1.12.2. A magyarság hadjáratai a IX-X. században II.


A magyarok második bejövetele Pannóniába. Miniatúra a Képes krónikában
A magyarok második bejövetele Pannóniába. Miniatúra a Képes krónikában

„Halljad, magyar, halljad! - ne csüggedj,
veled lesz a magyarok Istene.
Vérednek hullásával bár,
visszaszerzed Attila földjét,
letiprod minden ellenséged,
s a magyaré marad e föld, időtlen időkig!"
(Benedek Elek - Honszerző Árpád)

A X. század első évtizedeiben rendszeresen indultak hadjáratok a magyar nagyfejedelemség területéről Nyugat- és Dél-Európa országaiba. Sajnos ezekről a magyar krónikairodalom nem őrzött meg gyakorlatilag semmilyen tudósítást sem. Mindössze néhány monda maradt fenn (Lehel kürtje, Botond párviadala). A későbbiekben írott történeti munkák sem szenteltek különösebb figyelmet „rendkívüli haditetteinkre". Így nem meglepő, hogy a magyar honvisszafoglalás és az azt követő száz év eseményei nem váltak igazán történeti köztudatunk részévé.

A vizsgált időszak hadjáratait három csoportra osztanám. Az első csoportba a hazatérés előtti hadjáratokat, a másodikba a pozsonyi csatával lezáródó hazatérés eseményeit, a harmadik csoportba pedig a történészeink által nemes egyszerűséggel csak „kalandozásoknak" nevezett hadjáratokat sorolnám. Ezt a harmadikat szokás még kettéosztani győztes és vesztes időszakra, de úgy érzem, ez nem feltétlenül indokolt. Az első két csoportba sorolt hadjáratokról itt olvashatunk, jelen sorok a harmadik csoport összefüggéseit taglalják.

A „kalandozások kora"

Történészeink a 19. sz. vége óta kalandozó hadjáratoknak vagy kalandozásoknak nevezik azokat a katonai vállalkozásokat, amelyeket a hazatérést követően a magyarság vezetett Európa különböző vidékeire. Pedig a kalandozások szó használata, ez a történetírásunkban dogmává merevített kifejezés pontatlan és tudománytalan, mivel szeszélyes, pusztító, öncélú kalandként jelöl meg olyan katonai vállalkozásokat, melyek csak erős, jól szervezett hatalomra jellemzők, s melyek a harcosok összefogása, mozgatása és ellátása szempontjából rendkívüli katonai teljesítménynek számítanak. Egy teljes évszázadot átölelő időszak ez, 862-től egészen az államalapítást előkészítő időszakig, azaz 970-ig. Ezen időszak alatt bizonyosan legalább negyvenhét hadjáratot indítottak a magyar seregek Európába, elsősorban a német és a francia ajkú térségekbe.

A hadjáratok célja

Richter Aurél: Magyar fegyverek a X. századból.
(Szent-István prágai kardja; a nemesócsai kard; a sisak és kopja a nagyszentmiklósi kincs szarmata vitézének fegyverzete után; a pajzs középkori kaukázusi minta után.)
Richter Aurél: Magyar fegyverek a X. századból. (Szent-István prágai kardja; a nemesócsai kard; a sisak és kopja a nagyszentmiklósi kincs szarmata vitézének fegyverzete után; a pajzs középkori kaukázusi minta után.)

A hadjáratok céljáról a legkülönfélébb magyarázatok ismeretesek. A valódi célok és okok meghatározását nehezíti, hogy csaknem kizárólag nyugati krónikások leírásaiból tájékozódhatunk. Ezek a krónikások a magyarokat természetszerűen ellenségüknek tekintették, így elfogult, túlzó képet mutatnak a magyarokról és az általuk okozott pusztításról.

A történetírók nagy része csupán fosztogató, zsákmányszerző háborúnak véli a kalandozásokat. Egyesek mindezt a nemzetségi társadalom válságával, a termelésből kiszorult szabadok zsákmányszerző szándékával magyarázzák, mások szerint a hadi dicsőség szerzése volt a cél.

