1.6. Szakrális madár, szakrális uralkodó

'A Fény születése'<br/>Dávid Júlia üvegfestményén
'A Fény születése'
Dávid Júlia üvegfestményén

„A Turul, Napisten képmása, jelképe.
Tiszteli, ápolja Turán minden népe,
amióta csak a történet rója
számtalan évektől, sok ezer év óta"
(Sőlősi Sándor)

Az emberiség kultúrájában, hit és hiedelem világában már nagyon régen megjelentek a sólymok és évezredeken keresztül töltöttek be kiemelkedő szerepet. A mozgásában nem korlátozott madár összekötőkapocs ég és föld, illetőleg az égiek és a földiek között. Az égbe törő, majd onnan villámsebesen visszatérő sólyom szimbolizálja a fényt, a meleget, az életet adó Napot. A pusztai népek vándorlásuk során gyakran tapasztalták a sólymok számtalan kiváló tulajdonságát. Ügyességük, bátorságuk, gyorsaságuk, vadászat közbeni tanulékonyságuk révén váltak az eszményi, a hibátlan, és a legyőzhetetlen mitikus képmásává. Így váltak a madarak szakrális királyává, égi eredetű szent állattá, melyeket Isten madarának tekintették, s ennek megfelelően tisztelték is őket. A választás nem véletlenül esett erre a madárra, hisz ezen népek kultúrájának szerves része volt a solymászat. A turulmadarat, mint a solymász madarak legkiválóbbját, eleve mitikus tisztelet övezte Ázsia keleti pusztáitól Egyiptomon és Észak-Afrikán át egészen az Ibériai-félszigetig. Az uralkodók közül is csak keveseknek adatott meg, hogy egy ilyen solymász madárra szert tegyenek, így legtöbben csak a korai solymász irodalomból és hagyományokból ismerhették. E források túlzásai csak tovább növelték e madár mitikus tulajdonságait. Gyakori a szent állatként, jelképként vagy mitikus szellemi ősként való ábrázolásuk. Szobrokon, képi ábrázolásokon kiválasztott vezetőik feje fölé a szent sólyom védelmezően tárja szét szárnyait.

Ha megnézzük, hogyan repül egy sólyom, mennyire kecses és könnyed a röpte, mintha magát az emberi lelket jelképezné, amely időn és téren felül áll. Valamint olyan villámgyors irányváltoztatásokra képes, akár a fény. Ezért is nevezik a turulmadarakat a fény madarának. A fény pedig az isteni dolgok kifejezésére is szolgált az őseinknél. Ezen óriás madarak Napból való származtatása több ezer éves fénykultuszra tekint vissza.

A mongol népek északi csoportjához tartozó burjátok egyik mondája szerint a jó szellemek sast küldtek a földre, hogy ő legyen az, aki az ég és a föld között közvetít, hogy ő legyen az emberek sámánja. A sas ugyan jól végezte a munkáját, kiűzte a rossz szellemeket, de mert nem tudott szólni az emberekhez, nem tudott tanácsot adni, s így segíteni sem tudott rajtuk. Ezért kérésére a szellemek úgy segítettek rajta, hogy egy fa tövében alvó asszonyhoz küldték, akire rászállt és teherbe ejtette. Az asszony hamarosan megszülte a fiát, aki a „Bölcs Fekete Sámán”, illetve „Felszentelt Fekete Sámán” nevet kapta, és ő lett az emberiség első sámánja.

Hafré fáraó a Hórusszal
Hafré fáraó a Hórusszal

A fejlett ókori társadalmak hitvilágában is igen jelentős szerepet töltöttek be a sólymok. Először Egyiptomban tűnt fel, mint szakrális, hatalmi jelkép, az Ég Uraként az egész eget átfogó sólyommadár, szemei a Hold és a Nap, szárnyai átölelik az egész földet. Szobrokon, képi ábrázolásokon - mint a régészeti leletek címszó alatt több példán keresztül is láthatjuk - a kiválasztott vezetőik feje fölé a szent sólyom védelmezően tárja szét szárnyait. Ez egyben jelképezi az isteni kiválasztottságot, a szakralitást. Tehát amint a bemutatott példák mutatják, a tőlünk térben és időben egymástól nagyon távol eső korok és népek kultúrájában is az égi származással rendelkező szakrális uralkodók, fáraók, istenkirályok mögött és feje felett ott az égi származást bizonyító szent sólyom.

