1.2. Középkori krónikáinkról

László Gyula: A csodaszarvas üldözése
László Gyula: A csodaszarvas üldözése

„Hiszek a magyar hősregékben
Egy ezredévnek erejében,
Hiszem létünknek szent csodáit
S titkon vezérlő csillagát;

Hiszem, hogy örökünk e föld itt,
Hogy tündér volt a csodaszarvas,
S Attila pásztorlelte kardja
Valóban Isten kardja volt;

Hiszem Árpádnak hős csatáit,
S hiszem, hogy halmon, rónaságon
Egy-egy sejtelmes fuvalomban
Az ősök lelke lengedez;"

(részlet Sajó Sándor: Hit című verséből)

1.2.1. Krónikáink története

Történelmünk tárgyalni kívánt szűk két évszázadának és a turul témakör elemzésének biztos kiindulópontját krónikáink elbeszélései jelenthetnék. De valóban biztos kiinduló pontként tekinthetünk krónikáinkra? Véleményem szerint igen, de sajnos az elmúlt mintegy másfél évszázadban nálunk a krónikák szavahihetősége indokolatlanul, erősen megkérdőjeleződött. Hiteles forrásnak a tudós társaságok egyáltalán nem fogadják el. Ma is a korábbról ismert három t-ből inkább a tiltott, némelyikük legfeljebb a tűrt, de semmiképpen sem a támogatott kategóriába sorolható. Az 1848-as szabadságharcunk leverése furcsa folyamatot indított meg a tudományos életben is. A Nemzet által alapított Magyar Tudományos Akadémiát megszállták a magyarul is alig tudó „tudósok", akik aztán nemcsak azt magyarázták meg nekünk (de a világnak is!), hogy kik vagyunk, hanem azt is, hogy kik voltunk. És a finnugor elmélet mára úgy befészkelte magát, hogy az Akadémia minden más gondolatot, tudományos felfedezést, tanítást kritika nélkül tilt.

Magyarország történelme során több ízben és hosszan elvesztette függetlenségét a különböző nagyhatalmak által. Ilyen tartósabb befolyás volt az osztrák, a török és utóbb a szovjet. A magyar történelmet idegenek írták és ezt tanították iskoláinkban minden szinten, századokon át. A sok évszázados külső elnyomó hatalmak hathatós tevékenységének következtében gyökeret vert az a szemlélet, hogy az a krónika nem lehet hiteles, amely a magyarokról kedvezően szól. És ezt sajnos nemcsak az elnyomó gépezet diktálta így, de kellő kötelességtudattal átvették a „hazai mérvadó körök" is. Sőt, olyan tökélyre fejlődött ez a szemléletmód, hogy még a külföldi tudós által készített írás sem felelt meg a kényes ízlésnek, ha az véletlenül jót írt rólunk. Azoknak szerzőit mind becsapták, megtévesztették a magyarok... Bezzeg ha a krónikás reánk nézve rosszat írt, azon nyomban hiteles szerzővé avanzsált. Így aztán nem csodálkozhatunk, hogy sok nyugati nép emlékezetében nem lettünk mások, mint kegyetlen, vérszomjas nép. „Valamennyi nép közül a legrettenetesebb" és igazán csak az irgalmas Isten különös kegyelme révén vehette ez a barbár népség birtokba a gyönyörű Kárpát-medencét. De hát Tacitus óta tudjuk, „Jaj annak a népnek, akinek idegenek írják a történelmét.”

A Gesta Hungarorum első oldala
A Gesta Hungarorum első oldala

Tóth Gyula írja, hogy „Hihetetlen, de él egy nemzet Európa közepén, amely saját történelmét illetően jobban hisz ellenségeinek, a bizánci császárnak, mint saját középkori krónikásainak!". Érthetetlen és megmagyarázhatatlan krónikáink e különös helyzete. A legtöbb nép régmúlt történelmét elmesélő krónikáit, gesztáit nagy becsben tartja, legfontosabb dokumentumaiként tartja számon. Nincs még egy nemzet rajtunk kívül, mely történelmének írott forrásaiból ne a maximumot igyekezett volna kihozni a saját igazának és európai létjogosultságának bizonyítására. Máshol a világon a nemzettudat kialakításának egyik nagyon fontos eszköze, csak nálunk nincs ez így. Még azzal sem törődünk, hogy ezzel a gondolkodásmóddal teljesen egyedül maradtunk, és még a hőn áhított Európából is kiírjuk magunkat, miközben a legjobb úton haladunk, hogy eljátsszuk értékeinket és önmagunkat.

