Bársony István

„Ideálom a felséges természet.”

„A természet költője nem mesemondó. Hitet kell tennie arról, hogy igazat ír. Egyetlen sort se írtam le a természetről, amelynek az igazságáról meg ne győződtem volna.”

„Nem is minden századik, de talán csak minden ezredik embernek kedvez annyira a sors meg a szerencse, hogy a leginkább neki való pályára juttatja :a társadalom egyedeinek roppant többségével szeszélyes játékot űz a véletlen, mely egy darab kenyeret mutat annak, aki éhes; az éhes ember pedig nem ér rá sokat gondolkozni, sokat válogatni, várakozni : megy abban az irányban, amelyben megélhetését leginkább biztosítva látja.
Ezért van annyi középszerűség a világon."

„A múló percek, milliárdokká szaporodva, legnagyobb hatalmasságai a mindenségnek. Amit tűz meg nem emészthet, amit víz el nem moshat, azt megemészti és nyomtalanul elmossa az idő."

„A világosság, amely látni enged, a lélekből sugárzik."

„Szeretek vadászni, de még mennyire; - csakhogy, ha magam járom az én külső világomat, akkor úgy megfog, lebilincsel a Természet ezerszépségű arca, hogy annak a csudálása közben elfeledek minden mást.”


Emléktáblája Gárdony-Agárdpusztán
Emléktáblája Gárdony-Agárdpusztán

Bársony István (Sárkeresztes, 1855. november 15. - Budapest, 1928. március 12.) író, újságíró. Bársony István irodalmunk Szinyei Merse Pálja - vallják az életművét jól ismerők. Rótta varázslatos sorait, értette a madarak és fák nyelvét, természetleírásain nemzedékek tanultak meg magyarul beszélni és érezni. Korának rendkívül népszerű írója volt, írásai még az olvasókönyvekben is szerepeltek. Alig múlt el hét, hogy valamelyik folyóiratban, napilapban ne jelent volna meg írása. Mégis ma még a természetirodalmat kedvelők soraiban sem sokan ismerik a 19 - 20. század fordulójának mestertollú természet- és vadászíróját.

Bársony István, a magyar vadászirodalom fáklyavivője, 1855. november 15-én a Fejér megyei Keresztesen (a mai Sárkeresztesen) látta meg a napvilágot. Négy évet az ottani Károlyi-kúriában nevelkedett, ahol édesapja, Bársony János, a grófi birtok gazdatisztje volt. A természet szeretetét édesapjától örökölte, aki természetjáró, erdőn-mezőn barangoló vadászember volt, és fiát gyakran magával vitte kirándulásaira. Édesanyjától, Fásy Lujzától örökölte olvasás- és könyvszeretetét. E tulajdonságai tették később a „természetfestés” írójává. Négy éves korában kisebb leánytestvéreivel együtt a család Nagykárolyba, a Károlyiak ottani birtokára költözött. A már itt született öccse, Bársony János orvos lett. Rövid idő múltán a szintén Szatmár megyében lévő Krasznabéltek lett az otthonuk.

„Igazi szülőföldem szép határából nem emlékszem másra, mint csöndes házunkra, ribiszkesoros kertünkre, fehér-barna foltos vizslakutyánkra. Ami ezután következik emlékezetemben, az majdnem tizenöt esztendőn át csupa Szatmár megye. Az első legszebb, legédesebb, bátran mondhatom: gyönyörű benyomások és képek, amiket a világról kaptam, és amelyek emlékét dédelgetve őrzöm a lelkemben, mind onnan valók” - emlékezik később.

Iskoláit Nagykárolyban, Pozsonyban és Szatmárnémetiben végezte. Írói tehetsége már ifjúkorában megmutatkozott, kiemelkedő tehetséggel fogalmazott. Első novellája még gimnazista korában a Szatmár megyei Közlönyben jelent meg 1876-ban, „Az elmúlt időkről” címmel. A Szatmárnémeti Református Főgimnáziumban érettségizett.

