Bél Mátyás
„Nem a jutalom reménye, hanem a hazaszeretet hajt bennünket."
„Ha igazi polgár vagy, rajta, mozdítsd elő, támogasd és biztosítsd ezt a vállalkozást, mely egyedül azért készül, hogy néped ékessége és ragyogó tettei még fönségesebben tündököljenek."
„Mivel bizonyos, hogy alig van Európában olyan ország, melyben a tudományok dolga rosszabb volna, mint Magyarországon, a haza nemesebb lelkű fiainak arra kell törekedniük, hogy a hibát minden erővel megszüntessék."
„... míg Európa többi nyelveit, a latint és leszármazottait.., a németet és sarjadékait.., a szlávot és leánynyelveit... a tudósok egymással versengve magyarázzák tanulmányaikban, a magyart, nem is tudom milyen balsors miatt, mind ez ideig cserbenhagyták övéi. Bizony már régóta keserít honfitársaimnak ez az együgyűsége vagy közönye (bocsássatok meg hazámfiai!), s halk fohásszal kívánom, bárcsak akadna valaki, aki erejéhez képest orvosolná e bajunkat, főként mikor megértettem, hogy ebből sok haszon származik majd tudományosságunkra. De fohászaim és fájdalmam hiábavalónak bizonyult, mert úgy tudom, hogy még senki nem állt elő, aki ezt a szép feladatot magára vállalta, vagyis azon munkálkodott volna, hogy a tudós világ előtt kifejtse a magyar nyelv eredetét, természetét, történetét és más sajátosságait, vagy legalább készülne ilyesmire.”
„Bél kutatott, hogy feltárhassa, mi él e hazában, S megdúlt tájain újra virulhasson Magyarország." (Keresztury Dezső, 1978.)
Bél Mátyás (Ocsova, 1684. március 24. - Pozsony, 1749. augusztus 29.) pietista polihisztor, aki múlhatatlan érdemeket szerzett mint tanár, lelkész, filológus, történelem- és földrajztudós. A 18. századi magyar tudományosság leguniverzálisabb szelleme, a korra jellemző polihisztor iskolának egyik legkiemelkedőbb képviselője. Nevét és alakját mára mégis a feledés homálya borítja. Sírját sem látogathatjuk, eltűnt a temetővel együtt Pozsony városában (helyére házsort építettek). Pedig nem sokkal halála után, ezt a szép címet kapta: „magnum decus Hungariae" vagyis „Magyarország nagy ékessége", kis túlzással még koronának is fordíthatjuk.
„Nincs nálunk Bél Mátyás enciklopédikus nyugalmához mérhető szellemi lény és alkotó erő e korszakban. Felvilágosult magatartása nem a kétszeresen elnyomott, magyar és protestáns lényt jeleníti meg, hanem egy fejedelmet. Finom mosolya, fennkölt tekintete, magas, csillagfényű homloka a legnagyobb biztonságérzetet sugározza. Háta mögött könyvtár, fölötte bársonykárpit, miként trónusok fölött, selyembe burkolt vállánál a pozsonyi vár tűnik fel élénk napsütésben. Egy írástudó országlását mondja el a metszet... Ez a férfiú a „magnum decus Hungariae” - írja Szalatnai Rezső.
Bél Mátyás, háttérben Pozsony látképével
Andreas és Josephus Schmuzer rézmetszete a Notitia II. kötetében
Kalandosnak is mondható élete a Zólyom megyei Ocsova községben indult 1684. március 24-én. Szülei egyszerű, evangélikus emberek voltak, mindketten istenfélelemben nevelték gyermekeiket. Édesapja, idősb Bél Mátyás mészárosmester volt, a zólyomi vár magyar személyzetéhez tartozott. Elbocsátását követően telepedett le Ocsován, ahol kocsmárosként és hentesmesterként kereste kenyerét. Édesanyja, Cseszneky Erzsébet a Dunántúlról származó magyar asszony volt.
A szülők nem sajnálták az áldozatot tehetséges gyermekük taníttatására. Bél Mátyás alapfokú tanulmányait felvidéki protestáns iskolákban Losoncon, Kálnón és Alsósztregován végezte. Középiskolai tanulmányait Besztercebányán és Pozsonyban folytatta. Magyarul, németül, szlovákul - később latinul - anyanyelvi szinten írt és beszélt. Ezután a pápai református főiskola következett, ahol nemcsak tanult, hanem tanárként is dolgozott.