A Turul dinasztia kihalása után krónikáink eltűntek, hosszú hányattatás után kerültek újra elő, de ekkor sem a dicsőség jutott osztályrészül számukra. Pedig bármelyik külföldi kútfő írásainál összehasonlíthatatlanul gazdagabbak, színesebbek, tartalmasabbak a Turul nemzetség krónikásaitól származó - tehát a leghitelesebb, a legfrissebb, a közvetlen forrásból -, népünk múltjáról szóló középkori krónikáink.

Az elfogadott vélekedés szerint valamennyi krónika egy 11. században szerkesztett, de sajnos elveszett őskrónikán alapul. Ebből az ősgesztából meríthetett Anonymus (Gesta Hungarorum - A magyarok cselekedetei), Kézai Simon (Gesta Hungarorum - A magyarok cselekedetei, 1283), Kálti Márk (Chronica de Gestis Hungarorum - Krónika a magyarok cselekedeteiről, 1358), Thuróczy János (Chronika Hungarorum - A magyarok krónikája, 1488), Mahmúd Terdzsüman (Tarih-i Üngürüsz - Magyarország története, 1560), Heltai Gáspár (Krónika az magyaroknak dolgairól, 1575) is.

Nem „utódaink legvégső nemzedékéig", - amint azt Anonymus remélte, hogy üzenete örök időkre szól - de valószínűleg még a következő néhány nemzedékig sem jutott el a Gesta Hungarorum híradása. A Névtelen jegyző műve Kézai gesztájához hasonlóan megszületése után nem sokkal eltűnt. Előbbi 1746-ban Schwandtner János György forrásgyűjteményében, utóbbi még később, csak 1782-ben került elő. Mindkettő fölött azóta is tart a parázs vita. Különösen az utóbbit támadják, hiteltelenítik, teljes egészében elvetendőnek ítélik - nyilván nagy a bűne, minden bizonnyal a hun-magyar témakör kezelése miatt.

Elgondolkodtató még a Tárih-i Üngürüsz története is. Ez a krónika egyértelműen Hunortól származtatja a magyarságot, sohasem beszél külön magyarokról, avarokról, hunokról, mindig csak Hunor népét, az üngürüszöket emlegeti. Legkorábbi forrása egy magyar krónika volt, ami Kolozsvári Grandpierre Endre szerint a 900-as évek elején születhetett. Több kutató úgy véli, hogy a Tarih-i Üngürüsz volt az eredeti ősgeszta. Magyarról latinra fordították és így őrizték meg. Majd a székesfehérvári királyi könyvtár titkos részlegéből 1543-ban, a könyvtár elégetésekor mentette meg és fordította le török nyelvre I. Szulejmán török szultán bajor származású tolmácsa, Terdzsüman Mahmud. Ezt találta meg és hozta haza Vámbéry Ármin, és ajándékozta 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának. Ott azonban szépen feledésbe ment, hiszen nagyon nem illett az új koncepcióba. És nem bírálták, nem cáfolták pontról pontra, inkább „letétbe helyezték". Jó mélyre, hogy senki ne férjen hozzá. Jó egy századdal később kalandos úton a török nyelvű könyv eljutott dr. Blaskovics József, prágai turkológus tanszékvezetőhöz, aki lefordította. Kiadása is nehézségekbe ütközött, végül 1982-ben csonkítva megjelenhetett. Így több mint ezer év után újra olvasható lett magyar nyelven. Ennek jelentősége óriási, különösen annak fényében, hogy még ezt a csonkított változatot is torzítva jelentették meg. Az eredeti kéziratban szereplő „A regösök és a krónikások így írták meg” mondatot „Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő”-re változtatták. Úgy látszik, nekünk magyaroknak még a XX. század végén is tilos volt megtudnunk, hogy ennek a „barbár, gyülevész" népnek István király előtt is volt írásos kultúrája!

