Áprily Lajos

„Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló."

És lett pompás agancsú háziállat,
vadász-szívekbe dobbantó remek,
s csudálva nézte, rajta mit csudálnak
csudálkozó kiránduló-szemek... "
(Az irisórai szarvas)

„Kristály-tükörben nem láthatta mását,
mikor a szarva büszkén ütközött,
meg nem sejthette büszke származását,
és borjúnak nőtt fel borjak között.

„Ámulni még, ameddig lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyermekkorodban."

„Multunk gonosz volt, életünk pogány,
rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom:
jó, hogy nem ültem gyõztes-lakomán
s hogy egy legázolt néphez tartozom."

Áprily Lajos, született Jékely Lajos (Brassó, 1887. november 14. - Budapest, 1967. augusztus 6.), József Attila-díjas (1954) költő, műfordító.

Jékely Lajos néven, erdélyi protestáns családban idős szülők egyetlen gyermekeként született Brassóban 1887-ben. Szülőföldjének azonban Parajdot tekinti, ahová két és fél éves korában költöztek, ahová apját, idősebb Jékely Lajost helyezték. A falu a székelyföldi Sóvidéken fekszik, a Kis-Küküllő forrásterületén. Sóhegyeit sok kiránduló keresi föl. A Hargita, a Gyilkos-tó sincs messze Parajdtól. Ez a táj meghatározó szerepet kapott Áprily költészetében. Később Kolozsvárra költöznek, ahol folytatja iskolai tanulmányait. A parajdi emlékek azonban élete végéig elkísérik, hiányzik neki a falu. Parajd mély nyomot hagyott a költőben, a nosztalgia gyakran visszatért az életében, főleg a pesti években. Parajdra való visszatérésekor a boldog gyermekéveket, a természetben való elmerülést és a teljes szabadságot kereste és találta meg. Parajdról így emlékezik: „… Mitikus terület volt ez gyermeklábam számára, katlana zárt birodalom, ahol titoktermő a föld, s különös illatú a virág, s beszédesebb a patakok suttogása. Ma is tisztán érzem: képzeletem legelső sugallatait Rapsonné erdejének és várának köszönhetem…”

Moldován Gyula festménye a költőről a parajdi emlékházban
Moldován Gyula festménye a költőről a parajdi emlékházban

A kolozsvári diákélet forgataga némiképp feledteti az elszakadást. Ezen időszak derűs történetei jelennek meg a Fecskék, őzek, farkasok című kötetben. Nem volt különösebben jó tanuló, leginkább az irodalmat kedvelte, s már ekkor érdeklődött a versírás fortélyai után.

1909-ben a kolozsvári egyetemen német szakos tanári oklevelet szerzett. Ettől az évtől a nagyenyedi kollégium magyar-német szakos középiskolai tanáraként robotolt 17 éven át a városban, amelyre így emlékezett: „Éltem az enyedi jelent és könyvtári kötetek, iskolai gyűjtemények és kirándulókedvű geológus- és történelemprofesszorok társaságában éltem az enyedi múltat.” Kedvenc időtöltése a vadon felfedezése volt, tanítványaival gyakran járt a környező hegyekbe túrázgatni. A természet iránt érzett szeretete élete végéig megmaradt, lírájának kiapadhatatlan forrása volt a vadregényes erdélyi táj páratlan szépsége.

1911-ben feleségül vette Schéfer Idát, akivel az asszony 1961-ben bekövetkezett haláláig élt együtt, és három közös gyerekük született (egyikük a későbbi költő, Jékely Zoltán).

1907-től jelentek meg versei, de az erdélyi irodalom élvonalába csak 34 éves korában, a Falusi elégia című versciklusával került be, amely 1921-ben látott napvilágot. E verseskötete aztán megszerezte számára Kós Károly, Reményik Sándor és Sipos Domonkos barátságát is.

Közben az Új Erdély című lapban 1918-ban megjelent néhány verse. Ekkor használta először az Áprily Lajos nevet.

