Április 16. - Deák megjelenteti a „húsvéti cikket" - 1865.

Deák Ferenc Székely Bertalan festményén
Deák Ferenc Székely Bertalan festményén

„Negyvenkét év előtt jelent meg a híres húsvéti cikk. Az a cikk mindenféle okból lett híressé. Legelőször azért, mert a 'Pesti Napló' hasábjain jelent meg. Azt pedig az egész nemzet tudta, hogy ez a lap Deák Ferenc nézeteit képviseli. S azt is tudta mindenki, hogy akkor a nemzet meggyőződését Deák Ferenc képviselte. De híressé lett főleg azért, mert azt a cikket csakugyan Deák Ferenc maga írta.” (Eötvös Károly)




1865. április 16-án, húsvét vasárnap jelent meg Deák Ferenc politikai pályájának és egyben a kiegyezés felé vezető politikai útnak egyik legfontosabb szimbolikus mérföldköve, a „húsvéti cikk" a Pesti Naplóban. Ez volt talán történelmünk legfontosabb újságcikke, hiszen hatásai fél évszázadra meghatározták a magyarság sorsát.

Előzmények

Az 1848-49-es szabadságharcot követő megtorlás után a Habsburgok célja Magyarország teljes beolvasztása volt a birodalomba. A nyílt abszolutizmus ideológiai alapja a "jogeljátszás" elmélete volt, mely szerint Magyarország a nyílt lázadás és a forradalom miatt elvesztette alkotmányos jogait. A központosított birodalomban hivatalos nyelvvé tették a németet, az osztrák polgári és büntetőkönyv lépett hatályba, a magyar tisztviselők mellé érkeztek a "Bach-huszároknak". Magyarországról leválasztották Erdélyt, Horvátországot, a Határőrvidéket, a Szerb Vajdaságot és a Temesi Bánságot. A megmaradt területeken a vármegyerendszer helyett öt kerület működött és eltörölték a megyék és a városok önkormányzatát is. A közigazgatás nyelve egységesen a német lett.

Válaszul a magyarok nem vettek részt a politikai életben, az intézkedéseket ahol csak lehetett, kijátszották. Deák Ferenc elutasította Anton Schmerling osztrák igazságügy-miniszter nem hivatalos bécsi meghívását, amivel a kibontakozó passzív ellenállás szimbóluma lett. Deák az elzárkózástól remélte a szabadságharc során elbukott magyar ügy sikerét, miközben kitartóan ragaszkodott a jogfolytonossághoz, a ’48-as státusz visszaállításához. Ugyanakkor szigorúan békés eszközökkel a neoabszolutista berendezkedés ellehetetlenítésére törekedett. Követői kitartottak az 1848-as áprilisi törvények mellett, bírálták a rendszert és elhatárolódtak az abszolutizmustól. Bojkottálták a kormányzat rendezvényeit és ahol lehetett, kijátszották az intézkedéseiket és nem fizettek adót.

A passzív ellenállás mindazonáltal nem jelentett tétlenséget. Deák Széchenyi hathatós segítségével eladta kehidai házát és a pesti Angol Királynő Szálló egyik szerény lakosztályába költözött. Itt gyűjtötte maga köré a korszak magyar értelmiségét. Minden alkalmat felhasznált a nemzet erkölcsi erejének és reményének táplálására. Vörösmarty halála után ő szólította fel a nemzetet közadakozásra; a nagy költő árváit maga a nemzet vette gondoskodása alá. A kormány beavatkozásával szemben Ő szerkesztette az Akadémia igazgatótanácsának folyamodványát az Akadémia fennmaradásáért az uralkodóhoz. Bízott benne, hogy mint a történelem folyamán annyiszor, az osztrák kormány gyengesége és hibái hamarosan visszaadják Magyarország rendelkezési jogát. Elvei eltértek Kossuth híveiétől, akik csak újabb, a külföld által támogatott, és így szerencsésebb háborútól várták az üdvöt. Deák veszélyesnek tartott minden fegyveres ellenállást, mert nem tartotta ahhoz elég erősnek nemzetét. De az önrendelkezés jogáról nem mondott le soha, és mint a jogfolytonosság tántoríthatatlan híve, a jövő alakulását csak az 1848-iki törvényes alap elismerése után tartotta lehetségesnek.

