László Gyula

László Gyula
László Gyula

„Az, amit eddig a honfoglalásról tanultunk és tanítottunk, mind igaz. Ebben semmiféle változás nem történt. A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.”

„Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”

„Kisgimnazista koromban két életpálya felé vágytam: megkeresem a székelyek őstörténetét, vagy pedig nagy festő lesz belőlem. Érdekes, hogy egész életemben megmaradt ez a kettősség: az őstörténet és a művészet. Tudva, tudatlan édes nemzetemet szolgáltam.”


László Gyula 1910. március 14. Kőhalmon, a Székelyföld és a Szászföld határvidékén levő községben született. Nagyváradon 1998. június 17-én halt meg. Széchenyi-díjas magyar régész-történész, képzőművész, egyetemi tanár.

Édesapja id. László Gyula néptanító, majd igazgató volt az állami elemi iskolában, szabad idejében Posta Bélának, a nagyhírű kolozsvári régészprofesszornak a vidéki megfigyelőjeként tevékenykedett. Később Budapesten a Néprajzi Múzeum könyvtárosa lett. Édesanyja, Tordai Vilma Bibarcfalván született. A családnak 1916-ban a háborús események miatt el kellett menekülni, a kis László Gyula Balatonlellén kezdte meg iskoláit. Felsőbb tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán és a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte. Ez utóbbin ókeresztény régészetet, néprajzot, magyar régészetet hallgatott, 1935-ben summa cum laude doktorált. Közben díjtalan gyakornoki állást vállalt a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumban, majd Fettich Nándor figyelt föl a rajzaira és áthívta a Nemzeti Múzeumba. Ifjúkorában még azt tervezte, hogy festőművész lesz, hiszen kiváló rajz- és megfigyelő készséggel rendelkezett, grafikái és festményei nem mindennapi tehetségről árulkodnak. Elvégezte a képzőművészeti főiskolát, majd bölcsészdoktori oklevelet szerzett, és eldöntötte, hogy régészként fog dolgozni. A második bécsi döntés után 1940-től Kolozsváron a Bolyai Egyetemen egyetemi, majd nyilvános rendkívüli és rendes egyetemi tanár lett. 1951-57-ben múzeumi előadóként, illetve osztályvezetőként dolgozott, 1957-1980 között az ELTE tanára volt.

Igazi lokálpatrióta volt, akit a kommunista román hatalom nem tűrt volna meg az egyetemen, ezért 1949-ben Budapestre költözött. Kezdetben a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott, majd tanárként archeológusok nemzedékeit képezte és szorgalmasan kutatott és írt.

Mintegy 25 könyvet és több mint 600 cikket, tanulmányt jelentetett meg a régészet, a művészettörténet témaköréből. Noha elsősorban régészként dolgozott, képzőművészeti kiállításaival is országszerte nagy sikert aratott.

Nyugdíjazása utáni legfontosabb művének az 1988-ban megjelent Árpád népét tartotta. Bevezetőjében így fogalmazta meg a Magyarországon elsőként általa kikísérletezett és művelt régészeti néprajz lényegét: „…a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle. Nagyrészt csak a szilárd anyagokból való tárgyak vagy a nyelvi emlékek maradtak meg, az érzelmi, lelki mozzanatok a semmibe enyésztek. Mi megkíséreljük feleleveníteni azt is, ami feledésbe merült, mert enélkül a múlt nem élet, legfeljebb csak technika- és eseménytörténet.” Mi volt László Gyula titka? Az, hogy megtanult olvasni a földben is, és ezáltal eljutott az ásatás teljesen egyéni és eredeti módszeréhez. Erről így vallott: „Húsz esztendőmbe került, mire odáig jutottam, hogy ne csak azt lássam meg, ami a földben van, hanem azt is, ami a föld felett - lehetett, csak nyoma, emléke, látszólag nem maradt. Pedig e »nincs« is »láthatóvá« válhat, csak igen-igen kifinomult módszerekkel, eszközökkel kell közeledni hozzá. (…) S nagyon hosszú, lassú, csapdákkal, tévedésekkel teli úton kellett végigbukdácsolnom, mire megtudtam: az is valóság, amit nem látok.”

László Gyula: Emese álma
László Gyula: Emese álma

László Gyula sok évtizeden át ásta, vizsgálta, elemezte a honfoglalás kori temetőket, és fokozatosan tárult fel előtte a halott falvak élete. A csontvázak, viseletek, fegyverek, lószerszámok, díszek, ékszerek, étkezési- és munkaeszközök maradványai László Gyula számára olyan „tanúvallomások” lettek, amelyekből megpróbálta egyre pontosabban és részletesebben rekonstruálni, láthatóvá tenni a több mint ezer évvel ezelőtti magyar települések mindennapi életét, műveltségét és közösségi szerkezetét, rendjét.