Anonymus gesztájánál szándékosan nem szerepeltetek évszámot, mert az általánosan ismert és elfogadott XIII. századi adat kutatástörténetünk megállapításai alapján minden bizonnyal csak egy átirat dátuma. (Vagyis az 1200-as évek elejéről ránk maradt példány csak másolat, az eredeti dátumát pedig nem ismerjük.) Mivel a későbbiek miatt a névtelenségbe burkolózó szerző és gesztája kiemelten fontos, ezért egy kicsit szeretnék elidőzni mellette. A 46 oldalas, latinul fogalmazott és hártyalapokra festett középkori írásműnek nemcsak a szerzőjét nem ismerjük, de minden jel szerint még a címét sem. Az általunk ismert első magyar történelmi mű hasonmás kiadásának első oldalán piros betűkkel láthatjuk, hogy Anonymus „gesta hungarum"-nak mondja elbeszélését. Nem sikerült kideríteni, hogy mikor lett a hungarum-ból hungarorum, és azt sem, hogy miért, mindenesetre miután mindenhol ez utóbbi szerepel, én is így nevezem Névtelen jegyzőnk alkotását.

A Névtelen jegyző gesztájának 1746-os előkerülése óta két témakör körül folyik a szakadatlan vita. Tengernyi könyvet írtak már róla tudósok és nem tudósok egyaránt. De miközben mindenki azt kutatja, ki volt „P dictus Magister" és vajon melyik Béla király alatt élt és alkotott, addig maga az alkotás, és annak mondanivalója teljesen elsikkad, eljelentéktelenedik. Így lehet a lényegesről átterelni a figyelmet a lényegtelen irányába.

Valószínű, egyszer majd a kitartó munka meghozza gyümölcsét és kiderítik a valódi nevét is. Addig maradjunk a „P"-nek mondott mester, vagy a Névtelen jegyző megnevezésnél, bár ez így kétségtelenül nagyon sok emberre ráillik. De kérdés, közelebb lennénk a történelmi igazsághoz, ha tudnánk, hogy „Péter volt-e, esetleg Pál, netán Pósa?" Nem hinném. Az iniciáléból mindenesetre még az sem egyértelmű, hogy a P után van e pont, ahogyan általában a nevet használni szokta a szakirodalom. Egyes kutatók szerint ugyanis a P nem egy név kezdőbetűje, hanem a Praedictus (fentebb említett) rövidítése. Ezen értelmezést elfogadva természetesen azt is feltételeznünk kell, hogy a mű eleje hiányzik, ami csak tovább bonyolítaná a problémát.

A másik „kutatási terület" - hogy melyik Béla király jegyzője volt - hasonló jelentőséggel bír Anonymus munkásságát illetően. Fontosabb szerepet talán csak azért kaphat, mert az alkotó és az alkotás időbeni szétválasztása tág teret nyithat akár a szándékos, akár a véletlenszerű félreértelmezésre. Sajnos mindkettőre számtalan példát sorolhatunk történelmünkből.

Ha viszont többet foglalkoznánk avval, hogy a Gesta Hungarorum mennyi mindent elmond az árpádi hadműveleteken kívül - ami a nyilvánvalóan elsődleges célja - népünk eredetéről, őseink vallásáról, egyáltalán világlátásáról, meggyőződésem, hogy közelebb lehetnénk az igazsághoz.

Pauler Gyula munkássága alapján már a XIX. század vége óta leginkább III. Bélát szokták emlegetni lehetséges megoldásként. Mindenesetre kutatóink hihetetlen fantáziától ihletetten zúdítják az érdeklődőkre bármelyik Béla királyunk lehetőségét. És ha a sor nem állt volna meg IV. Bélánál, bizonyára a továbbiak is jó eséllyel indulhattak volna. Én magam is több változatot olvastam, és ha csak a sziporkázó ötletek, az elme fényes diadala alapján tenném le a garast, akkor az olvasottak alapján én bizony IV. Bélára voksolnék. Azonban ebben a kérdésben is célravezetőbb a józan paraszti ész segítségét kérni. Ezzel pedig egészen más eredményre jutunk. Ezt a módszert a továbbiakban még többször hívom majd segítségül.

Ligeti Miklós 1903-ban készült Anonymus szobra - a Ferenc József király által ajándékozott tíz szobor egyike
Ligeti Miklós 1903-ban készült Anonymus szobra - a Ferenc József király által ajándékozott tíz szobor egyike