A „haza bölcse” azonban gyakorlatiasabb politikus volt annál, hogy elhiggye, nemzete képes megmaradni az örök passzivitásban, a bécsi udvar azonban hosszú ideig nem volt hajlandó lemondani összbirodalmi törekvéseiről.

A solferinoi, majd a Königgrátzi csata lesújtó eredménye meggyőzte az uralkodót Magyarország kibékítésének szükségességéről. Egy éven át tartottak az alkudozások, melyek azonban nem Deák elvárásai szerint indultak. Az 1860-ban az októberi diploma körülbelül az 1847-es vagy a Mária Terézia korabeli állapotot állította helyre. Ez nem felelt meg a jogfolytonosságnak, s Deák nem is fogadta el a neki felajánlott országbírói méltóságot. A császári elhatározás mégis teret nyitott a nemzetnek alkotmányos tevékenységre, Deák őrizkedett attól, hogy előzetes nyilatkozás által elejét vegye a nemzet szabad állásfoglalásának.

1863-ban gróf Apponyi Györgyöt kérték fel egy megegyezéses javaslat elkészítésére. Apponyi az 1848 áprilisi törvényeket tekintette kiindulópontnak, de a had-, kül- és pénzügyeket már közös ügyeknek javasolta. Ezeket delegációk intézték, illetve ellenőrizték volna. Apponyi javaslata lényegében az 1867. évi kiegyezést fogalmazta meg. De ekkor a császár még fogadta el a javaslatot és megvonta a gróftól a megbízást. A bécsi udvar ekkor még azt az osztrák álláspontot fogadta el, hogy a magyarok az 1848-49. évi felkeléssel eljátszották történelmi jogaikat. Úgy okoskodtak, hogy 1687-ben elfogadva a Habsburgok örökösödését, a magyarok maguk mondtak le az uralkodó kiválasztásának jogáról.

A húsvéti cikk

A húsvéti cikk
A húsvéti cikk

Deák 1865 elején a Budapesti Szemlében „Adalékok a magyar közjoghoz" című cikkében egyértelmű jelét adta, hogy ismét aktívan a politika porondjára lép és kész a tárgyalásra. A király megértette az üzenetet, 1865 februárjától áprilisig képviselőin keresztül titkos tárgyalásokat folytatott Deákkal. Deák aktivizálódását az osztrák liberálisok is üdvözölték. Ilyen előzmények után húsvét vasárnapján közölte a Pesti Napló Deák cikkét, amely később „húsvéti cikk" néven vált egy korszakforduló ismert dokumentumává, a kiegyezés felé vezető politikai út egyik legfontosabb szimbolikus mérföldkövévé.

Az írás megszületésének körülményei eltértek a megszokottól. Deák ekkor még nem akart nyilvánosság elé állni, ezért cikke név nélkül jelent meg. Hogy kézírását se ismerjék fel, a cikket lediktálta a műfordítóként és történészként is ismertté vált újságírónak, Salamon Ferencnek, akit a Pesti Napló szerkesztője, egyben Deák barátja, báró Kemény Zsigmond küldött Deákhoz. Salamon később le is írta visszaemlékezéseiben a cikk születésének nem mindennapi körülményeit. A diktálás húsvét szombatján (április 15-én) reggel 9 órától délután háromig, vagyis hat órán át tartott folyamatosan, szinte megszakítás nélkül. Kétszer vagy háromszor szakadt csak meg a diktálás, ekkor Deák a „Corpus Jurisban" keresgetett egy-egy passzust. A diktálás közben bárki kért is bebocsáttatást, Deák mindenkit elutasított, minden figyelmét a munkára összpontosította. Csak a végén olvastatta fel a teljes cikket, és csak néhány szót igazított rajta. Látható volt, hogy a fejében már az előtt készen állt az írás, hogy diktálni kezdte volna. A cikk nem kezdeményezte a fordulatot, inkább csak nyilvánvalóvá tette az uralkodói szándékot, illetve az Angol királynő szállóban megfogant, s viták során kiformálódó elképzeléseket.