A gimnáziumi évek után - szülői kívánságra - jogot hallgatott a budapesti egyetemen, „ahol e közben a juris prudentiát (jogtudományt) alaposan megutáltam” - írta egy tréfás hangvételű önvallomásában. Mivel nem igazán kötötte le a jogi pálya, a törvények rideg világa helyett gyakran inkább a természetet választotta. Az egyetemi tantermek helyett egyre gyakrabban járta a budai hegyeket, élményeit pedig rendszeresen papírra vetette. Ebben az időben ismerkedett meg Borsos József festőművész asszonylányával, akivel később - annak válását követően - házasságot kötött.

Szülei nem nézték jó szemmel házasságkötését a már egyszer férjezett asszonnyal, majd amikor megtudták, hogy fiuk az egyetemnek is örökre hátat fordított, megvonták tőle támogatásukat. Emiatt állást kellett vállalnia. Újságíró lett, s ezzel egy időben kezdetét vette irodalmi pályája is. 1879-ben született első gyermeke, Elemér. Második gyermeke, Béla 25 évesen meghalt.

1886 volt számára az igazi siker éve. A Benedek Elek szerkesztette Ország-Világ folyóirat irodalmi pályázatán „Proletárok” című elbeszélésével — mely az alföldi táj téli világát, a téli puszta állatvilágának ínséges életét tárja az olvasó elé — első díjat nyert. Csodálatos jelzőkkel, hasonlatokkal színesítette írásait, nála a természet nem csupán a cselekmények háttere, hanem azzal egyenértékű rangot kap. Ezzel új hang szólalt meg természetábrázoló irodalmunkban, ahol az író hősei, a névtelen állat- és madárvilág mindennapjai elevenednek meg festői soraiban. Hirtelen befutott írónak számított, írásait szívesen közölték a lapok. 1881-tôl az Egyetértés című politikai napilap belső munkatársaként dolgozott. Rövid ideig a Hazánk munkatársa, majd a Magyar Hírlapé 1907-ig. Ezután 1919-ig a Budapesti Közlöny szerkesztője lett.

A természettel, vadászattal kapcsolatos cikkeit közölte a Vadász-Lap, A Természet, az Erdészeti Lapok és a Nimród is. Első könyvét 1886-ban Százszorszépek címmel adták ki, amelyet később több mint negyven követett. Főbb vadászati művei: A szabad ég alatt (1888), Erdőn-mezőn (1894), Vadásztörténetek (1898), Magyar természeti és vadászati képek (1898), Szól a puska (1901), A róna és az erdő (1902), Vadásztáska (1903), Mulattató vadászrajzok (1905), Magyar földön (1910), Az erdő könyve (1918). Regényeit, novelláit több nyelvre is lefordították.

Síremléke a Nemzeti Sírkertben
Síremléke a Nemzeti Sírkertben

Novelláinak hősei többnyire vidéki emberek, a maguk kalandvágyával, fiatalságával, szépségével, szerelmeivel, féltéseivel, féltékenységével, sőt tragédiáival együtt. Aki bele tudja magát élni ezekbe a bársonyi történetekbe, a falvak, a tanyák, a legendák, a hiedelmek misztikus világába, élvezettel merülhet el ebben a már szinte letűnt világban.

Elmondása szerint édesapjától örökölte a vadászszenvedély mellett a szép magyar beszéd és nyelvhasználat erényét is. Színes leírásai alapján a magyar irodalom Szinyei Merse Páljának titulálták. 1894-ben a Petőfi Társaság, 1898-ban pedig a Kisfaludy Irodalmi Társaság fogadja soraiba. Ő írta a magyar irodalom első állatregényét, a „Rab király szabadon”-t. amely akkoriban magyar nyelven úttörő munkának számított. Az ő nyomdokán járt a 20. század második felében Fekete István, a neves „Kele” című gólyaregény írója.