1919 után munkássága az anyanyelvi oktatás fenntartására, a nemzeti műveltség értékeinek megőrzésére irányult, miközben kereste az együttélés a román és a magyar nép számára egyformán előnyös lehetőségeit.

1923-ban Dijonba utazott, ahol francia nyelvtanári diplomát szerzett. 1924-től az akkor már joggal népszerű költő részt vett a kolozsvári Ellenzék című folyóirat szerkesztésében, a vasárnapi irodalmi mellékletének volt szerkesztője.

Parajdi emlékműve
Parajdi emlékműve

Két évvel később családjával Kolozsvárra költözött, ahol a református kollégium tanára és az Erdélyi Helikon szerkesztője lett.

1929-ben áttelepült Magyarországra. A magyar fővárosban is tanárként dolgozott, előbb a Lónyay utcai református gimnáziumban, majd a Baar-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója lett. Tanítványai között volt például Nemes Nagy Ágnes is, aki jórészt az ő hatására kezdett el írni.19 29-38-ban Ravasz Lászlóval együtt a Protestáns Szemle szerkesztője.

1935-36-ban hosszabb tanulmányutat tett Észak- és Nyugat-Európában, tapasztalatairól pedagógiai témájú cikkeiben adott számot.

Mindig távol maradt a politikától, egyik oldalhoz, sőt irodalmi körhöz sem tartozott soha. Megbecsült írónak számított, de a zajos sikerek elkerülték, és ahogy a besorolhatatlan szerzőkkel általában lenni szokott, elszigeteltsége, közélettől való elfordulása („menekülése”, ha úgy tetszik) nem minden platformon keltett szimpátiát. Vallomás című versének első két versszaka pontosan jellemzi világlátását:

„Igaz -: én itt a sorssal nem csatáztam,
én döbbent szemmel láttam itt a vért,
és nem lengettem omló barrikádon
fehér zászlót a véres emberért.

Viharokból kibomló új világért
csak álmom volt, nem lobbanó vitám.
Rohamra nem harsogtam riadókat
jövő-ködökbe zúgó trombitán.

A fasizmus előretörése, a háború közelsége megriasztotta a mélyen humanista Áprilyt. Egy rövid időre családjával visszaköltözött a gyermekkori idill helyszínére, Parajdra. Visszatérve Pestre, a Baár-Madas igazgatójaként nem volt hajlandó végrehajtani iskolájában a zsidótörvényeket, ezért lemondott tisztségéről és nyugdíjba ment. 1945 után visszavonultan élt, a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán telepedett le családjával.

Sírja Visegrádon
Sírja Visegrádon

A háború után megszilárduló új rendben sem találta a helyét. Mellőzött (bár nem kifejezetten rendszerellenségnek számító) író lett, ezekben az években vált kitűnő műfordítóvá - ő magyarította többek között az Anyegint, Ibsen Peer Gyntjét, vagy Janus Pannonius Búcsú Váradtól című versét. 1957-ben jelent meg Ábel füstje című gyűjteményes kötete, ami hirtelen felfokozta az érdeklődést az addig félig-meddig parkolópályán tartott Áprily iránt. Díjakat nyert, újabb kötetei jelentek meg, a lelkes kritikák pedig egyre szaporodtak.

1930-től a Kisfaludy Társaság, 1934-től az MTA tagja (tagsága 1949-ben megszűnt, majd 1989-ben lett helyreállítva) tagja. 1954-ben József Attila díjat kapott.

Éppolyan csendesen halt meg, ahogy élt: 1967. augusztus 6-án hunyt el Budapesten, a hárshegyí szanatóriumban.

Áprily ma már beletartozik klasszikus költőink névsorába, visegrádi sírjához ki-kijárnak hajdani tanítványai, verseinek kedvelői, egykori barátai, hogy tiszteletadóan idézzék fel hibátlan művészetét és szeretetre méltó emberségességét.