Március 3. - Barcsay Ábrahám halála

"Nem élek köztetek, de minden részeim
E világban lésznek."

Nézd Vitéz Bartsait, kit hadi dandárok
Közt is fényesítnek Pindusi Sugárok.
(Kreskay)

díszét nemzetünknek,
Dicsőségét, fényét látod Erdélyünknek.
E fátyolok között a bús árvaságnak
Gyámolát és atyját a magyar múzsáknak;
Egy vitézt, ki védte haza boldogságát
Erős fegyverével, s nemes szabadságát...
(Vitkovics Mihály)


Barcsay Ábrahám (Bartsay Ábrahám) (nagybarcsai) (Piski, 1742. február 2. - Csóra, 1806. március 3.) magyar királyi testőr, a klasszicista költészet egyik alakja, a magyar testőrírók közé tartozott.

A magyar felvilágosodás bécsi megindulásakor, tehát nagyjából kétszáz évvel ezelőtt az a két név, amely azonnal odasorakozik Bessenyei György mellé, Barcsay Ábrahámé és Báróczi Sándoré. Ők is testőrtisztek, a felvilágosodott kultúra megszállottjai, a nemzeti feladat vállalói. De a szüntelenül izgatottan kereső tudomány, áltudomány, irodalom útjai és tévútjai közt botorkáló Báróczi mellett Barcsay egyértelműen racionalista, józan életfilozófus, és mindenekelőtt költő. Ő az egyetlen igazi, vérbeli költő Bessenyei közvetlen társaságában.

1742 február 2-án született Piskiben, a Sztrigy vize mellett. Hunyad megyei előkelő fejedelmi család gyermeke, de nem volt egyenes leszármazottja a szomorú emlékű Ákos fejedelemnek, akit Kemény János oly kegyetlenül kivégeztetett 1661-ben. Szülőföldjén élte gyermekkorát, ide húzta vissza a szíve később, katonáskodása során, a Mátyus-földéről éppúgy, mint az Óriás-hegyek fenyvesei közül, mert "szerette hazáját s nemzetét, melyre kevély volt még nyelvében is". A nagyenyedi református kollégiumban tanult, de a komoly szellemi munka évei igazában csak Bécsben vártak rá.

Otthon klasszikus kultúra vette körül. De tizenhat éves korában egy járvány egy héten belül ölte meg apját és anyját. Ettől kezdve nem találta helyét otthon. Bár ifjúkorától fogva szenvedélyes olvasó és nyelvtanuló, bár a nagyenyedi híres kollégium dédelgetett kiváló növendéke, bár sihederkorától mindhalálig a nők kegyeltje, a távoli kalandok hívják. Katona akar lenni. Főúri származású is, daliás termetű is, jól tud latinul, németül, franciául, kitűnő lovas, jó vívó és céllövő, katona is akar lenni - kézenfekvő, hogy megyéje testőrnek küldi. Így kerül húszéves korában a bécsi udvarhoz, ahol Bessenyei már készülődik a nagy feladatra.

Azonnal összebarátkozik Bessenyeivel és a zárkózott, magával gyötrődő, kevés emberrel barátkozó Báróczival. Egyetértenek a feladatokban: új magyar irodalmat kell teremteni, a felvilágosodás tanait kell népszerűsíteni, az otthoni ország legjobb elméit ki kell lendíteni a halálos tespedésből. Ők hárman lesznek az egész magyar felvilágosodás kiindulópontja, magja, gyökere. Elfogadják Bessenyeit szellemi vezérüknek.

Barcsay fáradhatatlan: a szolgálat mellett elkezdi továbbképezni magát, hamarosan otthonos a filozófiában. De alkatánál fogva nem filozófus. Könnyedén versel, már odahaza is próbálkozott a költészettel. A feladat most témavilágot ad neki. Nem kell úgy gyötrődnie a nyelvvel, mint Bessenyeinek. Erdélyben, ahonnét jött, még élő az előbbi századok ízes-vérbő magyar nyelve. És Barcsay ösztönösen is jobb stiliszta, mint barátai. Elegáns poétának nevezik a bécsi magyarok. Ez az elegáns kettős jelentésű. Először: ő maga is elegáns jelenség, társaságok kedvelt csevegője, azután pedig - és az a fontosabb - Bessenyei nemegyszer csikorgó nyersesége, Báróczi öngyötréssel kicsikart választékossága, majd Orczy Lőrinc atyafiságos vidékiessége mellett Barcsay verselése és nyelvezete könnyed, minden erőltetettség nélküli, formabiztos, derűsen világos, még akkor is, ha komoly problémákat fogalmaz versbe. Mert ez a költészet az ész költészete. Érzelmekről viszonylag kevés szó esik Barcsay végtelen alexandrinusaiban. Életbölcsesség és társadalomkritika, a felvilágosodás tanainak alkalmazása a mindennapos életre, az élet egy-egy mozzanatának kulturált megragadása - ez a Barcsay-féle költészet. Mint a szó művésze ő áll legközelebb példaképükhöz, a francia felvilágosodás észköltészetéhez.