Maga a Névtelen jegyző csak ennyit mond: „a dicsőséges, jó emlékű, néhai Béla király nótáriusa", ami alapján bármelyik Béla jegyzője lehetett. A történet elmesélése során eljut egészen Béla királyig, majd időben visszalépve említi András királyt. Már több kutató is felfigyelt arra a tényre, hogy egyik név előtt sincs sorszám, ami azt jelzi, hogy ez csak a nevet elsőként viselők esetében helytálló. Így kézenfekvő megoldás, hogy a két király az 1046-1060 között uralkodó I. András és az 1060-1063 között uralkodó I. Béla volt. Így egymást követően, ilyen sorrendben többször e két név nem fordul elő a magyar királyok listájában. Egymást követő András és Béla király később csak IV. Béla idején fordul elő, aki 1235-1270 között uralkodva követte a trónon II. Andrást (1205-1235). De itt a sorrend éppen fordított közöttük. De ha mégis II. András lenne a gesztabeli András, akkor mindenképpen Szent László király uralkodása (1077-95) után legalább egy századdal kellett íródjon a mű. És itt lép a történetbe a józan paraszti ész. Ha ugyanis a Névtelen jegyző ismerhette II., III. vagy IV. Bélát, akkor feltétlenül ismernie kellett az ő előttük uralkodó Szent Lászlót is. Ismernie kellett annak életét, sőt a királyi udvarban élő emberként tisztában kellett lennie jelentőségével, a magyar történelemre gyakorolt hatásával is. Akkor pedig az elképzelhetetlen, hogy egy szót se szóljon róla. Gondoljuk csak meg: az a krónikás, akit bírálói behízelgéssel, talpnyalással, a Turul dinasztia számára utólag kreált „dicső jövő" jövendölésével vádolják, az vajon kihagyhatta volna gesztájából a magyarság addig élt egyik legnagyobb királyát, a dicsőítésre igencsak rászolgáló Szent Lászlót? Ugye, nem valószínű. Különösen úgy nem, hogy I. Béláig mindent és mindenkit, aki szerepel a gesztában, még a „sarki fűszerest" is nevén nevezi. Így viszont megalapozottan gondolhatjuk, hogy a „P"-nek mondott mester I. Béla jegyzője volt, és így máris sokkal közelebb van korban az általa megénekelt történethez. Szavai az időnek múlása miatt kevésbé vonhatók kétségbe. Ennek viszont kiemelt jelentősége van a geszta mondanivalójának megítélésében, akár a hazatérésre, akár a magyarok ősvallására gondolunk. És mert Anonymus mondanivalója végképp nem illik a képbe, a „P"-nek mondott mester körüli lényegtelen, másod- és harmadlagos problémákkal igyekeznek az ellenzők továbbra is elterelni a figyelmet a geszta lényegi üzenetéről. A következő fejezetekben majd megpróbálunk utánajárni ezeknek a „titkos" üzeneteknek.

Korai krónikáink ismert szerzői - Anonymustól kezdve - az első világi krónikásig, Thurócziig mind papi rendűek voltak. Papi mivoltuk azonban nem jelentette magyarságuk megtagadását, sőt a magyarságért sokszor nagyon is erősen kiálltak, akár még Róma ellen is. Náluk még előbbre való volt magyarságuk, minden más csak ezután következett. A sorrend megváltozása csak a későbbi századok „eredménye". Anonymus például gesztájában ezt mondja: „Joggal nevezhették Pannonia földjét a rómaiak legelőjének, hiszen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból…” De Kézai is nemcsak saját kora divatos Biblia értelmezésével, de egész keresztény műveltségével szállt szembe, amikor nyíltan megvallotta a magyarságnak Nimródtól való származását. Hasonló példát még jó néhányat találunk a következőkben is. Ezek kiemelkedő jelentősége, hogy példát mutat - akár a mának is - a magyarság megvallására, a magyarság érdekeiért való kiállásra.

1.2.2. Néhány kiegészítő gondolat krónikáink üzeneteihez

Hadd kezdjem a krónikáinkban foglaltak taglalását Hóman Bálint történész, vallás- és közoktatásügyi miniszter, valamint a Magyar Tudományos Akadémia elnöke krónikáinkról szóló elemzésének egy gondolatával. „Honfoglalási gestánkról csak úgy ítélhetünk tárgyilagosan, ha a maga korába helyezkedünk. Ahogy általában minden elmúltról, róla is csak akkor nyerünk helyes képet, ha nem a saját korviszonyainkból olvasztott szemüvegen vizsgáljuk, csupán akkor mérlegelhetjük kellőképpen, ha nem olyan követelmények ellenében vetjük latra, melyeket mai tudományunk számára kell megszabnunk." Ez a gondolat végig kell kísérje az egész írást, hiszen csaknem minden fejezetet ezzel kellene kezdenem. Nem helyénvaló a mai körülmények és mai politikai helyzet alapján kialakított ítélet akár személy, akár esemény vonatkozásában. Még ha nem is könnyű, mindig meg kell próbálnunk az adott kor körülményei szerint gondolkodnunk.