Tehetséges emberek lehettek hősök, hadvezérek, „nagy emberek", de vezető, akinek sorsától népe boldogulása függött, az csak isteni kiválasztott lehetett. A régi korok emberei számára még nyilvánvaló volt, hogy csak a szakrális király uralkodhat Isten kegyelméből. Az elképzelhetetlen volt, hogy egy nép vezetője ne lett volna kiválasztott, szent ember, aki közvetíti és végrehajtja az istenek akaratát. Az isteni kiválasztottságról így szól egy VII. sz.-i türk kagán: „Az égen és földön, és minden helyen, ahol a nap és a hold világít, még sohasem volt, hogy a kagán ne lett volna szent ember."

Az ázsiai hunok fejedelmüket az „ég fiának" hívták. Mao-tun a Keleti hunok fejedelme így fogalmaz „A nagy san-jü, kit az ég emelt trónra." Fia pedig így nevezi magát: „A hiung-nu nép nagy san-jü-je, akinek az ég és a föld adott életet, és akit a Nap és a Hold helyezett méltóságába". A több száz évvel későbbi türk eredetű orchoni feliratok tanúsága szerint: „Én, az istenekhez hasonlatos égi szülött, Bilge kagán.“ A kirgizek eposzában, a Manaszban olvashatjuk, hogy nemzetalkotó vezetőjük megszületését, úgy, mint a magyaroknál, egy álomban megjelenő gyönyörű vadászsólyom jövendölte meg. Hasonló ősi motívum a mongolok harci zászlaját díszítő fehér sólyom. De hogy ne menjünk ilyen messzire, hasonlóan fogalmaz Kézai is királyát megszólítván: „Leggyőzhetetlenebb és leghatalmasabb Urának, III. Lászlónak Magyarország Dicső királyának… kinek dicsőségét a Nap és a Hold csudálja.”

És a sort még folytathatnánk sokáig. A különböző népek mítoszai, hősmondái, népmeséi nem azért mondják ugyanazt a lét legfontosabb kérdéseiről, mert hatottak egymásra, - mint azt ma többen állítják - esetleg „kölcsön vették egymástól", hanem azért, mert a kinyilatkoztatást ugyanonnan, illetve ugyanattól kapták.

Szanatrug pártus király
Szanatrug pártus király

A sólymot őseink is Isten és a Nap madarának, nemzeti azonosságuk legalapvetőbb szimbólumának tekintették. Egyaránt megtalálható a turul ábrázolása és tisztelete szittya (szkíta) eleinknél, a római birodalmat megállító pártusoknál is. A régi káldeus hit szerint „a földi uralkodás az Égből küldetett le". A Pártus Birodalom uralkodói is ezt vallották, „karizmatikus" királyoknak tartották magukat. Cselekedeteikkel az Istentől nyert elhívással, isteni gondviseléssel a népeik jólétét, békéjét és istenes életét kívánták szolgálni. Gyönyörű templomokat építettek. Ennek jelentőségét jelzi Eusebius keresztény történetíró feljegyzése, miszerint a perzsák 360 pártus-keresztény templomot romboltak le. Közülük az egyik legnagyobb a Hatra-i templom. Romjai alól kerültek elő olyan csodálatos, Kr. u. 2. század elejéről származó, korukat kiválóan jellemző alkotások, mint Szanatrug pártus király vagy a Szent Sólyom szobra.

A Pártus Birodalomban (Kr. e. 256-Kr. u. 226) Jézust a „Fény Fiának” tekintették, akit évezredek óta a Szent Sólyom, a Turul jelképezett. Ezért a pártus királyok fejükön viselték a koronájukra illesztett sólymot, annak jeléül, hogy Istentől rendelt hivatásuk a Szent Sólyom által megerősödött, bizonyítást nyert.

A Turul-dinasztia uralkodói egy olyan uralkodói láncolat utolsó tagjai voltak, amely láncolatban az uralkodás vezérelve igen hosszú ideig a szakrális királyságon, a király szakralitásán alapult. A szakrális király méltóságban az Istenkirály után következik. E fogalom lényegileg azt jelenti, hogy a király nem istennek született ugyan, mégis olyan erőket birtokol, amelyek révén képessé válhat a „megistenülés" megvalósítására. Ez megtörténhetett akár életében, akár halála pillanatában vagy az után. E folyamattól elválaszthatatlan, hogy az utat bejáró mágikus erőkkel rendelkezzen, ami tulajdonképpen uralkodásának valós szellemi alapját jelenti. Mindezen erők magasan az általa uralt arisztokrácia és nép fölé emelik, olyan méltósággal ruházván fel, amely egy szellemileg megalapozott antropológia szerint népétől elkülönült rasszként határozza meg dinasztiáját. Az istenivel való eleven kapcsolat, a mágikus erők birtoklása jelentették az uralkodó karizmáját, idoneitását vagyis rátermettségét. Az uralkodói méltóság öröklésében a seniorátus elve tulajdonképpen a rátermettséggel függött össze, hiszen általában - de korántsem mindig, a kivételek pedig igencsak meghatározóak voltak a dinasztia életében - kapcsolat állt fenn a karizma birtoklása és az életkor között.