Magyarságát az idők folyamán többször is megkérdőjelezték. De a mindmáig legigényesebb életrajzírója, Haan Lajos monográfiájában közölt önéletrajzában ő maga magát magyar anyanyelvűnek vallja. Első tanulmányai is a hunok-avarok-magyarok eredetével, a magyar nyelv származásával és a hun-székely rovásírással foglalkoztak.
Továbbtanulásra ebben az időben nem nemeseknek csak a papi pályán, protestánsoknak pedig az ellenreformáció korában csak külországi főiskolán nyílt lehetőség. Bél Mátyást 20 éves korában Besztercebánya evangélikus gyülekezete küldte ki Halléba, hogy ott szerzett tudását majdan egykori alma materében kamatoztassa. A kiemelkedő tehetségű ifjú 1704 és 1707 között itt teológiát, orvostudományt és állattudományt tanult. Itt került baráti viszonyba August Hermann Franckéval, a pietizmus szellemi vezérével, s így lett maga Bél is pietista, „a szívbéli hit embere". Ez az irány az „ortodoxizmussal" - „dogmaticizmussal" szemben az élő hitet és az igaz keresztyén életet hangsúlyozta. A keresztyénség lényege nem a tanítás, vagy éppen a hadakozás a „tévtanítókkal" szemben, hanem a szívbeli hit megélése, vallották. „Én nagyobb szerencsémnek tartom, hogy Francke uramat hallgathatom, mintha az egész ország-világ kincsei az enyémek volnának...”
Külföldi útja egészen a Magdeburg melletti Bergenig vezette, ahol gimnáziumi igazgató lett. De mikor „városa", Besztercebánya hívta, hazatért. Egyszerre volt lelkész és az evangélikus gimnázium tanára. Mint aligazgató az iskolát felvirágoztatta.
Hazatértekor zajlott a Rákóczi-szabadságharc. Besztercebányára érkezésekor a város még a kurucoké volt, de még ebben az évben a bányavárosok a császáriak kezére kerültek. Az uralomváltás a megtorlás áldozatai iránt együttérzést tanúsító lelkésztanárnak kis híján az életébe került. Mint Rákóczi-szimpatizánst Heister tábornok majdnem kivégeztette, de megmenekült. E napot a későbbiekben „második születésnapjaként" ünnepelte.
1710-ben elnyerte a gimnázium rektori állását.
1714-ben meghívták a pozsonyi evangélikus gimnázium rektorának. Ekkor lett Pozsony igazán a magyar tudományos élet egyik fellegvára, a tanulók száma megkétszereződött, és szokás lett a tehetségesek között, hogy itt fejezték be tanulmányaikat.
1716-ban megnősült, Hermann Zsuzsannát, a besztercebányai gyógyszerész leányát vette el. Házasságukból nyolc gyermek született. 1719-ben megválasztották a pozsonyi evangélikus egyház első lelkészévé, amely tisztet haláláig viselte.
1742-ben szélütés érte, 1749-ben nyugalomba vonult, de még ebben az évben elhunyt. Sírja eltűnt a protestáns temetővel együtt Pozsony városában, helyére házsort építettek.
Munkássága
Korának kiemelkedő tudósa volt. Az első enciklopédikus igényességű történetírónk, aki kimerítő alapossággal próbálta dokumentálni a történelmi Magyarország földrajzi, geológiai, néprajzi, történelmi, mezőgazdasági, jogi, élettani stb. hagyományait és életét. Megreformálta a magyar oktatási rendszert s hazafiságával, toleráns nemzet-és világszemléletével példát mutatott az utókornak. Hű maradt magyar anyanyelvéhez, sokat fáradozott annak pallérozásán, avatott kézzel nyúlt eredetének kutatásához és népszerűsítéséhez.
