Csanádi Imre: Turul
(1979)

Az a híres turulmadár
méghogy elveszett?
hadintéző, baljós madár—
nem is létezett?

Melyet révületben látott
--így szól a mese—
büszke ágyára bocsátott
anyánk Emese:

melyben Árpád nemzetsége
őst tisztelhetett:
melynek vijjogó röptében
kedve telhetett:

s melynek képét hordta hajdan
zászló és pajzs:
noha megfogyatkozottan,
él, bíz él ma is!

Héja, népünk így ismeri
régtől fogva már,
héja, e nevet viseli
a turulmadár.

Turuli a méltósága,
héja bár maga,
vésszel villog aranysárga
szeme-csillaga.

Lánc-szőttesként visel gyöngyöt
mellén, mintha csak
volna páncélinget- öltött
garázda lovag.

Nem kóvályog , mint a sasok,
nagy-fönn a héja:
földhöz- közel végigsuhog -
ez a fortélya.

Vasként sújt le , irgalmatlan,
prédát ha talált:
marka csontos csapda : csattan,
oszt hamar halált.

Száguld addig nyakra-főre,
ádáz üldöző:
magát ámbár összetörje:
nem tágít . . . Ez ő!

Rémület sírt, szitokszó szállt,
habzott gyűlölet:
kurr héja ! - ha héja kószállt
udvaron felett.

Pusztították nyakló nélkül,
lőtték rakásra, -
rikkan már - már csak emlékül
giirgolása.

Örült a héjának bezzeg
puszták lovasa
fejére sapkát szerkesztett,
karján hordozta.

Nemes madár! Vígan vitte,
kezéhez szokott.
magasztalta : nyulat üt le,
testes túzokot.

Turulia méltósága,
héja bár maga,
vádlón villog aranysárga
szeme-csillaga.