A japán, a kínai, az egyiptomi és más uralkodók a Turul-házhoz hasonlóan Istentől eredeztették dinasztiájukat. A világhódító keleti népeket vezető nemzetségek mind rendelkeztek valamilyen turulos őssel. Egyiptomi, hun, pártus, örmény és mongol uralkodók fejdíszén is megtaláljuk a ragadozó madár ábrázolását. Tehát e népeknél a turul mint az égi és a földi hatalom közötti közvetítő szerepel. A Turul közvetítette az isteni akaratot, majd a történelem folyamán felbukkanó kiemelkedő vezetők eljövetelét is egy-egy turulos álom jövendöli meg, ezzel mintegy megerősítve annak kiválasztottságát. A hunoknál, magyaroknál, oguzoknál a turul, a kirgizeknél, mongoloknál a fehér sólyom (aksonkor) volt ez a csodás madár.

A „szent” kiválasztott családokba vetett hit olyan erős volt, hogy a pusztai népek még a XX. században is igyekeztek valamilyen Dzsingisz kán utódot vezetőjükül megválasztani. A birodalom és dinasztia alapító Timur Lenk - egy hódításairól híres, mongol (más kutatók szerint türkomán) fejedelem - is azt híresztelte magáról, hogy Dzsingisz kán távoli leszármazottja, ezzel is megalapozva uralkodói szakrális kiválasztottságát. A bolgár honfoglalást is turulos-szakrális ősökkel rendelkező Attila ivadék, Irnik vezette. Az Árpád háznak is több száz éves vezető szerepet biztosított tekintélye. A turulos ősökkel rendelkező családok hatalmas birodalmakat hoztak létre. Attila a Ny-i hun, az oguz-török szeldzsükök Tugril bég (1038-1063) vezetésével a szeldzsük, majd Ertoghrul fia Oszman Gázi ibn Ertoghrul (1281-1324) az Oszmán birodalmat.

A szakrális fejedelem összekötőkapocs a földi és az Égi világ között, elsődleges feladata az Égiekkel való jó viszony fenntartása. A szakrális király Isten kegyelméből uralkodik, Istennel egyetértésben, azaz Isten akaratának közvetítőjeként. Számára királynak lenni nem jelent mást, mint szüntelenül Isten-ítélet alatt állni. A szakrális király nem osztotta meg a törvényhozó hatalmat népével, mert nem is oszthatta meg! Bár a népéért, de nem a néppel együtt kormányzott. Neki Istennel együtt, Isten akarata szerint kellett kormányoznia, törvényt alkotnia. Alakja ezért környezetéből nem a félelmet, hanem a nyugalom és a biztonság érzését váltotta ki.

Az ősi magyar hitvilágban nagyon fontos helyet foglalt el a beavatás. A király beavatása és mindazoké, akik a szakrális, archaikus hierarchiában helyet foglaltak. A király méltóságát megalapozza származása, ez nagyon fontos, de nélkülözhetetlen számára a sikeres beavatás. A beavatás az, ami „megteremti a szakrális uralkodót”.

A megszületendő szakrális ős a kiválasztott vezetésével népe hatalmassá, gazdaggá, sikeressé válik. Ha az uralkodó valamilyen oknál fogva alkalmatlanná válik, úgy ennek fordítottja következhet be. Azon népeknél, ahol hagyományaik, szakrális családjaikba vetett hitük nem tűnik el, kedvező körülmények között a szakrális ősökkel rendelkező dinasztia leszármazottja újra felemeli népét. Így olvashatunk erről az orchoni feliratokban: „ ...Fent a türk Ég, és szent Föld Víz határozott. Felemelte atyámat Elteris kagánt… hogy a türk nép ne pusztuljon el, hogy új nép legyen ….. őseim törvénye szerint megszervezte és új életre keltette a népet…mely rabszolgává lett…"

A szakrális király a legfelső helyen áll a szakrális hierarchiában, mert beavatása magasabb színvonalú, mint az ország többi beavatottjáé. A szakrális hierarchiában mindenki beavatásának minősége által meghatározottan foglalhatja el a helyét. Ha e legfontosabb követelmény nem teljesül, akkor „zökken ki” az idő. És hányan sóhajtottak már fel: „Óh, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt."