A rengeteg adat egységes értelmezése során az 1960-70-es évekre dolgozta ki a „kettős honfoglalás” elméletét, vagy ahogy ő fogalmaz: feltevését, ami László Gyula régészeti-történészi életmű-felének (a másik fele a képzőművészet volt) a központi elemévé vált. E forradalmian új, sok vitát kiváltó, a Kádár-rendszer hivatalos történettudósainak többsége által elutasított feltevés lényege az, hogy amikor Árpád népe megjelent a Kárpát-medencében (a 9. század végén), itt már nagy tömegű magyar népet talált. Az egyre nagyobb számú temetői ásatások leleteiből László Gyula arra a következtetésre jutott, hogy a 670-680 körül a Kárpát-medencébe keletről beáramló késő-avar (onogur vagy onogundur) népnek és Árpád népének régészeti hagyatéka igen jól elkülönül (más a temetkezési módja, más a fegyverzet, a viselet, a lószerszám stb.). E két nép temetőinek térképre vetítése azt mutatja, hogy nagyrészt nem egymásra települtek, hanem egymást mozaikszerűen kiegészítve népesítették be a Kárpát-medencét, és nyoma sincs egyfajta hódítás eredményeként bekövetkező pusztításnak vagy rátemetkezésnek. A 11. századtól már adománylevelek, falu-, patak- és dűlőnevek, a terepjárások leírásai, személynevek sokasága tanúskodik arról, hogy a Kárpát-medence belsejét csaknem színmagyar szállásterületek foglalták el, csak itt-ott voltak szláv, valamint a török népekre jellemző foltok. Ahol a késő-avar temetők sűrűjét találták, ott is nagyrészt magyarok voltak a helynevek, éppúgy, mint Árpád magyarjai településeinek területén. Kik adhatták a magyar helyneveket ott, ahol Árpád magyarjainak sírjai, telepei hiányoznak? Természetesen akik ott laktak: a késő-avarok, akiket a korabeli Európában - Nyugattól Bizáncon át az oroszokig - onoguroknak (ungar, ungarus, hungarus, ongarese, venger stb.) hívtak. Az is bizonyságot nyert, hogy a 8-9. században - tehát Árpád népének honfoglalása előtt! - sok onogur-magyar név bukkan fel a nyugati forrásokban, sőt ismert volt egy strata ungarorum/via hungarorum (magyar út) is.

Vérszerződés - László Gyula rajza
Vérszerződés - László Gyula rajza

László Gyula kettős honfoglalás elmélete máig megkerülhetetlen, amiért a hivatalos álláspont képviselői részéről folyamatosan sok támadás érte, éri. E támadásokra adott válaszának érvényessége nem kopott meg: „Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez."

Bár a hivatalos történetírás és - oktatás máig sem fogadta el László Gyula kettős honfoglalás elméletét, mégis szégyen, hogy a Széchenyi-díjas polihisztor tudóst a Széchenyi alapította Akadémia nem választotta tagjai közé. Ugyanakkor a Magyar Művészeti Akadémia egyik megbecsült tagja volt, s e körben mondta el egy évvel a halála előtt, hogy nagyon szerette volna kidolgozni a kettős magyar történelem képletét, de már nincs rá ideje. Szerinte az egyik történelem 670 táján az onogur-magyar földművesekkel kezdődött és a jobbágyság történetével folytatódott, a másik pedig a nemesség történetét foglalja magában a 896-os honfoglalástól kezdődően. A két történelem 1848-ban: a nemzeti érdekegyesítés, a jobbágyfelszabadítás, a jog- és teheregyenlőség megvalósításával egyesült. László Gyula a tanítványaira hagyta örökül az előbbi, nagyrészt még megíratlan történelem kutatását, hiszen ő egész életében a szegény emberek régésze akart lenni.

Főbb művei: A honfoglaló magyar nép élete, Árpád népe, Őseinkről, Arckép és kézírás, Szent László legenda középkori falképei, A "kettős honfoglalás", "Emlékezzünk régiekről ...".

A Széchenyi-díjat 1991-ben kapta.

Jellemzéséül álljon itt egy önvallomása: „Sokáig voltam régészetünk persona non grata-ja, de ez nem bántott, mert hiszen magam vágytam arra, hogy még életemben elfelejtsenek! Ami maradandó érték munkásságomban, az váljék a magyar közműveltség szerves részévé név nélkül, ami pedig esendő volt bennem, azt amúgy is kirostálja az idő.” (Unitárius Élet, 1992. IX-X.)

Június 17-én reggel Nagyváradon karosszékében érte a hirtelen halál, mielőtt elindult volna erdélyi körútja első előadására. Egy nappal korábban távozott körünkből, mint hogy megélte volna a 88 év, 88 plusz 8 napot. „A fekvő nyolcas, a végtelen jelképezi az emberi élet teljességét és az idők határtalanságát; ez többszörösen megadatott neki” - írta róla egyik régész tanítványa.