1924. december 17-én végleg lerombolták a munkácsi emlékoszlopot

A szomorú eseményről a város magyarságának egyik kiemelkedő személyisége, R. Vozáry Aladár újságíró így számol be a Munkács című lap december 28-iki számában:

"Idestova harminc esztendeje annak, hogy Magyarország ezeréves fennállását ünnepelte. Nagy és fényes volt az ünnep, amely a testvértelen, rokontalan nép európai országlásának ezer évét hirdette. Az ezer év ritka évforduló még a népek, nemzetek és országok életében is és a magyarság százszorosan büszke lehet arra, hogy ezt megérte s megünnepelhette, mert Magyarország ezer éve küzdelmesebb volt, mint bármely más nép és ország ezer éve. A magyar nép és Magyarország történelmi feladatot teljesített, mikor ezer éven át védte Európát a barbár Kelettel szemben. És a magyar becsülettel teljesítette történelmi hivatását. Ezer éven át harcolt, küzdött, hogy Nyugaton nyugodtan dolgozhassanak, fejlődhessenek a nemzetek és országok. Vérzett, hogy a Keplerek, Galileiek, Newtonok, Fultonok munkálkodásukkal előbbre vigyék az emberiséget. Ilyen misszió kevés népnek, kevés országnak adatott. Joga és oka volt tehát a magyar nemzetnek és Magyarországnak a millénium ünneplésére.

A lezajlott ünnepségeknek központja Budapest volt, de voltak ünnepnapjai Magyarország minden városának, és a magyar végeken, az ezeréves múlt nevezetesebb helyein emlékoszlopot állított, emléktáblát helyezett el a nemzet, hirdetve létét, nagyságát, dicsőségét.

Emlékoszlopot állítottak a munkácsi vár keleti oldalára is. Az emlékoszlopon kiterjesztett szárnyakkal, karddal a csőrében hatalmas turul lebegett, a magyar hőskornak szent madara. Emléktáblát helyeztek a vereckei szoros egyik ormára is.

Az oszlopok, a táblák erősen voltak építve, hogy egy újabb ezer esztendő múlva is hirdethessék a múltat, a régi dicsőséget, az ezeréves állami lét ünnepét. Az idő nem is bírt volna velök, csak az emberi kéz mozdíthatta ki azokat helyükről, csak emberi gyűlölködés rombolhatta le azokat.

Változtak az idők. A végeknek új urai lettek, és pusztulásra, ledöntésre, eltávolításra ítéltettek az oszlopok és emléktáblák. Pedig azok nem ártottak senkinek és semminek, nem árthattak senkinek és semminek, hiszen élettelen és lelketlen anyagból voltak. De ártalmatlanságuk ellenére is pusztulniok kellett a végekről, mert a múltról beszéltek, a múltat idézték, és a múlt zavarólag hatott az új alakulatokban. Az oszlopok és emléktáblák közül talán már egy sincs a régi helyén.

A magyar végeken sötét éjszakákon robbanások szörnyű zaja hallatszott, titkos kezek nem tudtak várni, hogy a műemlékeket, ha már így kellett lenni, szakavatott kezek szedjék le. Dőltek, mélységbe hullottak összetörve az emlékoszlopok, kiemeltettek s megcsonkíttattak az emléktáblák és helyük eltorzítva, csonkán maradt. A vereckei szoros egyik sziklaormán elhelyezett emléktáblát két évvel ezelőtt rombolták ki szentségtörő kezek és most sor került a munkácsi vár turulmadarára is.

A munkácsi várat a csehszlovák hadügyi kincstár nagy költséggel kaszárnyává alakíttatja át és átalakítás közben sor került a turul lerombolására, az emlékoszlop lebontására is. Ez a művelet 124 000 koronába kerül. A munkálatok októberben kezdődtek meg és a nyugatról érkező, a nyugatra induló munkácsi vonatok utasai s a vár alatt elhaladó emberek már hetek óta látják, hogy a millenáris oszlop körül nagy s erős állványzatot emelnek. Sokaknak szívébe markolt a turul leszedésének híre, az állványok látása, sokak lelkét fájdalom, keserűség töltötte el, hogy e történelmi emlék lebontásra van ítélve.