Álmos, az első magyar szakrális uralkodó

Álmos
Álmos

Egy-egy szakrális dinasztia hatalmas tekintélynek örvendett. A szakrális uralkodóknak feladatuk, küldetésük volt. Álmosnak, a magyar történelem mindmáig agyonhallgatott, első számú szakrális vezetőjének is volt feladata, méghozzá hosszú életére kiható, igencsak emberpróbáló feladata. Neki kellett meghoznia a magyar sors talán legsúlyosabb döntését, a magyarság egyesítését az ősi földön, a Kárpát-medencében. De ehhez fel kellett adni az addigi hazát, ami önmagában is nehéz döntés, hiszen a haza feladása a nép elleni legnagyobb bűnnek számít. Ugyanakkor a népegyesítés és az új haza megszerzése a legnagyobb dicsőség. És e kiemelkedő történelmi személyiség ragyogóan megoldotta szakrális feladatát, felismerte a lehetőséget és a szükségszerűséget, a külső és belső kényszereket. Vállalta a felelősséget és meghozta történelmi léptékű döntését az óhaza feladásáról az új haza megszerzése érdekében, és végre is hajtotta a feladatot. Nemzeti sorsfordító feladat és kiváló történelmi személyiség nagyszerű találkozása ez.

Cselekedeteit áthatotta az isteni elrendeltség és küldetéstudat, és ezek megvalósításához rendelkezett az ehhez szükséges államférfiúi erényekkel, s a népet magával ragadó kisugárzással. A gyógyító, az égiek felé közvetítő, az igazságtévő erő az a képesség, az a karizmatikus tulajdonság, amellyel a tőle származó uralkodó nemzetség legkiválóbb tagjai is rendelkeztek. E tulajdonság birtokában egyáltalán nem meglepő, és egyáltalán nem elítélhető, hogy magukat gyakorta a szent királyok nemzetsége magasztos névvel illették. Sokkal több és mélyebb jelentésű ez, mint más uralkodó családok „legkeresztényibb” vagy „legkatolikusabb” jelzőkkel illetett önértékelése. Az Álmossal induló nemzetség - amelyet csak a XVIII. századi történetírás nevez el jobb esetben tévedésből - Árpád-háznak, egyedülállóan különleges küldetéstudatot hordozott. Ennek mintegy kifejezője, kozmikus jelképe a Szent Korona, az uralkodói koronák közül az egyedüli Istennek szentelt korona.

És ez a gondolat mindjárt felveti a Szent Korona eredetének, készítési idejének kérdését. Erre a válasz sokkal összetettebb, minthogy jelen összeállításban erre kitérhetnék. Mindenesetre egy rövid gondolatmenetet szeretnék felvetni a Szent Koronával kapcsolatban. Hivatalos neve, a “Sacra Regni Hungarici Corona”, ami sok mindent elmond róla, a név minden szava kiemelten fontos.

A Szent Korona
A Szent Korona

Mit is jelent koronánknak ez a "szent" jelzője? A mai nyelvünk egyetlen szava helyett a majd ezer évig használt latin nyelv két szót használ a szent fogalmára. Sancta (sanctus) jelzőt fűz Isten, a katolikus egyház szentjei nevéhez, míg sacra névvel nevezi a szent, megszentelt tárgyakat, dolgokat. De mindez nem zárja ki, hogy a Szent Korona mégis, akár több okból is különleges viszonyban lehet Istennel. Készülhetett pl. egyes kutatók szerint Krisztus második eljövetelére, vagy akár azért is, mert Szilveszter pápa megáldotta, Szent István felajánlotta, és Mária, az Isten Anyja, Jézussal együtt elfogadta...

A következő szó a “Regni.” Ez alatt sokan helytelenül a király személyét értik, pedig a regni nem a rex (király), hanem a regnum szóból származik, annak birtokos esete. Ebből pedig az következik, hogy a korona nem a királyé, hanem az országé.