A hun-magyar rokonság több mint ezer éven át mondáink, krónikáink, történelmünk elfogadott ténye volt. Mind a magyar történeti köztudatban, mind a tudományos szakirodalomban teljesen egyértelműen a krónikás hagyomány (Anonymus, Kézai, Thuróczy) által közvetített álláspont volt a meghatározó, mely szerint népünk, kultúránk gyökereit a szkíták (szittyák) és a hunok világában kell keresnünk. Krónikáink a magyar történelmet ugyanis a szkíta és a hun történelem egyenes vonalú folytatásaként írják le. Hosszú évszázadokon át ezt vallotta minden magyar a legmagasabb főúrtól a legelesettebb zsellérig. Aztán derült égből jött a XIX. század második felében a kizárólag nyelvtudományi alapokon nyugvó finn-ugor elmélet. A nyelvészek nem törődtek sem a hagyományokkal, sem a mítoszokkal, sem a legendákkal. Lesöpörték az asztalról a népművészeti, zenei motívumokat és minden más tudomány ide vonatkozó gondolatait. Így lett ez a beszűkült elmélet, ami természetesen tartalmaz ugyan igazságot, de éppen a kizárólagossága miatt vált igazságot nélkülöző tézissé. Az 1945-től emigrációban élt kiváló történész, dr. Padányi Viktor röviden így értékelte a finn-ugor elméletet: „mindaz, amit nyelvtudományunk múltunkról megállapított, merev ellentétben van mindennel, ami az összes külföldi és hazai kútfőkben található múltunk felől”.

Többszörös logikai bukfenc a magyar nyelv levezetése a mintegy 23 millió fős finnugorság alapnyelvéből. Logikai és nyelvtörténeti abszurdum, hogy a 15 millió fős magyarság nyelve egy 8 milliós, 16 önálló nyelvre és 50 egymástól nagyon távoli nyelvjárásra oszló, egyéb finnugor nép közös alapnyelvéből származna. A józan paraszti észnek teljesen ellentmond a hatások ilyen fordított iránya.

A finnugor származáselméletben nem az elméletbe erőszakolt népekkel való rokonság a fő gond, még akkor sem, ha ezek nagyobb része alacsony műveltségű, írástudatlan nép volt. Sokkal nagyobb gond, hogy ezekkel együtt a messzi északról vezeti népünket a Kárpát-medencébe, és ebből kiindulva csak a messzi északi kultúrákkal rokonítható vonásokat hajlandó elismerni sajátosan magyarnak, miközben régészeti leleteink, szokásaink, ételeink, hiedelemvilágunk, zenénk és harcmodorunk mind mind a szkíta népekhez kapcsolnak minket. Így aztán igaz történelmünk elemei válnak gyökértelenné, hontalanná saját hazánkban, saját történelmünkben. Az írott források azt mondják, hogy mi Nagy Szkítiából jöttünk a Kárpát-medencébe, s Magna Scythia bizony nem a szibériai tajgában vagy az uráli Káma-Volga-vidéki erdős sztyeppén volt, hanem Közép-Ázsiában. Ezt mondják nemzeti krónikáink s ezt állítják a korabeli külföldi történetírók is.

Hérodotosz (i.e. 484 - 406), a történetírás atyja a következőket írja IV. könyve 48. bekezdésében: „Szkítaország legnagyobb folyója az Ister", azaz a Duna. Tudjuk, hogy Esztergom korábbi neve IszterGam volt. Ister a sumír nép istennője volt, akit a szépség, a termékenység istennőjének tartottak. A Gam kifejezés pedig nyelvükön kanyart, könyököt jelent.

Esztergomi oroszlán
Esztergomi oroszlán

És ha már Esztergom, akkor egy kis kitérő: Géza fejedelem esztergomi tróntermében III. Béla jóvoltából fennmaradt egy olyan ábrázolás, amely a nyugati kultúrkör ábrázolásai között egyáltalán nem megszokott. Egy életfa előtt lépő oroszlán. Az életfa és az oroszlán egyértelműen Közel-Keleti hatásról árulkodik. Honnan származik hát, s honnan jött a nép? Hol lehetett ez a haza? A nevezetes ábrázolás mindenről mesél, még az eredetről is! Mégis ma is csak évente egyszer nézhető meg ez a kivételes alkotás, és akkor is azt hallhatjuk, hogy „pusztán azért került oda, mert jól mutat a falon(?!). Annak idején az odalátogató bizánci művészek festették fel díszítésnek."