Munkásságának valamennyi területén úttörő jelentőségűt alkotott. A berlini, olmützi, londoni, jenai és szentpétervári akadémia még életében tagjává választotta. Életművében jól elhatárolható pedagógiai, nyelvészeti, történeti forrásfeltáró és kutatói munkássága, a magyar földrajztudomány megalapozása, a leíró néprajz és a gazdaságtudomány úttörő művelése, teológiai elméleti tevékenysége.
Mint pedagógus, messze előremutató új elveket vezetett be. A hitoktatáson és a latin mellett az anyanyelvi oktatás térnyerésén alapuló tantervei, módszerei országszerte elterjedtek, s hatást gyakoroltak egész oktatási rendszerünk korszerűsítésére. Tantervében honismereti jellegű tárgyak (földrajz, történelem) is helyet kaptak. A matematikát csak alapszinten tanították. A természettudományokkal a filozófia keretében ismerkedhettek meg a végzősök. Fakultatív alapon még a modern idegen nyelvek (francia) tanulását is lehetővé tette. Szakított a magyarázat nélküli „memorizálás” rendszerével. Ő honosította meg az iskolatáblát és a szemléltetés céljából alkalmazott falitérképet. Új tankönyveket írt és íratott. Volt olyan tankönyve, amit 100 évig használtak még. Bevezette a tanárok továbbképzését, megkövetelte az osztályzást, a haladási napló vezetését és a tanári értekezleteket.
Széleskörű tudományos tevékenysége kezdetén a nyelvészet területén készült egy hatalmas, enciklopédikus mű elkészítésére. Tervezetében az első könyv témája a magyar nyelv kialakulásának és eredetének vizsgálata, a második könyv a magyar nyelv fejlődésének, sajátosságainak és nyelvjárásainak bemutatása volt a hun, szkíta, avar nyelvi s egyéb rokonság szellemében. A nagy terv végül csak részlegesen valósult meg. 1718-ban, Lipcsében jelent meg a „Tanulmányok a régi hun-szkíta irodalomról” címet viselő könyve. Ebben a könyvében cáfolja, hogy Árpád magyarjai hazatértük előtt írástudatlanok lettek volna. Volt saját írásunk, mégpedig a rovásírás! Igazát bizonyítandó közreadta a Kaposi Sámuel, gyulafehérvári professzortól származó rovásírásos ábécét. Az ősi magyar kultúra írott emlékeinek hiánya miatt ezt az ábécét neki még nem sikerült magyar rovásírásos szöveggel kiegészíteni.
Sokat tett a magyar irodalmi nyelv művelése terén is. A Károli-féle Biblia újszövetségi részének egyes döcögő, nehezen érthető szakaszait újrafordította. Az eredeti források alapján sok kisebb botlást helyesbített, az egészet stilárisan egységesítette, s 1717-ben újra kiadta, megadva bibliafordításunk mai formáját.
Bél Mátyás kiterjedt teológiai és tankönyvírói munkásságot folytatott. Der ungarische Sprachmeister (A magyar nyelvmester) című, németeknek írt magyar nyelvkönyve 106 év alatt 15 kiadást ért meg.
Életművének gazdagságát mutatja, hogy ő vetette fel elsőként egy hazai tudós társaság alakításának gondolatát. Kezdeményezéséből született az első rendszeres és időszakos hazai hetilap, az 1721 tavaszától megjelenő Nova Posoniensia, amely az oktatás segítését tűzte ki céljául. A lap azonban hamar a jezsuiták tulajdonába került és nemsokára meg is szűnt.
Bármennyire is jelentős, amit Bél Mátyás pedagógiai vagy filológiai működése során létrehozott, maradandót a történelem- és földrajztudomány területén alkotott. Mindezekhez még hozzátehetjük azt is, hogy egyforma könnyedséggel és szépséggel fejtette ki tudományát latin, német, szlovák és magyar nyelven is.