A Szent Korona tehát nem vallási fogalomként szent, hanem a hagyomány által megszentelt évezredes jelvénye a magyar államiságnak és még véletlenül sem a királyságnak.

A harmadik szó szótöve a "Hungar", amire Csihák György a "Hunok Országa" fordítást adja, miután Labat szumer lexikonjában és ó-török nyelven is a -gar egyik jelentése terület, illetve egyazon csoportba tartozó emberek közössége. Tudom, sok más szófejtés is él, én mégis ezt tartom a leglogikusabbnak. Hogy miért? Mert a napjainkban is nemzetközileg használt Hungáriára ma sincs elfogadhatóbb változat. Lapozzunk vissza a középkori krónikáinkról írt fejezet egyik mondatához: A Kézai által is említett Paulus Orosius katalán szerzetes már Kr. u. 417-ben leírta Világkrónikájában: „Pannónia európai ország, amit nemrég a hunok foglaltak el, és amit ez a nép saját nyelvén Hungáriának nevez." De Hunyadi Mátyás, a talán legműveltebb, és a véleményformáláshoz minden bizonnyal kellő forrással rendelkező királyunk is így fogalmaz: "Hungáriát a hunokról és avarokról nevezték el, noha tudjuk, hogy Pannónia és Dácia részeit foglalja magában."

Ez utóbbi értelmezés szerint a regni szó akár felesleges is lehetne, de latinul kiválóan tudó eleink pontosan azért használták így, hogy a Hungarici szófejtése nélkül mások is - a csak latinul tudó európaiak, papok, királyok, stb. - kétséget kizáróan láthassák, hogy Szent Koronánk esetében nem a hagyományos királyi koronáról, hanem az ország koronájáról van szó.

Fentiek alapján tehát a "Sacra Regni Hungarici Corona", amit "Magyarország szent koronájá"-nak szokás mondani, az pontos fordításban magyarul annyit tesz, mint “Hun Ország Szent Országkoronája,” vagy rövidebben a “Hunok Szent Országkoronája.”

Iskolai tanulmányaim óta nagy fejtörést okozott, hogy annak idején miért is jöttek a tatárok, mi volt az oka a muhi csatának és az azt követő pusztításnak, illetve Béla király üldözésének, akit gyakorlatilag végig kergettek az országon. És ha már jöttek és mindent feldúltak, akkor miért mentek vissza ugyanolyan gyorsan, mint ahogy jöttek a Mongol Birodalom második nagykánjának (Ögödej, Dzsingisz kán harmadik fia) halálhírekor. A Szent Korona nevének e fordítása azonban egyszerre oszlatja a ködöt és jó eséllyel tippelhetjük, hogy az ázsiai hun utódok minden bizonnyal a "Sacra Regni Hungarici Corona"-ért jöttek, hiszen ahogy Nagy Károlynál mondtuk, úgy itt is, a Szent Korona birtoklása a világhatalmat jelentette volna. De a kán halála okafogyottá tette a történteket. A kán halála után ugyanis a hatalmas Mongol Birodalomban ugyanaz játszódott le, mint Atilla halála után, az utódlás megoldatlan kérdései miatt az utódlási harcokban megindult a birodalom hanyatlása. A karizmatikus Ögödej uralma alatt volt a Mongol Birodalom a legnagyobb, halála után nem volt arra alkalmas személy, akinek fejét illethesse a Szent Korona.

Álmos - Kiss István fafaragó munkája
Álmos - Kiss István fafaragó munkája

És akkor most a kitérő után folytassuk ismét Álmosnál. Álmos volt, aki a folyamatosan változó törzsi-nemzetségi szervezet magyar társadalmát egy ősi, archaikus tudatállapotból a keresztény misztika és az ezen alapuló államiság megértésére, befogadására felkészítette. Látnok volt, aki ezért messze megelőzte a korát. Az addig laza egymásmellettiségben élő magyar törzseket egy magasabb eszmeiségben, a küldetéstudat, a "mogyeri" önazonosság és a honfoglalás gondolati közösségében egyesítette. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, az etelközi vérszerződéssel a parlamentáris-demokratikus törzsi hagyományokon felépülő magyar állam megalapozója. A Gesta Hungarorumban olvashatjuk a kijevi csata leírásánál Álmos katonáihoz intézett híres buzdító mondatát: „A derekasságot nem a nép nagy száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg."

