Fadrusz János és a rovásírás

A Tuhutum szobor, rajta az ősök iránti tiszteletéről híven tanúskodó írás
A Tuhutum szobor, rajta az ősök iránti tiszteletéről híven tanúskodó írás

Nagynevű szobrászművészünk munkássága összefonódik a rovásírás iránti vonzódással. Fadrusz 1900 körül így írt a Szilágy című lapban: „A magyar rovás-írás, ősi kultúránk e vitás kérdése perdöntő fordulóra ért. Kitudódott, hogy nem csak emlék - de eleven kincse a nemzetnek, máig is él a magyar nép között…” E gondolatot Tar Mihály omori (Temes vármegye) földműves rovásírásos tevékenységére alapozta. Tar nagyapja számadó gulyás volt, akinél a gerendákon mindig ott lógtak a pásztorok rovásai. Tar azt mondta egy érdeklődőnek, hogy "ő tud egy írást és a betűk alakjai is le vannak neki írva, ezt rovásírásnak hívják, mert botokra rótták a régiek. Ő az atyjától és még néhány embertől látta". A család a mindennapokban is használta a rovásírást.

Fadrusz hazaszeretetéről, az ősök iránti tiszteletéről híven tanúskodik a millenniumi turulmadaras Tuhutum (Töhötöm) emlékművének rovásfelirata is, amellyel az volt a célja, hogy művének leleplezése után korlátlan ideig csodálhassa a hálás utókor eleink ősrégi írását. Ezt a hatást a Király Pál gyűjteményéből kiválasztott hat éneknek, - egy ének Tuhutumról, egy ima Istenhez és Kádár táltos könyörgései a tűzhöz, vízhez, földhöz és levegő éghez - Tar Mihály betűivel a kőbe rovásával szándékozott elérni. Ez a hat ének korának leghosszabb ismert rovott szövege volt.

Az elterjedt hivatalos álláspont szerint sajnálatos módon a művész vonzódása nagyobb volt, mint hozzáértése, és az emlékmű készítésénél hamisítás áldozatául esett. Érvelésük szerint a szövegek nyelvezete későbbi korra utal, mintsem eredeti ősmagyar szerzeményre. Az emlékműre vésett szöveget nemcsak rovásírási, hanem tartalmi, nyelvi szempontból is hamisításnak nyilvánították. Ez azonban nem csorbította a szobrász művészi nagyságát. A Tuhutum emlékmű rovásírásos feliratairól, Fadrusz véleményéről a "rovas.info"-ban megjelentetett Fadrusz írást a cikk után változtatás nélkül olvashatjuk.

A Tuhutum emlékművel kapcsolatos kalandos történet - mely igen megviselte az alkotót - Somogyi Antal szabadelvű politikus, 1848-as országgyűlési képviselő, nagy hazafi és könyvgyűjtő nevével kezdődik, aki barátainál őrzött ládáiban sok könyvritkaságot tárolt. Ezek egyike egy Bécsben vásárolt 1582. évi kiadású Ciceró könyv, melynek lapjai között egy jegyzetre való írás volt kötve. Ezek egyik része Cicero művéhez kapcsolódó latin jegyzet volt. Számunkra fontosabb a másik rész, mely Somogyi szerint a Bél Mátyás múlt századi munkájában közöltekhez hasonló székely betűkkel írt ősi magyar énekeket tartalmazott, és 1873-ban Régi magyar énekek címen ki is adta ezeket.

A Somogyi által vásárolt könyv lett később a Karacsay kódex. A kódexekről tudni kell, hogy nem egy egységes művet foglalnak magukba. Címük sem a bennük található írásra vonatkozik, hanem általában a lelőhelyül szolgáló helyiség, vagy a megtaláló, vagy az utolsó tulajdonos nevét mutatja. Itt sem történt másként, a címadó az utolsó tulajdonos, Karacsay grófnő volt.

Somogyi könyvtárát még életében a szegedi Somogyi könyvtárnak ajándékozta. Valószínűleg itt talált rá s csatolta gyűjteményéhez Király Pál, aki rovásírásos emlékeink gyűjtője volt. Király Pál és Tar Mihály rovásírásos levelezést folytattak egymás között. Fadrusz Király Pál gyűjteményéből választotta ki az idézeteket és Tar Mihály betűit véste a kőbe. A történet mindenesetre a nálunk megszokott módon folytatódik, a hatalom mindent megtesz az ellenkező gondolatok terjedésének megakadályozására. Az emlékműnek már a gondolata is - hát még a sikere - nagy ellenállást váltott ki. Rögtön bizottságot hívtak életre Fadrusz gondolatainak lejáratására, illetve a bizottságnak mintegy hivatali kötelessége volt bármilyen tudományos bizonyíték állítása Fadrusz cáfolatára.