1713-ra érlelődött meg benne, hogy trilógiát írjon a magyarokról és Magyarországról, bemutatva a magyarság életét és történetét, városait, falvait, természeti kincseit és közgazdaságát. Az első kötet az ősi Magyarországot, a szkíták, hunok és avarok korát, a második a hazai történelmet a szerző koráig, míg a harmadik az „új Magyarország" Hungária népeit, nyelvét, mezőgazdaságát foglalta volna magába. Munkájára a másfél évszázados török uralom bénító hatása után óriási szükség volt. Terve azonban a kor lehetőségei és a hazai viszonyok miatt kényszerűségből változott. Ugyanis a történelmi múlt igényes számbavételéhez nélkülözhetetlen okleveles anyagot a tulajdonosok - a bizonytalan helyzetre tekintettel - nem bocsátották Bél rendelkezésére. Így maradt az önmagában is hatalmas anyagot képező Magyarország vármegyénkénti bontásban való leírása, a Notitia Hungáriáé novae historico geographica, a történeti és földrajzi szemlélet sajátos ötvözése a táj, a környezet, a történelem és az ember kölcsönhatásának modern szemléletében.
Megjelenését rendkívüli gonddal végzett hatalmas, közel két évtizedes adatgyűjtő munka előzte meg. Miközben dolgozott, egyre több forrás, dokumentum, kódex került kezébe, ezeket összegyűjtve, egy részüket ki is adta az „Adparatus...” című írásában. Így lett a modern történetírás atyja, vált a források gyűjtőjévé, feldolgozójává.
A Notitia tervezetét bemutató „Prodromus - A régi és az új Magyarország leírásának előfutára” című könyv már 1723-ban meg is jelent Nürnbergben. Ebben Szepes vármegye leírása, a szkíta háborúkról szóló rész, illetve a hun-szkíta nép eredetét és erkölcsiségét leíró rész került bemutatásra.
A hat kötetre tervezett Notitia részletes ismertetést adott az országról. 1735-ben Bécsben jelent meg az I. kötet, mely a Bél által legjobban ismert Pozsony vármegye nagyobb részének leírását, és az akkori főváros, Pozsony bemutatását tartalmazta. A következő két évben megszületett a következő két fejezet. A második Pozsony megye hiányzó részeit, valamint Turóc, Zólyom és Liptó megyét ismertette. A III. kötet Pest, Pilis és Solt vármegyék leírását tartalmazza.
A minden addiginál terjedelmesebb, 777 oldalas IV. kötet csak jókora késéssel, 1742-ben követhette az előzőeket. A Nógrádot, Barsot, Nyitrát és Hontot bemutató rész elkészültét az időközben zajló háború, a legfőbb támogató III. Károly halála erősen hátráltatta. Ezt a kötetet Bél már Mária Terézia királynőnek ajánlotta, aki szerencsére apjához hasonlóan fölkarolta az ügyet. Trencsén és Árva leírása az eredeti tervektől eltérően kimaradt a kötetből és szövegük azóta várja kiadásukat.
A részletes megyetérképek megszerkesztését a magyar tudományos térképírás úttörője, a szerző tanítványa, majd közeli barátja, Mikoviny Sámuel készítette. A kor neves kartográfusa, Pozsony vármegye földmérő mérnöke körül valóságos térképésziskola alakult ki. Csillagászati helymeghatározáson alapuló, háromszögelési módszerrel készült 1:168 000 méretarányú megyetérképei hazánk földjének első részletes ábrázolásai. Mikoviny Sámuelt munkássága elismeréséül 1736-ban a berlini akadémia tagjai sorába választotta.
Sokan támogatták, de voltak, akik akadályozták, sőt, kémkedéssel is meggyanúsították. Batthyány József kalocsai érsek és Pálffy Miklós, az ország európai látókörű nádora vette pártfogásába. Pálffy felismerte Bél munkásságának politikai és államigazgatási jelentőségét és felszólította a törvényhatóságokat Bél munkájának segítésére. Közel két évtizedes adatgyűjtés és szövegezés után a nagy mű kiadásához III. Károly császár anyagi támogatást adott. Bél Straub Pál bécsi könyvkereskedővel állapodott meg a munka Amszterdamban készülő gondos nyomásáról és forgalomba hozásáról. 1735 és 1742 között a munkának csupán négy kötete jelent meg. Bél Mátyás haláláig az anyag mintegy harmada jelent meg nyomtatásban, összesen 2693 oldal terjedelemben. A mű nagyobb része, mintegy tízezer oldal kéziratban maradt. Ezt Batthyány József gróf, kalocsai érsek vette meg a szerző örököseitől. Pótolhatatlan veszteség, hogy a rakomány a Pozsony-Kalocsa hajóúton átnedvesedett, és az iratok egy része olvashatatlanná vált. Az érsek a sérült anyagot átmásoltatta, megmentve belőle, amit lehetett. A kéziratok később Pestre, majd ismeretlen körülmények között onnan is továbbvándoroltak. Ma a Magyar Nemzeti Múzeum, a bécsi császári titkos levéltár, a hajdani pozsonyi lyceum könyvtára, legnagyobb részét pedig az esztergomi prímási levéltár őrzi. (Csupán Bereg, Krassó és Torontál vármegyék anyaga veszett el végérvényesen.) Ma már csak három ország levéltáraiban gyűjthető össze a széthullott Magyarország forrásértékű történeti-földrajzi leírása.