És akkor most nézzük, mit tudhatunk a képről. Az uralkodás szimbólumának ez a formája Mezopotámiából származik. Gilgames trónját díszítették ilyen oroszlánok. A testükön négy nagy birodalom jelképe: a pártusé, a hatalmas hun, a Bizáncot legyőző avar és az Európának példát adó magyar. A szimbólum útja Mezopotámia-Perzsia-Turán-Szkíthia-Avaria és Magyarország. A combjukon látható rozetta a sumér-magyar hitvilágban a „Fény-Szűze" vagy a Szűz-Anya (Astarte, Mária, Emese) jelképe. A meotiszi ásatásoknál került felszínre egy olyan szárnyas Isten szobor, amelynek fejdísze pontosan ilyen rozetta. A sumérok első törvénykönyve szerint az élet és a halál feletti ítélet csak 14 oroszlánbíró és a 15-ödikként jelenlévő „Napkirály" által hozható. Ezért volt Esztergomban is 14 oroszlán! Badiny Jós Ferenc versbe foglalt gondolatait, az egyetlen megmaradt Ister-gami oroszlán himnuszát itt olvashatjuk.

A tróntermet több évszázad múlva kápolnává alakították át, és a bigott katolicizmus papjai, mint „pogány jelképet", lemeszelték az oroszlánokat. De mert még a szocializmus építése során is történhetnek csodák, az 1950-évek elején megtörtént a csoda : az oroszlánok ledobták magukról a vakolatot, és megjelentek mind a tizennégyen. De a szocialista kultúrpolitika, a hamis finn-ugor szemlélet ismét eltüntette őket. Ám ez a merénylet sem sikerült tökéletesen, egyetlenegy oroszlán megmaradt. De sajnos mint már az előbbiekben szó volt róla, a kápolna ma sem látogatható, eszmeiségéről ma sem beszélünk. Az, hogy ez egy szentély volt és így kultikus jelentéssel kellene bírnia ezeknek az ábrázolásoknak, arról szó sem lehet. Ilyenkor bizony felmerül a kérdés: Tiszteljük mi egyáltalán múltunkat? Tiszteljük, becsüljük őseinket? Hogyan fogadjuk meg a mottóul választott Széchenyi tanácsot: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn." Mert ha az előző mondatban feltett kérdésre negatív a felelet, akkor bizony még az sem szükséges, hogy bármilyen összeesküvés elmélet mentén népünket mások veszejtsék el, elveszejti az önmagát.

Esztergom mellett még megemlítendő a Pilis, „az égből leköltözött szent magyar birodalom, a szakrális erő, a mitikus tudás helye". (Gönczi Tamás) A XVII. században a Habsburgok nagyobb gondot fordítottak az ősi kultúránk e kultuszhelyének megsemmisítésére, mint a török elleni harcra. Hetvenkét vár állt itt és hetvenkét várat pusztítottak el, romboltak a földig, közöttük az ősi pilisi várat és templomrendszert, hogy még az emlékük is elfelejtődjön! A magyar lakosságot elüldözték, kiirtották - ekkor tűntek el a történelem porondjáról a sziklamezei hunok, a székelység felvidéki képviselői - helyet adva a sváb és tót betelepítésnek. Az új nemzetiségeknek pedig még külön is fizettek azért, hogy hordják szét a köveket és építsék be házaikba. „Vár állott, most kőhalom" mondja lényeglátóan Kölcsey.

Bíró József „A szabírok őstörténete" című munkájában 1986-ban állapította meg, hogy a mezopotámiai és a Kárpát-medencei nép egy és ugyanannak volt nevezhető, vallásuk, kultúrájuk és nyelvük ugyanaz volt, szerves részei voltak annak a nagy „ősszabir területkörnek”, amelyiknek a határai a Kárpát-medencétől a Földközi-tengerig, az Aral tóig, a Hindu-Kusig és az Indus völgyéig terjedtek. Mindezek alapján okkal feltételezte, hogy a „subar”, a „sapir”, a „szabir”, stb. nevek azok, amelyek összekapcsolják a Kárpát-medence - Kaszpi-tenger - Aral-térség és a Közel-Kelet hatalmas vidékein élő, kultúrát teremtő, őshonos népeket.

