- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Augusztusi jeles napok
- Kölcsey Ferenc
Kölcsey Ferenc
„Hazámat, nemzetemet mindig lángolva szerettem; magyar lenni büszkeségem volt, lesz örökre. Még akkor is, midőn a nemzet ellen kínosan panaszkodom.”
„Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés."
„E szóban - haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált."
„...az élet fő célja - tett; s tenni magában, vagy másokkal együtt senkinek nem lehetetlen. Tehát tégy! S tégy minden jót, ami tőled telik, s mindenütt, hol alkalom nyílik..."
„Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
„Őseitek parányi fészkeket raktanak? szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságnak."
„Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény."
„Régi tanács; minden tudja azt, s kevés követi: eszed járjon előbb nyelvednél s tettednél."
„Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt."
„Egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, mondhatnám, nem tehet sokat: egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges. Mit ér egy csepp víz? De milliomonként egyesült cseppek megdöbbentő erőt fejtenek ki."
„Bízni az emberi erényben, az erények legnemesebbje közé tartozik."
„A bölcsesség legnagyobb mestere az élet; azonban gyakran felkeresd a rég elhunytakat is, kik tanulások, vizsgálatok és tapasztalatok által gyűjtött kincseiket a maradék számára könyveikbe letették...”
„Ki gyermeket nevel, az a hon iránt szent kötelességet teljesít."
„Az ember egyedül gondolva nem több a magányos vadállatnál, mely élte fenntartásaért zsákmányt keresve bolyong. Emberi ész és erő csak társaságban fejlik ki; s amint valamely embertársaság szerencsésb, szebb, dicsőbb hazává alkotta magát: polgárai minden szépben és jóban aszerént haladhatának. Ezért kell minden mívelt embernek a hazát legfőbb gondjává tennie."
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökűl ha kihúnysz: A haza minden előtt."
„Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,
Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé;
Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem
Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség."
Legismertebb verseiből:
Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. augusztus 8. - Szatmárcseke, 1838. augusztus 24.) magyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja.
Nemzeti himnuszunk költője a Szilágy vármegyei (ma romániai) Sződemeter községben született egy nem gazdag, de igen nagy tekintélyű kálvinista családban. Édesapja, a nemesi származású Kölcsey Péter, édesanyja, Bölöni Ágnes. Hamar árvaságra jutott, mivel az álmosdi birtokán gazdálkodó édesapja 1796. augusztus 9-én elhunyt.
A hat éves gyermek Debrecenbe került iskolába, a Debreceni Református Kollégiumba. Egyik szeme világát gyermekkorában feketehimlő következtében elveszítette. A szájhagyomány szerint a betegség kezelése közben - a kor szokásai szerint - a tüzes kemencében kezelt gyermeknek szikra pattant a szemébe. Gyenge fizikai adottságát, tüdőbetegségét hatalmas önuralommal, emberi tartással viselte. 11 éves volt, amikor édesanyja is meghalt. Ettől kezdve a háztartást Panna néni, a család régi hű cselédje vezette, és mind neki, mind három kisebb testvérének gondját viselte. Az árva gyermekekre gyámapjukon, Gulácsy Antal szokolyi birtokos nemesen kívül Péchy Imre, a kollégium főgondnoka is rendelkezett némi felügyeleti joggal.
A Debreceni Református Kollégiumban 14 évig, 1809-ig tanult. Már ifjú korában a magányt kereste, mintha el kívánná rejteni a természet mostohaságát, mely őt a himlő által jobb szemétől megfosztotta. Minden örömét elvonulva, könyveiben kereste és találta meg. Ritka tehetsége szembetűnően csak tizenhat éves korában jelentkezett, midőn élénk lelkesedéssel enciklopédiai tanulmányokat tett. Az idegen nyelvek elsajátításában is jeleskedett, hogy eredetiben olvashassa kedvenc francia és német szerzőit.
16 éves kora óta írogatott verseket is, de első zsengéit megsemmisítette. 1805-ben Csokonai temetésén ismerkedett meg Kazinczyval, akihez 1808. május 19-én írta első levelét. Ennek szíves fogadtatása és a későbbi barátság rendkívül serkentően és művelőleg hatott reá. Ez időtől fogva Kazinczy oktatója és vezérlője lett az ifjúnak, aki szintén egyedüli védője, tisztelője volt az újító Kazinczynak Debrecenben, akit már az Árkádia-perben is védelmezett.