Igaz, napokon belül Bécsben is és Magyarországon is mindenki tudta, hogy ki írta a „húsvéti cikket”, és erre nyilván maga is számított. De úgy gondolta, hogy amíg nem hívják össze az országgyűlést, és nem tud értekezni a többi képviselővel, nem lenne szerencsés a nevével nyomatékot adni a javaslathoz.

Deák ebben az írásában fejtette ki első ízben, hogyan képzeli el az 1848-as törvények módosítását úgy, hogy a birodalmi egység és a magyar önállóság követelményeit lehetőség szerint „összhangzásba" hozza.

Angol Királynő szálloda, a konspiráció helyszíne Rudolf Alt akvarelljén
Angol Királynő szálloda, a konspiráció helyszíne Rudolf Alt akvarelljén

A húsvéti cikkben Deák a Botschafter (Nagykövet) nevű bécsi lap április 9-i számában megjelentekre válaszolt. Kiváló taktikai érzékkel a magyar megegyezési készséget a bécsi lap állításaival vitatkozva tette nyilvánvalóvá. A cikk azzal vádolta a magyarokat, hogy történelmükön nemzedékről nemzedékre egy „elkülönző vágy” (Sonder-Zug) vonul végig. A válasz vezérfonala az „elkülönző vágy” okainak és céljainak vizsgálata volt. Deák szerint is fennállt egy elkülönző vágy, amely a magyar alkotmány védelmére, és a beolvasztási törekvések ellen irányult: „Ha ezen elkülönző vágy alatt a "B." azt érti, hogy a magyar nemzet mindig hűen ragaszkodott saját alkotmányos önállásához, s mindig határozott ellenszenvvel viseltetett a hatalomnak, s még inkább a hatalom némely kezelőinek azon törekvései ellen, melyek Magyarország alkotmányának mellőzésére, sőt megsemmisítésére, s némileg az ország beolvasztására voltak irányozva, nincs okunk ellenmondani a "B." idézett sorainak.”

Történelmi példákon keresztül mutatja be, hogy mennyire tévesek a Botschafter állításai. Deák úgy érvel: az osztrák-magyar válságok mindig akkor keletkeztek, amikor az osztrák politikusok mellőzték a magyar alkotmányosság megtartását. Amikor Ausztria egy - egy vezetője nem fogadta el országunk saját szerveinek, országgyűlésének, nádori hivatalának, kamarájának, vármegyéinek szabad működését. A lázadások és szabadságharcok rendre ezek nyomán törtek ki. Később pedig, amikor Ausztria helyreállította a törvényességet, mindig helyreállt a két ország közti bizalom is. Hibás az érvelés, miszerint az alkotmány mellőzését összbirodalmi érdekek indokolják, hiszen a magyarság mindig is megértette a Habsburg Birodalom fennállásának fontosságát, csupán azt szerette volna elérni, hogy a birodalmon belül, a magyar alkotmányosság is fennmaradjon.

Történelmi példák sokaságán át mutatja be, hogy mindig egyes osztrák államférfiak dobták félre a magyar alkotmányosságot, a lázadások és szabadságharcok rendre ezek nyomán törtek ki. Később pedig, amikor Ausztria helyreállította a törvényességet, mindig helyreállt a két ország közti bizalom is.

Deák így fogalmaz:

„...Több szomorú korszakot lehetne idéznünk e részben a magyar történelemből, bizonyságáúl annak, hogy az elégületlenségnek s a bizalom megrendítésének nem a magyar nemzet volt az oka. s midőn évek hosszú során keresztül a magyar alkotmány ellen intézett megtámadások egymást érték, midőn azoknak természetes következése, a fokonkint növekedő keserűség, már-már tetőpontját érte, mi volt az, mi a bajt megorvosolta, a felizgatott kedélyeket megnyugtatta, ,s a megrendített bizalmat ismét helyreállította? [ …] Mindig a fejedelmek voltak azok, kik mélyebb belátással és szigorúbb lelkiismeretességgel a magyar alkotmány ellen intézett rendeleteket visszavették, a sértett törvényeket helyreállították, s a nemzet bizalmát és reményét ismét felélesztették."