A közfelfogással ellentétben megadatott neki az a kivételes kegyelem, hogy ő vezethette át népét a Kárpátok hágóin, és már a Kárpátokon innen érte őt a halál, túl a hetvenedik évén. „Nestor kutatásai szerint Álmos vezér Kievnél még fővezér, majd az átkelést kierőszakolva, seregét a Kárpátokon keresztül egészen Ungvárig vezette és ott halt meg természetes halállal. Nestor szerint Álmos vezér, mint nemzetének főtáltosa, Ungváron még fehér lovat is áldozott és erre az alkalomra fehér, földig érő selyem (tehát főtáltosi) ruhát viselt, mellén arany nappal. Derekán sárga öv, fején aranyozott süveg. Ez igen fontos a magyar történelem szempontjából, mert azt igazolja, hogy Álmos vezér ebben az időpontban még fővezér volt, egyben főbíró és tuhudum, vagyis főtáltos.” (Beniczky Gyula) Élete és munkája eredményeként a Turul ismét a magasba szállt, és századokon keresztül hirdette a magyarság nagyságát, dicsőségét.

Nemzeti sorsfordító feladat és kiváló történelmi személyiség nagyszerű találkozása ez. „Bevégezvén nehéz hívatását Álmos, fiát Árpádot az új haza határain belül utódának választatja, s a mily csodásan megjelent a kezdet pillanatában, oly csodásan eltűnik a végrehajtás órájában. Jött, mint áldó szellem, melynek eredetét, útját a költészeti fogalom teremté és jelelé, s eltűnt mint világosságot teremtő nap, melynek sötét légkoporsójára a bánkódó csillagok hullanak." Erősen kételkedem benne, hogy Álmost Erdélyben vagy Ungvár környékén megölték volna, mielőtt az új haza földjére léphetett volna. Megítélésem szerint a népe körében "félistenként" tisztelt Álmos halálát nem ítélhetjük meg a kazárok, vagy más sztyeppei népek uralkodóinak megölése alapján. Ott az egyetlen mérce az alkalmasság kérdése volt. Ha az uralkodó alkalmatlanná vált, vagy már olyan idős kort ért meg, hogy csökkenő ereje a birodalom biztonságát veszélyeztette, akkor a fejedelmet rituálisan megölték. De Álmos esetében az ígéret földjének kapujában erről szó sem lehetett. A magyar hagyomány sem ismer hasonlót, történetírásunk csak Álmossal összefüggésben írja az ilyen rituális gyilkosságot. Még azt sem zárhatjuk zárhatjuk ki, hogy Álmos rituális föláldozásának gondolata a Budai Krónikában előforduló egyetlen szó hibás fordításán alapul.

Nem csoda, hogy Álmos egyéniségével nem hozható összhangba a Kárpát-medencébe bebotladozó, bemenekülő magyarság képe, ezért is alakították úgy a történetírás ezen oldalán állók, hogy agyonhallgatják őt. Náluk Álmos nem kap, nem kaphat nagyobb szerepet, mint az Árpád apja szerepe. Érdekes, hogy egy századdal később ugyanez, ugyanígy lejátszódik még egyszer. Ugyanebben a körben Géza sem kaphat többet, mint az István apja szerepe. Pedig, ahogy Álmos nélkül Árpád sem lehetett volna később „a honfoglaló", ugyanúgy Géza nélkül István sem válhatott volna első szent királyunkká. Nem volt ő a mai értelemben vett szent magyar király, az általa megálmodott szervezet sem volt még "apostoli magyar királyság", de nélküle nem tudom a későbbiekben beszélhettünk volna-e erről egyáltalán. A magyar "Petrus" volt ő, az a "kőszikla", amelyre Árpád és utódai a későbbi keresztény magyar királyság templomát felépítették. Bár lehet, hogy sokak részére ez már erős túlzás, de kérem, gondoljuk csak meg, alig több mint 100 év múlva Szent István minden apostoli jogot megkapott a pápától, amiért a császárok harcoltak. Egyetlen európai uralkodócsalád sem volt olyan független a pápától, mint a Turul ház. Lehetett volna az esztergomi érsek a pápa örök képviselője az egész világon minden előzmény nélkül, pusztán csak jövőbeni megtérésünk reményében?