Miután 1809-ben befejezte kollégiumi tanulmányait, Pestre költözött törvénygyakorlatra, de ügyvédi vizsgára nem jelentkezett, mert egyedül az irodalom érdekelte. Ezért lemondott a debreceni hivatalbeli és tanári pályáról. Álmosdon nagybátyja rá és testvéreire hagyja birtokrészét és ezen a kis birtokán gazdálkodva egyedül tanulmányainak élt. Amikor eléri a törvényben előírt nagykorúságot, öccsével, Ádámmal a Szatmár megyei Csekét választja lakóhelyül és a gazdálkodás központjául. Itt is a gazdaságnak, tanulmányainak és az irodalomnak élt. Levelezett Kazinczyval, Döbrentei Gáborral és kétszer utazott Pécelre Szemeréhez, ebből egy alkalommal 1814-ben Kazinczyval együtt, valamint 1815-ben is a nyárnak egy részét ott töltötte.
1823. január 22-én tisztázta le Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból című nagy költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett. E napot 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mű eredeti kéziratát Kölcsey saját kezű aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.
Pesti tartózkodása alatt Szemere Pállal 1826-ban megindította az Élet és Literatura c. folyóiratot. 1827 januárjában haza költözött, de csak pár évig maradt csekei magányában. Az 1829-es tisztújításkor főispánja, báró Vay Miklós őt Szatmár megye tiszteletbeli aljegyzőjévé tette. A Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága Pozsonyban 1830. november 17-én a nyelvtudományi osztályban vidéki rendes tagjának nevezte ki.
1832-ben megyei főjegyzővé, azon év november 6-án pedig országgyűlési követté választották. E napon a nagykárolyi megyegyűlésben két beszédet is tartott. Követté választása előtt mondotta: „Mi lehet tiszteletre méltóbb, mint az egész hazát egy testben előterjesztve szemlélni? […] Nagy és felséges a gondolat, mely e törvényhozási egyesületben fekszik; az egyesületben, hol közügy és magányos jogok, királyi hatalom és népszabadság egymást testvériesen mérséklik: ki e gondolatot teljes kiterjedésében felfogta, az érzi: mi különbség van a föld közt, melyhez valakit történet ragaszt; s a haza közt, mely a szívben él, s míg az el nem romlott, bármi ég alatt, bármi folyók partjain élni fog.”
Majd követté választása után: „Követté lett választatásomban, a közbizodalom e nyilvános kijelentésében bírom a legszebb koszorút, melyet szabad férfiak magok polgártársának nyújthatnak. Ily megtiszteltetés kétség kívül legforróbb hálámat érdemli. De köszönet, mely szóval mondatik, nem egyéb, mint üres hang. Való köszönet csak tett által mutattatik meg, csak teljesítés által bizonyíttatik be. Ha majd a pályán, melyre lépendő vagyok, tiszta hazafiúsággal járandok; ha a közjó szerelme, a haza szent ügye mellől sem remény, sem félelem nem vonhat el; ha visszatértemkor a Tekintetes Rendek arcain megelégedés vonásait fogom olvashatni: akkor, és csak akkor leszen köszönetem lefizetve.”
Szavai elárulják, hogy aki előadta, nem pusztán politikusi tennivalók sorának tekintette a rá váró feladatokat, hanem lelkiismereti és közösségi küldetésnek. Ezt a nagy felelősségtudattal ellátott küldetést mindig a nemzet, és ezen belül az akkor még általánosságban nem a nemzet teljes jogú részének tekintett népi, tehát paraszti, kézművesi társadalmi csoportok érdekében vállalta magára. A Szatmár megyei követ tevékenységét akkor nem egy társadalmi csoport, nem egy párt és még kevésbé a saját érdekei irányították, hanem a nemzet érdekei és hangsúlyos módon a nemzet többségének: a kiszolgáltatott többségnek az érdekei.
Retorikus irodalmunk gyöngyszemei közé tartozó beszédei (A magyar nyelv ügyében, A vallás ügyében, A lengyelek ügyében, Az örökös megváltás ügyében) és Naplója azt a politikust állítják elénk, aki minden megnyilatkozásával maradéktalanul megfelel saját erkölcsi és politikai elveinek. Példája mintául szolgálhat minden utána következő politikusnak!
Pozsonyban 1832. december 19-én foglalta el helyét és a négy kerületi jegyzők egyikévé választatott; számos felirat (latinul) és üzenet (magyarul) az ő tollából került ki. Mint szónok, a magyar nyelv ügyében tartott beszéddel tűnt ki először és nemsokára jeles beszédeivel országos hírűvé vált. A parlamenti szónoklatot ő emelte irodalmi s művészi színvonalra; tőle tanulták ezt el az 1830-as és 1840-es évek szónokai: Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Eötvös József és Szemere Bertalan.
Politikai nézeteit leghívebben Országgyűlési napló című munkája őrzi.
A Kölcsey által vállalt és hirdetett elvek: a nemzeti függetlenség, a polgári és emberi jogok, a jobbágyfelszabadítás, a nemzeti egység, a vallási egyenjogúság, a magyar nyelv hivatalossá tétele. Mint a liberális ellenzék vezető szónoka, fölszólal a lengyel és görög szabadságharc ügyében is, fölismerve, hogy a nemzet sorsa csak európai összefüggésben oldható meg.