De valójában tényleg felelőtlen, kalandozó rablóhadjáratok voltak nyugati hadjárataink, „kalandozásaink"? Tárgyilagosan meg kell állapítsuk, hogy amennyiben előtte és utána is minden háború rabló hadjárat volt, annyiban ez is biztosan az volt. Bár ezeknél a kényes ízlésű történészeknél Nagy Károly avar hadjáratáról szólva - miután Nagy Károly megtörte az avarok ellenállását, szekérszámra vitték az avar kincseket Nyugat-Európába - mégsem találkozunk e hadjárat zsákmányszerző minősítésével. Pedig Nagy Károly minisztere és krónikása is ezt mondja: „Emberemlékezet óta nem volt háború, melyben a frankok jobban meggazdagodtak volna.” Fehér Mátyás fordításában olvashatjuk a northumbrandi Évkönyvekből az avar uralom végi időszakról: „Az erőskezű király, Károly a hunok népét kemény kézzel pusztítva, leigázta, kiknek fejedelme elmenekült, miután seregét legyőzték vagy megsemmisítették és tőlük 15 szekér aranyat, ezüstöt, valamint gyönyörű és értékes selyemruha anyagot hoztak el, amely szekereknek mindegyikét négy-négy ökör húzta." A hihetetlen mennyiséget jól szemlélteti az is, hogy Nagy Károly végrendelete szerint hányfelé osztották szét az avar kincseket: Aachen, Róma, Ravenna, Miláno, Aquileia, Grado, Köln, Mainz, Salzburg, Trier, Sens, Embrun, Besancon, Lyon, Rouen, Reims, Arles, Vienne, Bordeaux, Tours, Bourges. És ezeket még ma is úgy mutogatják a nyugati múzeumokban, mintha örök időktől az ő tulajdonukban lettek volna és az ő kultúrájukból származnának. Fehér M. Jenő szerint őseink ezekért a kincsekért dúlták fel ezeket a katedrálisokat, bazilikákat, érsekségeket. Az elrabolt javakat kívánták visszaszerezni, mint jogos tulajdont. Történetírásunk torz fintora, hogy az elrablott kincsek visszaszerzéséért folytatott harcokat rabló hadjáratoknak nevezi, míg ezt megelőzően a rablók dicsőséges hadjáratot vívtak. A templomok feldúlása náluk őseink istentelenségének, barbárságának bizonyítéka volt, hiszen történetírásunk sajátos logikája szerint nem az a bűnös, aki kincseket rabol, majd a lopott holmit fegyverekkel együtt templomokba rejti, hanem az, aki ott keresi ősei értékeit!

Varga Tibor nem elégedett meg e tételes felsorolással és kereste, vajon miért kapott ilyen kiemelt hangsúlyt a végrendeletben az arany szétosztása. Megállapította, hogy a felsorolt helyek az Atilla által meghódított területek, Isten ostora tisztító haragjának elszenvedői voltak. Véleménye szerint az aranyak szétküldése a büntetés eltörlésén keresztül a hunok történelmi szerepének megszüntetését és a Nagy Károly-féle birodalom hírének növelését célozta. Hiszen Atilla kincseinek birtoklása erejének elvételét is jelentette. A hun király népe - hiszen a közel egy korú leírások az avarokat hunoknak tekintették - és aranya az új római birodalom császárának hatalmába került. Atilla kincseinek megszerzése, a világ feletti hatalmat is jelentette. Ebből a szempontból nem tekinthetjük alaptalannak azt a feltételezést, mely úgy véli, hogy a Szent Korona is az „avar kincsek” része volt. Hiszen birtoklása a leendő német-római birodalom által megszerzett világhatalmat jelentette volna.

Szerencsére a ránk maradt arab, bizánci, francia, német, olasz történeti feljegyzések más felfogást támogatnak, miszerint a hadjáratok tudatos politikai elgondolások megvalósítását célozták. Eleinte a „régi-új" haza megszerzése és biztosítása volt a cél. Ezt követően, a 907. évi nagy német támadás visszaverése után a nagy ívű katonai stratégia célja a Kárpát-medencei magyar hatalom megszilárdítása és annak megakadályozása, hogy Európában egy azt veszélyeztető erős, egyesített államalakulat létrejöjjön. Hadjárataink fő célja a pozsonyi csata után már az egységes német birodalom újra megalakulásának akadályozása volt, hogy a meglévő megosztottság minél tartósabb maradjon. Eleink történelmünkből jól tudták, hogy milyen veszéllyel jár ránk nézve egy egységes, erős Németország. A pozsonyi csata még nagyon frissen élt az emlékezetükben, és jól tudták, hogy a nemzet jövője függ a német egység megbontásának sikerétől. A német cél világos és félreérthetetlen volt. Elég, ha csak az avarok megsemmisítésére gondolunk, vagy a pozsonyi csatában támadóink jelmondatára („Ugros boiariae regno eliminades es-se.” - „minden magyar kiirtassék!”).