Hippocratesnél ezt olvashatjuk, hogy „Európában él a szittya nép, melyet szarmatáknak, szakáknak, szabiroknak, gepidáknak, pártusoknak, pannonoknak, médeknek, jazigoknak, hunnusoknak és avaroknak is neveznek..." Ezek az elnevezések egy népet, de legalábbis nagyon közeli rokonságban álló népeket jelölnek, és hát nem a finn-ugor rokonságra utalnak. Ezt erősíti Ptolemaus Claudius is: „A scytha alánok fölött laknak a roxolánok, pannonok és hunok, mind testvérek."

A hun-magyar rokonság több mint ezer éven át mondáink, krónikáink, történelmünk elfogadott ténye volt. Álmos és Árpád Atilla leszármazottainak tartották magukat. Álmost, majd Árpádot - bár „alanyi jogon", uralkodói rátermettségük okán is megválaszthatták volna - nem ezért választották fejedelemmé, és nem azért mert az egyik legerősebb törzs fejei voltak, hanem azért, mert a többi vezér is Atilla leszármazottjának tekintette mindkettőjüket. És ez a tudat fennmaradt egészen a XIX. század közepéig, a finn-ugor elmélet „térhódításáig".

De a pápai bullák is így kezdődtek évszázadokon keresztül: „A királyi scythák utódai, a hunok és avarok leszármazottai, a mai magyarok".

Az északi történettel szemben pl. Varga Csaba: „JEL JEL JEL, avagy az ábécé 30 000 éves története" című könyve bebizonyítja, hogy az egyiptomi demotikus és a régi magyar (értsd: szkíta - hun - székely - magyar, röviden: a Kárpát-medencei magyar) ábécé egy és ugyanaz.

Pannónia Róma előtti ősi történelméről szinte semmit sem tudunk, iskoláinkban erről szó sem esik. A Magyar Tudományos Akadémia tanítása szerint a Kárpát-medence a magyarok végleges megtelepedése előtt gyakorta egy jóformán üres, lakatlan terület volt. Üres volt hazatérésünk előtt is, de üres volt akkor is, amikor a Római Birodalom bekebelezte Pannóniát. Pedig a területen már többszázezer évvel ezelőtt megjelent az ember, és az utolsó tízezer évben folyamatos volt a jelenléte. Csak a Balaton környékén közel kétszáz földműves település nyomait találták meg. Dr. Nagy Sándor logikus elmélete szerint a kiváló adottságokkal rendelkező Kárpát-medence nem lehetett üres, mert akkor az Európa kevésbé kellemes tájait is elözönlő árják rég ellepték volna!

A római birodalom történetével foglalkozó Edward Gibbon, XVIII. századi brit történész - akinek fő műve „A római birodalom hanyatlásának és bukásának története” volt - azt írja, hogy Rómának a terület gabonája és bora kellett. Már ez az egy mondat is alapjaiban cáfolja az Akadémia állítását, hiszen ez önmagában is letelepedett, mezőgazdasági életformát feltételez. És e „lakatlan" területen élő nép erejét mi sem mutatja jobban, minthogy Pannónia meghódítása csak több háború eredményeként, több évtized leforgása alatt ment végbe. Az akkori világ legerősebb hadigépezetének tehát 44 éves, „nagy és súlyos” háborúk árán sikerült csak Pannónia leigázása. Sőt, az utólagos tudományos magyarázatok után úgy tűnik, még azt sem tudhatjuk meg, hogy igazából kiktől foglalták el a tartományt a rómaiak!

Már ebben az időben is a rabló háborúk kisebb része zajlott a legyőzött népek területéért, általában elegendő volt a terület kincsei fölötti uralom. A győzteseknek szolgákra, kiszipolyozható népességre volt szükségük, úgy is, mint harcos, úgy is, mint munkás. Egyáltalán nem törekedtek a legyőzöttek kiirtására, így egy vesztes háború nem vonta maga után szükségszerűen a terület elnéptelenedését. Csak a modern kor háborúiban lett szokás egész népek kiirtása.

A Kézai által is említett Paulus Orosius katalán szerzetes már Kr. u. 417-ben leírta Világkrónikájában: „Pannónia európai ország, amit nemrég a hunok foglaltak el, és amit ez a nép saját nyelvén Hungáriának nevez." Vagyis már 1600 éve így nevezik ezt a kis országot!