Herman Ottó egy levelében ezt írja Fadrusz rovásíráshoz fűződő lelkesedéséről: „Ez a fanatizmus a legtisztább forrásból eredt: mindenben be akarta bizonyítani a magyar nemzet nemességét, nyelvének eredetiségét, ezért valóságos düh vett erőt rajta, ha valamely nyelvész bizonyítgatta, hogy ez vagy az a magyar szó átvétel. Ez vitte akkor is, amikor Király Pált követte és Tar Mihályt komolyan vette.”

Fadrusz azonban még ennél is tovább megy: "… Látnoki szemmel nézem a jövőt… Mily perspektíva! … Látom jönni az időt, mikor iskoláinkban tanítani fogják gyermekeinket őseink betűrendszerére. Az építőművészet (magyar) stílusát megrekonstruálják lelkes mestereink és a középületek homlokán rovásírásban fogjuk olvasni egy-egy intézet rendeltetését. Mert hiszen az idegenre nézve nem egészen mindegy-e, hogy a magyar szöveg minemű betűvel van a ház homlokára írva, holott érteni úgy sem érti, de legalább látja őseinknek legsajátabb kezeírását. Ellenben minden magyar büszkén fönnlobogó szívvel fogja az idegennek mutatni a rovott fölirást és magyarázni, hogy őseink évezredek óta… ezekkel a betűkkel irtak… És ez a mienk volt, mi föntartottuk és föntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak."

Kicsit megkésve, de a történelem mégis igazságot szolgáltatott Fadrusznak. A sors kifürkészhetetlen fintora, hogy a rendszerváltás után a szóbeszéd szerint a ledöntött szobrot kutatók szemei előtt álló szekuritátés épület talapzatából furcsa, ismeretlen feliratú kődarabok kerültek 2002 telén Ördögkút környékéről Zilahra. És a véletlen úgy hozta, hogy ezek a rovásírásos obeliszkdarabok nem kis nehézség árán, de engedték titkukat megfejteni. A megfejtést igen megnehezítette, hogy a rovásírásos felírat összetett jeleket, illetve rövidítéseket tartalmazott. Tar Mihály és fia István betűi nem egy szokványos rovásírásos ábécéből valók, nem sikerült találni egy olyan ábécét sem, mely egészében lefedte volna az írástöredék minden jelét. De végül összevetve a különböző típusú és eredetű jeleket, ezek mögött a Karacsai Kódex, tűzről szóló énekének néhány sortöredéke vált olvashatóvá.

Fadrusz János cikke a Tuhutum emlékművel és az ősi magyar rovásírással kapcsolatban a Rovás Infó hasábjairól:

A magyar rovás-írás

Magyar Szó
1902. szeptember 23.

Ahogy a Tuhutum-emlékkel elkészültem, ugy gondoltam, legjobb lessz a Névtelen jegyző krónikájának ama szavait vésetni a kőbe, amelyek Tuhutumnak a Meszesen való átkeléséről szólnak. Kerestem tehát olyan ódon betű-formákat, amelyek legjobban illenének e régi történethez. Kerestemben akadtam rá Király Pál ősmagyar írásgyűjteményére és a Karacsay-codex gyönyörűséges régi hegedős-énekeire. Ezek közül hatot választottam a kis pogányszobor oldalaira: egy éneket Tuhutumról, egy imát Istenhez és Kádár táltos könyörgéseit a tűzhöz, vízhez, földhöz és levegő éghez.

Olvastam, olvastam őket és, mondhatom, vajmi ritkán voltam olyan boldog életemben, mint azon a napon. Tudom, hogy a tudósok egy része tagadja a codex valódiságát. Én a tudósok vitájával nem törődöm. A dolgot nagyon egyszerűnek látom, és pedig így: Ha a Karacsay-codex írója csak följegyezte a hagyományban élő sok hegedős-éneket, - amint állítja - akkor megmentette a számunkra egy ősi, nagy költőnk gyöngyeit; ha pedig ő maga, vagy más valaki írta, ő, vagy az a más nagy poeta volt, pogány lelkű magyar poeta, telisden teli őseink iránti lelkesedéssel és isteni ihlettel.

Én előttem ez a lényeg.

(…)

Nem vitatom a Karacsay-codex hegedős-énekeinek származását és korát, de ha azzal érvelnek ellene, hogy tulszép és fejlett a nyelvezete, akkor csak olvassák el alább a Tar Mihály uram levelét. A tanulatlan ember, a föld fia, a volt kubikos kitől tanult így írni? A magyar lélek e gyönyörű, világos, tömör kifejezéseit hol vette? Mindez nem a jelen adománya, hanem a mult öröke.

És a mult öröke, régi önálló culturánk bizonyítéka ősi rovás-írásunk is.

Amíg csak régi könyvekben, régi templomok gerendáin, pásztorbotokon és faragásokon találtuk nyomait, addig persze régi magyar szokás szerint tudósaink egy része kétségbe vonta ezen írás ősi voltát, azt állítván róla, hogy a középkori magyar barátklastromok találmánya, most azonban perdöntő fordulóra ért ősi cultutánk e vitás kérdése. Kitudódott, hogy a rovás-írás nemcsak emlék - de való, eleven kincse a nemzetnek, hogy még maig is él a magyar nép között és hibátlanul föntartja eleink ősi culturáját.