Világnézete racionalista. Vallási problémái nincsenek. Mint a felvilágosodottak legnagyobb része, ő is vallás nélküli deista, aki a természetben ismeri fel az istenit.

De nemcsak elvontan lelkesedik a természetért, mint a legtöbb aufklérista, ő maga is szenvedélyes természetjáró: szereti az erdőket, a nagy mezei sétákat, kedveli a vadászatot, nem is annyira a vad elejtéséért, mint inkább azért, mert puskával a vállán kóborolhat a szabadban. Ismeri a növényeket, a fákat. Pecsétgyűrűjén is egy fa volt látható, körötte a szöveg: Árnyékban zöldell. Saját jelképének mondotta. Játszott a magatartással, hogy nem keres feltűnést, ott van mindenütt, ahol kell, de nem kíván előtérben maradni. Arra sem törekedett, hogy verseit mindenki ismerje, elegendő, ha azokhoz a barátokhoz és értő elmékhez eljut, akiket ösztönözhet eszméivel. De persze örömmel vette tudomásul, amikor Bessenyei nyolc verssel is bevette közös antológiájukba, a Bessenyei György Társaságába, majd később, amikor Révai Miklós, a nyelvész, közös kötetben adta ki Barcsay és Orczy Lőrinc válogatott költeményeit, ezzel a ma már furán hangzó címmel: Két nagyságos elmének költeményes szüleményei. Összes versei azonban csak halála után jelentek meg, addig a széles értelemben vett baráti kör ismerte csupán. Árnyékban zöldelltek, akárcsak levelei. Mert a levélírás számára semmivel sem volt kisebb művészet, és leveleinek terjedelme sokszorosan felülmúlja költészetét. Élvezetes, művészi levelező volt. Úgy írt, nemegyszer még szerelmeinek, majd feleségének is, mint aki sejti, hogy ezek a személyes írások idővel könyvben is megjelennek.

A testőrök közül ő hagyta el legelőbb Bécset. Ötévi szolgálat után átlépett a hadseregbe, végigharcolt néhány háborút, tiszti karriert csinált, majd magas rangú testőrtisztként került vissza Bécsbe, amikor Bessenyei már nem testőr, hanem könyvtáros. De a kapcsolatot sohase szakította meg barátaival, állandóan levelezett velük, nekik küldte el verseit.

II. József halála után Bessenyei otthagyja Bécset. Két évvel később már II. Lipót is halott, és a trónra Ferenc császár kerül. A felvilágosodásnak ettől kezdve nincs otthona a császárvárosban. 1794-ben a negyvennyolc éves Barcsay nyugdíjaztatja magát. Ezredesi rangban válik meg a katonaságtól. Hazamegy Hunyadba költőnek és bölcsnek. Akkor már nős, nyugodt családi életet akar élni, "árnyékban zöldellni". Akárcsak Bessenyei, ő is távol marad azoktól a politikai mozgalmaktól, amelyeket ők készítettek elő. A Martinovics-per idején még csak gyanússá sem válik. Igaz, Hunyad messze van Pesttől. De a nagy per tragikus kimenetele, oly sok író börtönbe kerülése, az elhallgató ország nem is csábította kilépésre. Habár a korszerű írói sors mindenestül őt se kerülte el: egy ízben letartóztatták, merőben alaptalanul; hamarosan mentegetőzve szabadon is engedték. Barcsay programszerűen magánéletet élt. Magának írt, olvasott, szerette a társaságot, ahol okos dolgokról lehetett csevegni. Élete végső napjáig kedvelte a vadászatot. 1806. március 5-én is éppen másnapi vadászatra készült, úgy ment lefeküdni. Reggelre holtan találták az ágyában. Kívánsága szerint nem szentelt földű temetőbe temették, hanem egy almafa árnyékába.

Életműve nem nagy, de nagyon rokonszenves. Kezdeményező volt, de nem állt az első sorban. Az életszerető, derűs, értelemért lelkesedő felvilágosodás költője volt. Elegáns poéta. Jó költő egy költőietlen korszakban.

Forrás: mek.niif.hu