Viterbói Gottfried „A századok emlékezete" című művében 1185-ben ezt írta a magyarokról: „Olvassuk, hogy két Hungaria van, az egyik Ázsia és Európa határán, a meotiszi mocsaraknál és egy egészen új Pannóniában, amelyet némelyek Újmagyarországnak neveznek. A magyarokat hunoknak is nevezik (Ungari etiam huni sunt apellati)"

Abban az időben, amikor a a finn-ugor elmélet megfogalmazódott, a történelmi segédtudományok még nem álltak rendelkezésre. Ma a szaktudományok bizonyítékai azt igazolják, hogy a finn-ugor elmélet sem több egy elképzelésnél, egy lehetőségnél.

Mária Terézia azt hirdette, hogy „a történelemírás mindig is politika volt és az is marad”. Szorosan ehhez kapcsolódik: „A történelmet mindig a győztesek írják.” (Dan Brown) Azt hiszem egyikük sem tévedett. Azóta sincs ez másképp.

A hun származás mellett a másik alapvető kérdés, hogy milyen nyelvet beszélhettek az őseink? Erre a kézenfekvő válasz az, hogy olyat, amilyet az ő utódaik, vagyis mi. Ezt erősíti meg Radics Géza is, amikor ezt írja: „A Kárpát-medencében az ősi nyelvet az évezredek viharai azért nem tudták elseperni, mert a mindenkor magas népsűrűség ezt kizárta”. Ezt az állítását a régészeti feltárások is igazolják.

Beszédesek a hosszú idő alatt kialakuló földrajzi neveink is. E nevek döntő többsége színmagyar eredetű, még a régi forrásokban szereplő Duna, Tisza, Maros, Olt, Ompoly sem kivétel. Anonymus gesztájában 16 erdélyi folyóvíz nevét használja. Nagy részük félreérthetetlenül magyar értelmű, melyek a történelem folyamán alakultak ki és ma is használatban vannak. Ezek a nevek egyaránt meghonosodtak a magyar, az erdélyi szász és az oláh nyelvben. A nagyobb folyónevek közül egynek sincs oláh neve, ők is ugyanazokat az elnevezéseket használják, mint a magyarok és szászok. A mai napig egyről sem tudták bebizonyítani, hogy más, idegen nyelven volna valami jelentésük. A vizek nevei tehát vitathatatlanul magyar eredetre, magyar őslakosságra vallanak. 1400-ig például Erdély területén 2056 helynév jött létre s ebből csak 102 szláv eredetű.

Dr. Nagy Sándor, aki a teljes Árpád-kori dokumentációból kigyűjtött szó- és helynévkincs alapján bizonyítja, hogy az Árpáddal érkezett türk nyelvű hun katonanép a bennszülött őslakosság nyelvét vette át. Mindenesetre legalább érdekes, hogy a finn-ugor elmélet megalapozásához elegendő csak a nyelvtudomány, de ha ez mást mutat, máris elveszíti jelentőségét.

Kiss Dénes költő mondja: „Nyelvünkben két nyelv él és működik, méghozzá két magyar nyelv! Egy ősi, amely talán itt a Kárpát-medencében alakult ki, s amelynek korai formáját, szavait, nyelvtanát egy népcsoport a jégkorszak elől elvitte a déli folyóközökig, meleg tengerekig, majd évezredek múlva ennek fejleményeit hozták vissza több hullámban. Erre egyik példa a teljesen azonos jelentésű, de különböző formájú szavaink használata, mint az év-esztendő, fő-fej, eb-kutya, lúd-liba, kacsa- réce, stb.”

Csak ez a nyelv ad rá lehetőséget, hogy a „segítség” szót elválasztva égi fohász lehessen belőle, amit Papp Lajos egyik könyve címéül is választott: SEGÍTS ÉG! De ugyanilyen különleges a testvér szó például, ami ugyanabból a vérből származó testet jelenti nyelvünkön. Ez a szó egyetlen nyelven sem választható el test-re és vér-re, mi pedig még a testvér nemét is képesek vagyunk egy szóval kifejezni: nő + vér és fi + vér.

Ősi írásunk - a rovásírás - a legrégibb írások közé tartozik. Mai tudásunk szerint legalább nyolcezer éves. Ismerete egész népünkre kiterjedt volt. Emlékét nyelvünk még ma is őrzi: valakinek sok van a rovásán (nyilvántartják az elkövetett cselekményeit), rovott múltú (valamikor a büntetéseket is rovással jegyezték le), rovót hoz az iskolából, megrovásban részesül (ez mindig írásban történik), az adót a mai napig is kiróják, mi meg lerójuk, sőt a robot szavunkban is ott van, hiszen botra rótták (ró-bot) a teljesített munkamennyiséget.