Munkásságát elismerések sora kísérte. III. Károly császár háromszor is fogadta, sőt nemességgel is megtisztelte őt. XII. Kelemen pápa pedig 1736-ban megajándékozta őt egy aranyéremmel, amelyen a megajándékozott képe volt. De mindennél többet mondanak azok az elismerések, amelyek tudományát értékelik. Korának külföldi tudósai „polyhistor consummatissimus et celeberrimus” kitüntető névvel illették, ami magyarul annyit jelent: tökéletes, nagy hírű egyetemes tudós. „Bél Mátyás nemcsak a legnagyobb tudományú ember, akit Magyarország a 18. századból felmutathat, hanem egyszersmind korának egyik legkiválóbb embere"- írja egy német történész. S talán még ennél is többet mond egy 20. század eleji magyar tudós: „Bél Mátyás nemcsak a 18. századi magyar tudományosság leguniverzálisabb szelleme hanem általában a Németországban kialakult polihisztor iskolának is egyik legkimagaslóbb képviselője. Leibnitzet kivéve, az egykori német tudományosság egy alakja sem mérkőzhetik vele tudomány és tehetség dolgában" - vagyis, nemcsak Magyarország, hanem Európa ékessége is volt ő.
Életművének gazdagságára jellemző, hogy 1718-ban elsőként vetette fel egy hazai tudós társaság alakításának gondolatát és az első valóban rendszeres és időszakos hazai hetilap, az 1721 tavaszától megjelenő Nova Posoniensia is az ő kezdeményezéséből született, amely az oktatás segítését tűzte ki elsődleges céljául. A lap azonban hamar a jezsuiták tulajdonába került és nemsokára meg is szűnt. Kora progresszív tudományos fegyverzetének birtokában küldetést érzett hazája, a „dulcis cara Pannonia" megismertetésére, az itt élő népek közös kulturális emelkedésének elősegítésére. Kosáry Domokos felsorolta, hogy földrajz, helytörténet, agrártörténet, néprajz, egyháztörténet, irodalomtörténet, nyelvtudomány, tudományszervezés, de nevelés, oktatás, pedagógia, sajtótörténet és államismeret mind-mind beletartozott kutatása kereteibe s ezek egyikét sem lehet művelni Bél nevének és eredményeinek említése nélkül.
Nemcsak a 18. századi magyar tudományosság leguniverzálisabb szelleme, hanem a korra jellemző polihisztor iskolának egyik legkiemelkedőbb képviselője, akit a berlini, olmützi, londoni, jénai, szentpétervári tudományos akadémia még életében tagjává választotta.
Emlékezete:
- Besztercebánya egyeteme az ő nevét viseli.
- Ocsován Bél Mátyás emlékszobája és szobra látható.
- Utcát neveztek el róla Budapest XVII. kerületében.
- Komáromban az Európa-udvarban szobor őrzi emlékét.
„Az emlékezésen túl mit tanulhatunk Bél Mátyástól? Évtizedekig arról hallottunk, hogy a hit és tudás két külön, egymással szemben álló dolog. Bél Mátyás élete az ellenkezőjét bizonyítja: nála a hit és tudás nem zárták ki egymást, sőt így lett élete teljessé - a kettő egységében. A hit és tudás egységében lehet életünk teljessé, s ha „hazánk díszei" nem is, de annak szolgálói mi is lehetünk így a magunk helyén és ma is." (Keveházi László)