Említésre érdemes jelenség, hogy míg a magyarokról rosszat írt, addig az előbb említett Bölcs Leó bizánci császárt történészeink hiteles forrásként értékelik, de amint rólunk pozitívan értékelhetőt ír, az már nem kerül a figyelem középpontjába. Pedig az általa türköknek nevezett magyarokról azt írja a 10. század legelső éveiben, hogy „egy főnek az uralma alatt állnak”. Ez pedig szerinte abban is megnyilvánul, hogy „a türkök népe gondot fordít az egyöntetű hadi rendre”. Tehát a magyarok egységes katonai akciókat szoktak végrehajtani, vagyis amit a főnök, illetve a főnökök elhatároztak, azt a seregek végrehajtották. Nincs okunk azt gondolni, hogy ez a kérdéses időszak közben az ellentettjére változott volna.

Őseinket nem a fosztogatás vágya vezette a Boszporusztól az Atlanti óceánig, „pusztán" tevékeny, kezdeményező félként vettek részt az európai „nagypolitika” irányításában. Ebben az időben a Magyar Nagyfejedelemség Európa egyik legerősebb állama volt. Nem egy laza törzsszövetség alkotta, mint ahogyan azt többen igyekeznek beállítani, hanem egy központilag irányított, egyetlen akaratnak engedelmeskedő monarchiaként foglalt helyet a kontinens közepén. Nem elszenvedői, hanem tudatos alakítói voltak a térség történelmének. Nem költői túlzás volt, amint írja később nagy költőnk: „Európa színpadán mi is játszottunk, s nem volt a miénk a legkisebb szerep". Épp ezért indokolatlan, lekicsinylő az erős központi hatalom által irányított hadjáratokat „kalandozásoknak" csúfolni. Nemzeti múltunk e legdicsőségesebb időszakát is „kalandozások korának" nevezték el, melyről a magyar történettudomány képviselői mindmáig úgy beszélnek és írnak, mint Európa gyalázatos szégyenfoltjáról. (Így vált - válik, mesterséges manipulációk folytán dicsőségünk is szégyenünkké, erényeink is bűneinkké.) De a kisebbrendűségi érzés helyett legyünk rá sokkal inkább büszkék, mert nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magyar törzsszövetség fellépése csak az V. századi hunok, a VI-VII. századi avarok és a XIII. századi mongolok nagy ívű, világtörténelmi léptékű harcainak, hódításainak nagyságrendjéhez és jelentőségéhez mérhető. A magyar hadjáratokat az tette lehetővé, hogy a magyar hadművészet jelentős fölényben volt a nyugat-európaival szemben.

Impozáns együtt látni ennek a mintegy száz évet (899-970) felölelő időszaknak a csatáit, tankönyveinkkel szemben, melyek csak a vesztes csatákról számolnak be, álljon hát itt dicsőséges hadjárataink listája. A lista nem teljes, mert bár minden évben volt hadjárat, nem mindegyikről vannak adatok. Előfordul, hogy csak maga a "kalandozás" ténye ismert, semmi más.

Az európai hadjáratok tervezettek és tervszerűek voltak, központi szervezéssel történtek, nem egy esetben a trónörökös herceg vezette a sereget, mint például 943-ban, 947-ben és 955-ben Taksony herceg, vagy 921-ben az Árpád-leszármazott Tarhos és Bogát herceg vagy az ugyancsak a szent dinasztiához tartozó Szalárd herceg 924-ben, aki simán átkelt az Alpokon, amit majd 937-ben és 942-ben Bulcsú megismételt. Hannibál átkelését az Alpokon minden történelem könyv hadászati bravúrként tartja számon, a magyarok hasonló teljesítményéről ezzel szemben nem sok szó esik. Pedig Hannibáléhoz hasonló cselekményt nem egyszer hajtottak végre lebecsült, „kalandozó" őseink. Több ezer kilométert megtéve 926-ban például elérték az Atlanti-óceánt, 942-ben átjutottak a Pireneusok hágóin, és Katalóniában hadakoztak. Jártak a Boszporusznál, az „olasz csizma sarkában”, az Északi-tengernél és a mai Franciaország legnyugatibb csücskeiben.