Több forrás szerint ebben az időben a magyaroknak két különböző feladatkört teljesítő uralkodójuk volt. Az Istentől felhatalmazott szent uralkodó volt a kende. A szó jelentését Radics Géza okfejtése alapján a török künn (=nap) szó kapcsán érthetjük meg. A de, di, du pedig fiú-t, gyermek-et jelent. E szerint a kende rangjelző szó értelme: a Nap fia, ami meg is felel az Isten, azaz a Nap jelképében uralkodó méltóságának. A nap ugyanis az Isten égi jelképe. A kende tehát a szent uralkodó, az Isten földi helytartója, népe lelki és eszmei vezetője volt. A gyakorlati, a világi hatalom a gyula, a hadak főparancsnoka kezében volt. A fejedelemválasztás után a magyar törzsszövetség kormányformája nem kettős, hanem hármas tagozódású volt, de a tényleges hatalmat maga a szakrális fejedelem gyakorolta. Bölcs Leó bizánci császár „Taktika” című művében többször is kihangsúlyozza, hogy a magyarok „egy főnek az uralma alatt állnak”. Többek között ennek a ténynek tudja be, hogy a magyarok nagyobb erejükkel, és fejlettebb hadi technikájukkal kiválnak a többi lovas nomád nép közül.

A kende cím viselőjének hatalma akkor szűnt meg, amikor a gyula méltóság viselője, Álmos átvette a hatalmat az egész törzsszövetség felett. Van olyan elképzelés is, mely szerint a gyula (dsula) méltóság a Dulo-dinasztia nevéből ered, mely egyértelműen Attila hagyományra utalna vissza. Ez azonban ma még kellőképpen nem megalapozott és bizonyított. A magyar szakrális fejedelemségben a gyula méltóság azonban nem formálódott át központi hatalommá, hanem megmaradt alattvalói tisztségnek, s egy másik nemzetség kezébe került át. A magyarság tényleges vezére a főhatalmat birtokló Turul-dinasztia képviselője lett. Ekkor alapozódott meg egy hagyományosan és jézusi alapon működő, szakrális királyság, melynek végül is egyedül mi voltunk birtokosai az európai középkorban.

A szakrális király nemcsak isten akarata szerint uralkodik, hanem Isten védettjeként is. Ezért nevezik Isten kiválasztottjának. A szakrális királynak nem célja a hatalom mindenáron való megőrzése és növelése, ő a hatalomhoz nem ragaszkodik. Akkor is ellenkezés nélkül tudomásul veszi, mit kívánnak az Égiek, ha ő kerül hátrányos helyzetbe.

A korai szakrálisnak nevezhető társadalom alapja a hűség. A Föld tulajdonképpen Isten tulajdona, és a hatalommal (sem a politikai, sem a gazdasági hatalommal) gyakorlatilag nem lehetett visszaélni.

A történelmi magyar küldetéstudat elsősorban az Igazsággal van összefüggésben. A magyarság különleges szerepe annak az Égi Lénynek (az Égi Igazságnak) a méltó szolgálata, akivel a beavatott, a szakrális személy tarthatta a kapcsolatot.

Mivel az Égi Igazság védelmét bírja, a szakrális király hatalmát nem lehet megingatni, kudarc vár arra, aki ellene tör. Hiszi, hogy ha ő nem válik méltatlanná, akkor az Élő Égi Igazság bármilyen körülmények között megvédelmezi.

A régi korok magyarjai hitték, hogy nem győzhetik le őket, mert a földi igazságot az Élő Égi Igazság megvédelmezi. Úgy tartották, hogy ha az Igazság Isten Önvédő megnyilvánulása, a harcban csak az győzedelmeskedhet, akinek a pártján az Igazság áll. Hitték, hogy kardjuknak minden sújtása az Igazság villámcsapása. (Attila, az Isten ostora) Hitték, hogy a harc által látóvá válhat az ember. Megvilágosodik. S a megvilágosodott ember győzedelmeskedik: önmaga felett is és a mulandóság felett is. Hitték: a harc Isten-ítélet. Ebbe a szemléletbe pedig egyáltalán nem illik bele a rituális gyilkosság,

A magyarság történelmében a nagy változást nem Szent István hitújító reformja jelenti, sokkal inkább az, hogy Mátyás király halálával meghalt az utolsó szakrális királyunk is. A szakrális király ugyanis nem más, mint megkoronázottan uralkodó szakrális fejedelem egy királyságban. Isten kegyelméből viszont csak szakrális király uralkodhat, ha az uralkodó már nem szakrális király, akkor az uralkodó is tulajdonképpen hivatalnokká válik. De a magyar szakrális királyság története mégsem fejeződik be még Mátyás halálával, mert a Szent Korona, mint a „szakrális király jogutódja" átmenti a szakrális királyság szent hagyományait a következő évszázadokra. Így alakult ki a magyar közjogban a Szent Korona tan, melyben a király rangban és hatáskörben nem első, hanem második személy, azaz annak elfogadtatása, hogy a királynak felettese legyen a Szent Korona.

