Dsida Jenő

„Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!"

„Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan."

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!"

„A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül."

„Ezentúl immár célja van, hogy élj:
Hirdesd testvéreidnek messzehangzó
igével, hogy csak az marad alul,
ki önmagát elejti és lehull."

„...így készülünk szelíd háborúra,
mindig magunkért, soha mások ellen,
sót párolunk és vásznakat szövünk,
s míg kisebbítenek, lassan megnövünk!"

Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. - Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.

Apja, Dsida Aladár a magyar királyi és császári hadsereg mérnökkari tisztje, édesanyja a gazdag földbirtokos családból származó Csengeri Tóth Margit, aki Beregszászon élt. Itt ismerkedtek össze és szerettek egymásba, házasságkötésüknek regényes története van:

Anyai nagyapja Beregszászon volt állomásfőnök, Dsida Aladár katonatiszt nála bérelt szobát. A bakter lánya és a nyalka tiszt között szerelem szövődött, de a fiúnak nem volt pénze, így a sereg sem engedte meg neki a nősülést. Ahogy a lány szülei sem, mert már előre kinéztek gyermeküknek egy idősebb, de gazdag uradalmi főintézőt. A fiatalok nem láttak más megoldást, Budapestre szöktek, s hogy a kompromittálás teljes legyen, s a szülők kénytelenek legyenek beleegyezni a házasságba, még gömbölyödő pocak formájában látható bizonyítékkal is szolgáltak. A makacs állomásfőnök azonban ragaszkodott eredeti jelöltjéhez, aki még így is elvette a megesett lányt, és nevére vette a később megszületett gyermeket, aki így Binder Jenő néven került anyakönyvezésre. A fordulat akkor következett be, amikor kiderítették, hogy a nem annyira ifjú férj súlyos fertőző betegségben szenved, amit elhallgatott felesége családja előtt. Erre hivatkozva már el lehetett választani őket egymástól, Dsida Aladár megkapta szerelmét, gyermeke pedig a Dsida nevet. Budapestre költöztek, Jenő ott kezdte meg iskoláit is, de mikor apját behívták a háborúba, az anya immár két fiúval Beregszászra költözött szüleihez. Itt éltek egészen a háború végéig, majd Dsida Aladár hadifogságból való hazatérte után visszaköltöztek Szatmárnémetibe.

Itt végezte el gimnáziumi tanulmányait. Költői hajlama korán kibontakozott. Benedek Elek fedezte föl és indította el költői pályáján, Bakinek „Cimbora" című gyermeklapjában jelentek meg első versei. „Elek nagyapó” unokáknak kijáró szeretettel és felelősségtudattal segítette a pályakezdő költőt az önmagára találásban, tehetsége kibontakoztatásában.

A Dsida család - állva jobbról a második Jenő
A Dsida család - állva jobbról a második Jenő

Amikor leérettségizett, szülői kívánságra Kolozsvárott beiratkozott a jogi karra, de azt nem fejezte be. 1927-től először technikai szerkesztője , majd társszerkesztője lett a „Pásztortűz" című lapnak. Utána házitanító volt Abafáján (Maros-Torda megye) a báró Huszár családnál.

1929-ben Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság tagja lett és 1930-ban tagjává választotta az Erdélyi Irodalmi Társaság. Mint alapító tag, majd főmunkatársa lett az Erdélyi Fiatalok című lapnak. 1931-ben titkára az Erdélyi Katolikus Akadémiának, rá egy évre pedig tudósítóként dolgozott a nagyváradi Erdélyi Lapoknak. A fiatalon, gyorsan felfelé ívelő pályáját csak rövid időre szakítja meg a katonáskodás, mert vele született szívgyengesége miatt leszerelték.

1933-ban már a romániai Pen Club magyar tagozatának titkára és ugyanezen évben egy zarándok csoporttal eljut Olaszországba, ahol fogadta őket XI. Pius pápa.

1934-től a Keleti Újság szerkesztőjeként működött, a nyelvművelő rovat vezetőjeként. Ugyanakkor az Erdélyi Szépmíves Céh lektora is. Részt vett egy magyarországi írói előadókörúton több erdélyi író társával együtt.

1937 nyarán vette feleségül Imbery Melindát, akinek 1931 óta udvarolt (a szülők ellenezték a két szegény és gyenge egészségű fiatal házasságát). A sors azonban nem adott nekik tartós boldogságot. 1938 elején megfázott és szívgyengesége miatt nem tudott felépülni.

Egészen korán kellett elmennie, egy ígéretes tehetség életpályája szakadt félbe, de amit addig is alkotott bőven elegendő ahhoz, hogy bekerülhetett az igazán nagy magyar költők jeles táborába. Sírja a kolozsvári házsongári temetőben található.

Nem a társadalmi kérdések, nem a történelmi elhívatottság, sem a prófétikus meglátások költője, hanem a szépségé, a formagazdagság megtestesítője volt. A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt, aki szeretettel fordult mindenki felé.

A szépség és a jóság misszionáriusa volt, amint maga írta önéletrajzában: „Éjszakánkint szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a nőben, a versben, a szépség és jóság missziójában."

1929-ben írott önéletrajzában (22 éves volt ekkor) még nem sejtette, hogy fiatalon kell távoznia az életből, amelyet pedig szeretett, de vele született szervi szívbetegsége meghatározója volt nemcsak életszemléletének, de egész költészetének is, amely a pici örömök, csodák élvezetében és megörökítésében találtak kifejezési formát. „Rövid az életem, leírni is csak röviden lehet" írta.

Lírájában megőrizte a klasszikus hagyományokat, de hatott rá az expresszionizmus, a szabad verselési forma is. Kiváló formaérzék jellemezték költészetét.

A természettel való tökéletes egység tudatában próbálta feloldani a háború utáni szomorúság csalódottság és magányosság érzéseit.

Megnyugvást, a kisebbségi lét elfogadását találja meg végül is mélyen gyökerező vallásosságában.

Egyik leghíresebb verse, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár), melynek létezését megpróbálták örökre elfelejtetni.

Síremléke a Házsongárdi temetőben
Síremléke a Házsongárdi temetőben

„Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!

A „Nagy Erdélyi Magyar Panteonban”, a kolozsvári Házsongárdi Temetőben található síremlékén az 1935. július 9-én megfogalmazott sírverse olvasható:

Megtettem mindent, amit megtehettem,
Kinek tartoztam, mindent megfizettem
Elengedem mindenki tartozását
Felejtsd el arcom romló mását...