Bársony István írásai 44 kötetben jelentek meg, melyek közel 700 novellát és regényt tartalmaznak, de több mint 300 írása csak a korabeli lapokban lelhető fel. 103 folyóiratban és napilapban, valamint 40 almanachban illetve kalendáriumban közölt írásokat. Bársony legsikeresebb írásai kétségtelenül a természet, vadászat festői leírásából keletkeztek, ezek a művei a magyar irodalom maradandó alkotásai, és ezért kortársai sokszor a természet költőjének nevezték. A vadászati jellegű könyvei közül a legismertebbek: A szabad ég alatt, Erdőn-mezőn, Vadásztörténetek, Magyar természeti és vadászképek, Mulattató vadászrajzok, Magyar földön, Lármás vizek, Róka a körben, Vadásztáska, Csend. A közelmúltban megjelent Az elveszett Paradicsom válogatáskötete roppant találóan az Elveszett paradicsom címet viseli. Munkái megjelentek német, olasz, orosz és szlovák nyelven is.

Vadászember volt, de nem annyira a zsákmányért, a trófeáért vállalkozott ezekre az utakra. A vadászatok során nagyon sokszor le sem vette válláról a puskát, de élményeit vadászatként írta meg. Kedvelte a társaságot, és ő is nagy tiszteletnek örvendett, akárhol jelent is meg. Idős korára több társaságnak, egyesületnek volt tiszteletbeli tagja, sőt elnöke is.

„67 év után láttam viszont a szülőföldemet” írta, amikor 1925 őszén 70 évesen járt Sárkeresztesen. Szülőfaluja távollétében még a századfordulón megválasztotta díszpolgárává.

Írói kvalitásait a szakma is elismerte. Az antológiák, almanachok, a díszkiadásban megjelenő nagy albumok (Tátra-album, Magyarország vármegyéi és városai) is igényelték munkáját, szakértelmét. Szakcikkei is rendszeresen jelentek meg, s több vadászati témájú könyv előszavát írta.

70. születésnapján egy ország ünnepelte. Élete utolsó éveiben vesebetegségben szenvedett, a kórt már nem tudta legyőzni, 1928. március 12-én meghalt. Sírjánál családtagjai, az író- a tudós- a vadásztársadalom és a politikai élet kiemelkedő személyiségei búcsúztak el tőle.

A természet szerelmesének tiszteletére állított szobor Magyaralmáson
A természet szerelmesének tiszteletére állított szobor Magyaralmáson

Budapesten a Kerepesi úti temető művészparcellájában helyezték örök nyugalomba a székesfőváros által adományozott díszsírhelyen. Öt hónappal temetése után felhívás jelent meg a Nimród Vadászújságban. Kiváló vadászok - Kittenberger, Nadler és Zsindely - közadakozásból szándékozott felállíttatni egy méltó síremléket felejthetetlen vadásztársuk emlékére. A Fekete Géza által készített életnagyságú, ülő alakú bronzszobrát 1931. augusztus 18-án avatták fel. Síremlékét a Vadász Könyvklub Egyesület hozatta rendbe a ’90-es években.

Szülőházára emléktáblát helyezett a Budapesti Ügyvédek Természetjáró Szakosztálya. Ez a háborúban megsemmisült, majd ezt követően, a 20. század második felében Bársony István méltatlan feledés áldozata lett, hiszen írásai nem feleltek meg a kor szellemének, a proletárdiktatúra szemében ugyanis Bársony István a vadászgató kispolgárt testesítette meg.

Nevét ma iskolák és civil szervezetek viselik, Budapesten utca, az ország számos pontján emléktábla és dombormű hirdeti írói nagyságát. Évente hagyományosan megrendezik (korábban Lovasberény, Moha, újabban Bicske kiindulóponttal) a kerékpáros teljesítmény- és Bársony István emléktúrákat.