Ennyi év alatt mindössze hat alkalommal volt, hogy két sereg harcolt egyszerre, de ez is összehangolt, központilag irányított volt. Ez is erősen cáfolja a céltalanul kóborló kalandozásokat. Ez alatt az időszak alatt egyetlenegy olyan esetről sem tudunk, hogy egymással csatáztak volna. Ez viszont a zsákmányszerző célt kérdőjelezi meg!

E hadjáratok védelemre kényszerítették a környező, magyarellenes hatalmakat, nem hagyva számukra időt és lehetőséget sem egy esetleges, ellenünk irányuló támadásra. A Kárpát-medence békés birtokba vétele, belső rendjének megszilárdítása szempontjából ez rendkívül fontos volt.

Ilyen hadjáratokat biztos hátország nélkül nem lehet megszervezni, ilyen hadjáratokat magas fokú szervezettség és vasfegyelem nélkül nem lehet lebonyolítani, ilyen hadjáratokat katonai tudás és összetartás nélkül nem lehet sikerre vinni. Bulcsú és Lél hadi népe igenis kiválóan szervezett csapatokból állt, voltak felderítőik, előőrseik, nehéz lovasságuk, kürtös jeladóik, zászlóvivők, hadijelvény-hordozóik. A hazától ezer, ezerkétszáz km távolságban is tisztában voltak a célország és a szomszédok belső viszonyaival, hatalmi viszályaikkal, pontosan tudták mit csinálnak.

Szinte minden hadjáratunk a nyugat-európai belső viszályok egyik résztvevőjének szövetségében történt, az ő hívásukra. Rendszerint a gyöngébbikkel szövetkeztek az erősebb ellen. Többször előfordult, hogy aki az egyik évben még szövetséges erő volt, a következő évben már a magyar sereg célpontja lett, hogy környezetünkben senkinek ne lehessen túlhatalma, ne alakulhasson ki olyan európai hatalom, mely veszélyes lehet a Kárpát-medencei magyar államra.

A sikeres hadjáratoknak mégis megrázó hatásuk volt ránk nézve. Egész Európa területén templomokban imádkoztak a népek, hogy: „Isten, szabadíts meg minket a magyarok nyilaitól.” (De sagittis Hungarorum, libera nos Domine.) Vagyis a hadjáratoknak ellenkező hatása lett, mint amire vezéreink számítottak. Remélték, hogy a nép Ottó ellen fordul és melléjük áll, de e helyett épp a fordítottja történt. Bár őseink a német egység ellen harcoltak, a magyaroktól való rettegés hosszabb távon inkább katalizálta, mint akadályozta a folyamatot.

Halmágyi Miklós annak járt utána, vajon megtalálható-e ez a könyörgés valamelyik korabeli forrásban vagy csak a későbbi történetírók tollán született. Két imát is talált, amelyeknek van forrása és a magyaroktól való félelem miatt születhettek. Az egyik a 900-as évek elejéről származó modenai himnusz, („ab Ungerorum nos defendas iaculis” - Vagyis: „védj meg minket a magyarok nyilaitól.”). A másik a freisingi litánia („ab incursione alienigenarum libera nos Domine” - „Az idegenek betörésétől ments meg, Uram, minket.”) A „sagittis Hungarorum libera nos Domine” fordulat ebben a latin formájában azonban először csak Kossuthnál fordult elő. Hogy ő honnan vette, arra nem derült fény. Halmágyi szerint nem lehet teljesen kizárni, hogy a keresett imádság megtalálható valamilyen forrásban, de valószínűsíti, hogy a modenai imádság pontatlan idézése vezetett ennek a könyörgésváltozatnak a kialakulásához.

Az ősmagyarok harcmódja és taktikája

Rugalmas fából, állati inakból és szarulemezekből rugalmas halenyvvel összeragasztott, nyugvó állapotában fordított C alakú a visszacsapó íj
Rugalmas fából, állati inakból és szarulemezekből rugalmas halenyvvel összeragasztott, nyugvó állapotában fordított C alakú a visszacsapó íj

E hadjáratokban alkalmazott harcmódunk sokáig egyedinek számított Európában. A magunkkal hozott könnyűlovas harcmodorban vettük fel a küzdelmet ellenségeikkel. Nem volt nálunk a máshol megszokott gyalogság, illetve nehézfegyverzetű lovagság, ellenben volt elővéd, főcsapat és utóvéd.