Deák példái közül első a Wesselényi mozgalmat követő, 1670-as években bekövetkező osztrák abszolutizmus, mely akkor ért véget, amikor I. Lipót visszaállította a magyar országgyűlés jogait. Majd a Rákóczi-szabadságharc következett, melyet szintén az alkotmányosság eltiprása indított el, s amelyet a Szatmári béke állított helyre. Jutalmul a magyar rendek 12 évvel később hozzájárultak a Pragmatica Sanctióhoz. II. József idején újra megromlott a viszony Béccsel, amikor a kalapos király központosító, abszolutista terveinek megvalósítása érdekében felfüggesztette alkotmányunkat. Halálakor ugyan visszavonta sérelmes rendelkezéseit, de az osztrák - magyar viszony csak testvére, II. Lipót alatt rendeződött igazán, amikor az új uralkodó visszaállította kormányszerveink jogait és megerősítette kiváltságainkat. Ennek jutalma az lett, hogy Magyarország kitartott Ausztria mellett a Napóleon elleni harcokban, és még akkor is hűséges maradt Bécshez, amikor Napóleon 1809-ben szabadságot és teljes önállóságot ígért a magyaroknak, ha szembefordulnak Ausztriával. Később (1812) az udvar mégis az abszolutizmus útjára lépett, így megint megromlott a két ország viszonya, melyet I. Ferenc állított helyre 1825-ben. Majd jött 1848, a Habsburgok újra megszegték ígéreteiket. Visszavonták a reformkor végén kialkudott engedményeket, megakadályozták egy új, modern és önrendelkezésében megerősített ország kialakításának esélyét. Erre tört ki válaszul a szabadságharc 1848 őszén. A példák sora bizonyítja, igenis összeegyeztethető a birodalom biztonsága és a magyarság alkotmányos önállósága.

Deák véleménye szerint a „birodalom biztosságát” szem előtt tartva arra kell törekedni, hogy „mind a magyar alkotmány Alaptörvényei a lehetőségig fentartassanak, mind a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék.”

Deák ezért kettős célt határozott meg: „Egyik czél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik czél pedig fentartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet elvenni, mint a mit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű.”

A hosszú cikk igazi értelme az utolsó mondat: „készek leszünk … saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni”. Vagyis a közös katonai védelem érdekében hajlandó változtatni az 1848-as törvényeken. Ezzel Deák látványos lépést tett a kiegyezés felé. Nyíltan fogalmazza meg a magyar álláspontot. „Egyik cél tehát - írta - a birodalom szilárd fennállása, amit nem kívánunk semmi más tekintetnek alárendelni. Másik cél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek [...], melyekből többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű."

Deák kijelentette, hogy a magyarok nem vonják kétségbe a birodalom szilárd fennállásának fontosságát és a Pragmatica Sanctiót, csupán arra törekednek, hogy ezen cél mellett a magyar alkotmány alaptörvényei is fenntartassanak. Mindkettő cél tehát egyszerre - hiszen nem állnak ezek egymással ellentétben. Deák bizonyítékokat is felsorolt: 1527-ben I. Ferdinándot a magyar nemzet választotta meg és koronázása előtt biztosította az országot jogaiban. Később a Pragmatica Sanctio is rögzítette Magyarország alkotmányának, törvényeinek sérthetetlenségét, hazánk pedig mindig segítette a birodalmat háborúiban, így 1740-ben (Osztrák örökösödési háború) majd a Napóleon elleni harcokban is. A cikk végén a konklúzió: a történelemben bebizonyosodott, hogy az „alkotmányos önállásunk” mellett sem veszített semmit a birodalom biztonsága. Készek leszünk mindenkor saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállásával összhangba hozni.