Mint politikus, a reformok híve volt; küzdött Erdély visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerű átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért. Követi pályája 1834-ben véget ért, amikor megyéjében a maradiak kerültek felszínre. Búcsúbeszédével Pozsonyban 1835. február 9-én annyira meghatotta a rendeket, hogy az országgyűlés e beszéd után az napra felfüggesztette az ülést és Kossuth erről a napról gyászkeretben küldte szét Országgyűlési Tudósításait.
Az életmű utolsó nagy alkotása, a magyar próza klasszikus remeke a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, mely világnézetének, erkölcsi felfogásának végakaratszerű összefoglalása. Az ifjúság iránti szeretete és felelősségtudata íratta meg vele. Műfaja intelem, tágabb értelemben erkölcsbölcseleti-pedagógiai értekezés. Az alig 40 lapos könyvecske legfőbb tanítása, központi kategóriája az erény, ennek tartalma pedig „az emberiség, s kivált a haza szolgálata”. Történelemszemlélete nemzet és emberiség végtelen haladásának elképzelésére épül, s ennek rendeli alá az egyének életét. Kölcsey éppúgy, mint a reformkor többi felelős gondolkodója, mindent az én, haza, emberiség hármasságában vizsgál. Az „én" kiteljesítése kötelező, de nem öncélú feladat. Célja a haza, s ezen keresztül az emberiség szolgálata. A fokozatok nem átugorhatóak és nem megfordíthatóak. A magyar ifjúságot a közösség szolgálatára kívánja felkészíteni. A közéleti szereplés nélkülözhetetlen feltétele a szónoklat. A szónok leglényegesebb eszköze az anyanyelv tökéletes ismerete. A műveltség legfőbb forrásai a könyvek, ezért kötelező és szükséges az olvasás. Az egyéni fejlődés csúcsa, a legmagasabb fokú tevékenység a könyvek írása, de az írótól (szónoktól): erő, tapasztalás, tudomány kell hozzá.
Hazatérte után ismét sikerült neki többséget biztosítani megyéjében a szabadelvű eszméknek. Az akadémiában emlékbeszédeivel, költői dolgozataival, kritikáival újra magára ragadta a közfigyelmet és ezután kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapítótagja lett. Utolsó nagy műve, Wesselényi Miklós védelme, melyet barátja hűtlenségi pörében készített. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. E nagyszabású, valóban klasszikus politikai vádirat, kimerítette erejét, bélgyulladásba esett.
Halála hirtelen következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt és egyheti betegeskedés után - a szatmárcsekei református anyakönyv vonatkozó bejegyzésének tanúsága szerint - 1838. augusztus 24-én Szatmárcsekén meghalt. Kortársai két napra rá úgy temették, mint a legnagyobb embert valamennyiük között.
A kiterjedt és oly fontos életművet egy világéletében gyönge testű, betegségekkel küszködő, mindössze negyvennyolc évet megélő, ám férfiasan kemény lelkű ember hagyta hátra.
Hamvait a szatmárcsekei református temető őrzi. Sírja sokáig jeltelen volt, ahogy a többször ide látogató Petőfi is feljegyezte: „...meg-meg látogattam a szent sírt, melyben a legnemesebb szívek egyike hamvad. Halmánál nincs kőszobor, még csak fejfa sincs, melyre neve volna fölírva..."
A visszaemlékezések szerint 1838. augusztus 25-én abba a kriptába temették, ahol öccse, Kölcsey Ádám aludta örök álmát. Azt beszélték, hogy Bécs mérgeztette meg, mert Kossuth útját egyengette. Halála után két évvel a faluba érkezett 24 vasas német a sírt kihantolta, de a koporsóban nem találtak felségsértést, hazaárulást bizonyító iratokat.
1854-ben készítették el az első síremlékét Gerenday Antal műhelyében. A derékban kettétört, klasszicista stílusú oszlopot a Bach-rendszer csak 1856-ban engedte felállítani. Ez a síremlék 1938-ig a református temetőben volt, ekkor átkerült a Művelődési Ház udvarára. Halálának 100. évfordulójára, 1938-ban aztán méltó síremlék került a temetőbe Gerendai Antal tervei nyomán.
A Nagykároly városi tanács a honfoglalás ezeréves évfordulójára a Károlyi család kastélyának parkjában állíttatta fel Kallós Ede alkotását, a Kölcsey szobrot. 1933 májusában súlyosan megrongálták, majd a lefejezett szobrot veszélyeztetettségére való hivatkozással leemelték a talapzatról, a városházára szállították és a későbbiekben beolvasztották. A borostyánnal benőtt talapzat még évtizedekig a helyén maradt.