Classicus tanuim Tar Mihály uram és fia, Tar István, földmívelők Omoron, akik ma is írják és róják is. Én ugyan még keveset foglalkoztam e kérdéssel, de már is három nyomát találtam régi írásunknak. Az első volt Kozma Andor barátom, aki elmondta nékem, hogy egy régi szolgálójuk volt, aki sohasem tanulta meg a mai írást, hanem mindent ilyen jegyekkel írt. A másik kettő két huszár főhadnagy volt. Az egyik látván a Tuhutum-emlék felírását, azt mondta, hogy ezt az írást ő mindig látta a pusztákon bojtároknál, pásztoroknál, faragott fanyeleken; a másik meg egy dánosi családi levéltárt említett nekem, amely nagyon sok rovás-irású dokumentumot őriz.

A kik tehát eddig kételkedtek a rovás-írás ősi származásában, azok ugyan nem nagyon mélyen kutatták nyomait, mert rá kellett volna akadniok, amint ráakadt Király Pál, hogy az írás még ma is él a magyar népben. Hogy pedig a középkori klastromok találmánya gyökeret verjen a népben, oly mély gyökeret, hogy még századok mulva is eleven hajtása legyen, azt ugyan már most józan észszel senki sem fogja hinni. Ami egyszer a paraszt- és pásztornépek között senki által sem gyámolítva, oly makacs életet él, az csak az ősi hagyomány szent forrásából veszi erejét.

Abból a szent forrásból, amelyből az őserő az Isten-adta nép ruháin, a szűrön, a gubán, a varrottason, a kapufélfán egy évezred után még ma is kivirágoztatja ősculturánk gyönyörű virágait, abből az ősforrásból, amely megőrizte eredeti nyelvünket a pusztulástól, híven ápolta nyelvünk kincseit, zamatját, ősi formáját is, és amely forrásból íme a századok homályából kivirágzik ősnemzeti írásunk. Hogy pedig a mai nemzedék is megtegye kötelességét, ez ősi culturánk föntartásával szemben, kőbe vésettem a rovás-írást a Tuhutum emlékén pogány eleink dicsőségére.

Tar Mihály fent említett levelének ide vonatkozó része hű átírásban így szól: (…)

Megjegyzem, hogy Király Pállal közösen megállapodtunk, hogy ez énekeket az igazi népből való Tar Mihálylyal és fiával, Tar Istvánnal iratjuk le a maguk, apáról fiúra szállott módja szerint, de anélkül, hogy a gyűjtemény kéziratait megismertetnők velük. Király Pál tehát a kiválasztott hat éneket átírta mai írásunkkal s ez átiírásokat magához véve, meglátogatta a most Temes megyében, Omor faluban lakó földmíveseket, kiket eddig személyesen nem ismert. A két Tar a vendéggel együtt szívesen fogadta a megbízást is, melyet gazdasági elfoglaltságuk mellett is igen rövid időn teljes megelégedésünkre teljesítettek, úgy, hogy én a pompás írás kőbe vésetését kellő időben megkezdhettem. S most abban a helyzetben vagyok, hogy szívem, lelkem teljes megelégedésére kiálthatom a magyar hazafiak millióihoz:

Minta rovásfelirat képe a Tuhutum emlékműről (Magyar Szó, 1902.09.24)
Minta rovásfelirat képe a Tuhutum emlékműről (Magyar Szó, 1902.09.24)

„Itt az írás, olvassátok!”

A két első éneket Tar Mihály, a többi négyet Tar István kezeírása után vésettem kőbe. Hogy e kézírások és a Karacsay-codex írása közt lévő hasonlóságot és különbséget is láthassuk, ide mellékelem két szöveg kezdetének hasonmásait.

(…)

S most lássuk magukat az énekeket betűszerinti átírásban, melyből az is kiderül, hogy régi rovás-írásunk tisztán a kiejtéshez alkalmazkodott.

• Első ének (Erdélyről) (…)
• Második ének (Istenről) (…)
• Harmadik ének (Tűzről) (…)
• Negyedik ének (Földről) (…)
• Ötödik ének (Vízről) (…)
• Hatodik ének (Lebegő-égről) (…)

Íme, a nagy régiségű énekek. Ismétlem, olvassa mindenki és ítélje meg, választhattam volna-e az ezredévi emlékoszlopra érdekesebb, alkalmasabb és szebb fölirásokat? Álljon ez az oszlop s őrizze meg rajta a fölirásokat az idő és a kegyelet sok-sok századon át!

Fadrusz János

(Az eredeti cikk megjelent: Magyar Szó, 1902.09.24-én Fadrusz halála előtt egy évvel és közvetlenül a Tuhutum szobor elkészülte után.)