A levett turul a munkási várban cseh katonákkal a 20-as években. Jól érzékelhetők a madár hatalmas méretei
A levett turul a munkási várban cseh katonákkal a 20-as években. Jól érzékelhetők a madár hatalmas méretei

Ködös nap volt környékünkön is december 17-e. A turul csőrében e napon már nem volt ott a kard, azt már előbb kivették. Délután a lenyugvó nap sugarai áttörtek a ködön s bearanyozták az állványbörtönbe zárt turult. Az oszlop körül emelt állványon minden hang és szó nélkül dolgoztak a munkások. Sem dal, sem fütty, mely a munkát kísérni szokta, nem hallatszott. A vár, mint az utóbbi időben mindig, nem hivatalos és nem katonai személyek előtt zárva volt. A falu utcái is üresek voltak, csak az ablakokból nézték a sváb gazdák, mi történik fenn a várban.

Délután fél három óra körül járt az idő. A turulnak kőkockába ragadó karmait lefűrészelték. Az oszlop tetején hosszas és erős munka után egyszer csak megmozdult a turul. Az emberkezek megmozdították, kimozdították helyéről. Lánc, kötél, a rabság szimbólumai vették körül s aztán parancs és utasítás szerint leeresztették a földre. Nem hangzott továbbra sem egyetlen hangos szó sem. Azoknak bensejében, akik ott voltak, sírt a lélek, zokogott a szív. Fájt nagyon, fájt kimondhatatlanul, ami történt. Az állványon dolgozó s magukat most nemzetközieknek valló őslakó munkások keblében is minden nemzetköziség ellenére fájóan dobbant meg valami, amint hozzáértek a turulhoz, amint leeresztették a leláncolt magyar vasmadarat. És egy távolabb eső faluban megszólalt a lélekharang. Valakinek lelke ugyanakkor szállt vissza az egek Urához...

Az oszlop teteje üresen maradt. Csak a karom kapaszkodott erősen a kőkockába. Másnap az is lekerült a vár egyik sáncába. A turult a városi katonai raktárba szállították és a hét végére eltűnik az oszlop felső részének minden nyoma, csak a talapzat marad helyén...

Most már örülhetnek azok, kiknek szemét, lelkét, gondolatvilágát bántotta a turul. Az oszlop és a turul nem zavarja tovább senki érzését. De azok, akik lebontását és eltávolítását sürgették és elhatározták, nem végeztek alapos munkát. Mert még mindig ott van a vár, amely a múltra emlékeztet. Ha a múltat s annak minden emlékét el akarják temetni és pusztítani, bontsák le a várat, szedjék szét a várdombját, fordítsák új irányba a Latorca folyását, tüntessék el a várat koszorúzó hegyeket, mert ezek mind, mind a múltra emlékeztetnek.

A turul s a millenáris oszlop most már nem bántja azok szemét, akiknek eddig bántotta. De bántja a mi lelkünket az az üresség, mely a turul s az oszlop helyén van. Valahányszor a vár alatt elmegyünk, lelkünk fel fog sajogni és fájdalmas érzéssel fogunk az üres helyre mutatni: ott szárnyalt a turul, ott állt az oszlop. Ezt fogják mondani unokáink is. Ők is tudni fogják, hol volt a turul és az ő lelküknek éppen úgy fog fájni az emlékezés, mint fáj nekünk, hogy nincs helyén a turul...

Te pedig vas turulmadár, őseinknek szent madara, ki vezetted a honfoglalókat úttalan utakon, míg ideértek, menj utadra, hová parancsolnak! Nem felejtünk el. Viszed magaddal lelkünk szent érzéseit. Emlékezni fogunk Reád, valahányszor a hegy fokára nézünk s gondolunk, hol régen voltál. Nem kísérünk el, mikor vonatra tesznek, nem borítunk be télen is zöld levelekkel, de lelkünk Veled, minden érzésünk Nálad lesz. Zokogni fog a szívünk, mikor a vonat megindul Veled, mikor búcsút veszel a munkácsi vártól, honnan vigyáztál bérceinkre, völgyeinkre, vizeinkre, síkságunkra. Isten veled, turulmadár!

Ti pedig, nagy urak, kiknek ma ősi földünkön a hatalom kezetekbe adatott, ne vegyétek rossznéven, hogy mi, kik e földnek őslakói vagyunk, búcsúzunk a turulmadártól. Ne vessetek ránk követ azért, ha fáj a lelkünk, mikor a múlt szent madarának sorsára gondolunk. Ti is csak így tennétek. És kell jönni időnek, mikor belátjátok, hogy kár volt a turult leszedni, az emlékoszlopot lebontani. Jönni fog idő, mikor belátjátok, hogy csak az az ország lehet boldog, nagy s hatalmas, melyben mindenki érzését, minden nép emlékeit tiszteletben tartják".