A korabeli magyarság hivatott képviselői a szakrális király felségjogait (teljhatalmát) a Szent Koronára ruházzák át. A magyar társadalom ekképpen a Szent Korona által ragaszkodni tudott a magasabb rendű hagyományhoz, amelynek lényege Isten akaratának komolyan vétele, a küldetéstudat komolyan vétele, a szakrális komolyan vétele. A Szent Korona szimbolikájából kiderül, hogy azok, akiket ezzel a koronával koronáztak meg, egyenesen Istentől nyerték szakrális világi hatalmukat. Isten akarata földi megvalósítóinak tekintették őket, tehát szakrális uralkodók voltak, melyhez a Turul dinasztia esetében egy Álmostól (és Attilától) örökölt dinasztikus kiválasztottság és elhivatottság-tudat is járult.

A magyarság korabeli hivatott képviselői még minden bizonnyal értették, érezték, hogy mekkora a különbség a szakrális király és a hivatalnok király között. Ezek a királyok már sokkal inkább ragaszkodtak a hatalomhoz, mint bármelyik szakrális király, mert hatalmuknak éppen a gyökere hiányzott. Ezért hatalmuk megerősítése érdekében a hűségeseket szolgákkal helyettesítették be. Ez a változás akkor következett be, amikor a valódi hűség - az Istent megillető hűség - hűbérúrnak (mint királynak, mint arisztokratának, stb.) járó hűséggé silányul. A hűségesek egy része ugyan megmarad szabadnak, de szabadságát oklevél, illetve szerződés biztosítja, s a nemes ettől kezdve szinonimája ugyan a szabadnak, de már nem szinonimája a hűségesnek. A félelem elüldözi a hűséget, és maga köré vonzza a szolgaságot. A régi korok világában a nagycsalád feje is szakrális személy volt. Szakrális személy, azaz nemes. A feudális társadalom kialakulása előtt a szakrális személyt tartják nemesnek, a rendi társadalomban pedig a kiváltságost. Óriási a különbség mind a királyban, mind a nemesben! Valódi hűség csak szakrális királyságban képzelhető el. Hűséges az, aki felismeri az utasításokban, törvényekben, parancsokban Isten akaratát, aki így engedelmeskedni csak Istennek engedelmeskedik. Istent és a királyt is megilleti a hűség, viszont a királyt csak akkor, ha Isten akaratát közvetíti, azaz valódi szakrális király. A hűséget tehát a szakrális királyságban még nem a félelem határozta meg, hanem annak megtapasztalása, hogy a szakrális király valóban Isten akaratát képviseli.

Hagyományainkat, mondáinkat összevetve a keresztény hitvilággal több kutató véleménye, hogy ez az ősi hiedelemvilág olyan erősen és mélyen gyökerezett az emberek hitvilágában, hogy a kialakuló kereszténység ezeket a „pogány“ elemeket beépítette az új vallásba. A fény, a téli napforduló ünnepére helyezte Krisztus születésének az időpontját. Ezen kívül a hitvilág számos eleme is sok hasonlóságot mutat. A kiválasztott eljövetelét egy álom jövendöli meg. Az isteni akaratot egy szárnyas lény közvetíti. A kiválasztott szakrális utódai - a papok - öröklik az isteni akarat megismerésének, közvetítésének a képességét. Az Isten és az emberek közötti közvetítőt, a szent lelket, madár formájában ábrázoljuk. Egyes kutatók szerint az ősi ír leletekben még nem galamb, hanem sólyom alakjában ábrázolták a szent lelket. Az egyes népek vezetői, uralkodói ugyanúgy „kiválasztott“ királyi családokból származnak, de csak akkor lesznek Isten kegyelméből szent királyok, ha az isteni akarat közvetítésére jogosult pap felkeni.

A magyar néphagyomány szerint a szakrális királyság megszűnése után a szakrális fejedelem nem hagyja magára a népét. Rejtőzködik vagy álomba szenderül vagy alakot vált, de reménykedik abban, hogy méltóbb jövendőben újra elfoglalhatja helyét az újjáéledő szakrális hierarchiában. Népmeséink közül elsősorban a „fehér ló fia” és az „égig érő fa” típusúak őrzik a szakrális fejedelem beavatásának a titkát.