A hadjáratokban a magyar csapatoknak csak egy kis része, általában maximum 5000 lovas vett részt, akik céljukat sok esetben több száz vagy ezer kilométer megtétele után érték el.

A magyarok többségében kerülték a kézitusát, sokkal inkább bocsátkoztak nyílharcba ellenségeikkel. Szinte minden forrás egyhangúan arról számol be, hogy a magyarok legfontosabb, szinte csatadöntő fegyverének az íj számított. Ez az íj valóságos mestermunka volt. Nyugvó állapotában fordított C alakú volt, amikor pedig felajzották, akkor mindkét szárát az ellenkező irányba hajtották át és úgy hurkolták rá az ideget. Ehhez a művelethez nagyon nagy erő kellett. László Gyula példája alapján ehhez annyi erő kellett, mintha valaki egy újjal emelne fel egy 25 kilogrammos súlyt. Nem véletlen, hogy már gyerekkortól kezdték gyakorolni az íjazást, majd később évenkénti vadászatokon ellenőrizték kinek-kinek a tudását.

Taktikánk egyik fő eleme volt a megfutamodás színlelése, majd az ebből történő váratlan támadás. E taktika alapja, hogy kiváló lóállománnyal rendelkeztünk és az általunk használt visszacsapó íj egyedülálló volt, amit harcosaink mesterien használtak. A szárított állati izmokból készült nyilak néhány száz méter távolságra is pontosan célba találtak, de akár hét- vagy nyolcszáz méter távolságra is lehetett velük célozni. Világkrónikájában (908) Regino apát is arról ír, hogy a magyarok olyan ügyesen használják nyilaikat, hogy lövéseik ellen lehetetlen védekezni. Ezzel szemben a nyugati íjak, amelyek hajlítható fából készültek, a fele távolságot sem tudták átívelni. Bár ezt így leírva sehol sem láttam, véleményem szerint a "megfutamodásnak" a váratlan támadás lehetőségén túl volt még egy ennél fontosabb célja is. Nevezetesen az, hogy a gyorsabb lovaink segítségével ellenségeinket a kellő távolságból vehettük célba, onnan, ahonnan ők már nem, mi pedig még pontosan tudtunk célozni. A szemtől szembe összecsapás esetén ez az idő sokkal rövidebb, mint a „megfutamodás" esetén.

Bölcs Leó bizánci császár így ír a magyarok harcosairól: „Fegyverzetük kard, bőrpáncél (páncél), íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják."

Sokat emlegetett vád a magyarok ellen a barbárságuk. A hadjáratokkal kapcsolatban erről elég csak annyit mondanunk, hogy évszázadokkal előzték meg a Nyugat tartalék alakulatainak ellátó készségét, mert a magyar hadjáratok élelemben önellátók voltak, hónapokra elegendő húst és tejport vittek magukkal és még tömlőből készült fürdőt is.

A távolsági harcban a rövidebb nyelű hajítódárdákat (kelevézeket) vetették be, a közelharcban lándzsát-kopját forgattak. Az első soraikba mindig az általuk legyőzött, behódoltatott népeket állították. A baltát, és a kardot (szablyát) csak menekülők üldözésére, vagy saját maguk védelmére használták. Csak ha a támadás sikertelen volt, olyankor alkalmazták a színlelt megfutamodás taktikáját. Az egyes kalandozó seregek többnyire 2 - 3 ezer fős csapata a célterületen rendszerint pár száz fős osztagokra bomlott, és így fosztogatták a kisebb falvakat. Az egyes kalandozó seregek magját a fejedelmi kíséret harcosai, a törzsfők, vagy nemzetségfők kíséretei, illetve a behódoltatott segédnépek (pl. a kabarok) alkották. A sereget kísérték még különböző mesteremberek (orvosok és fegyverjavítók), vezetéklovak, és társzekerek (ezeken a tartalék fegyvereket és felszerelést, az élelmiszereket, és a hadizsákmányt vitték). Sikerük egyik fontos oka, hogy tartósított élelmiszereket voltak képesek előállítani (pl. szárított húst), így nem kellett hatalmas málhafelszerelést cipelniük, és olyan helyen is átvonulhattak seregükkel, ahol akár hetekig sem jutottak friss élelemhez. A hadjáratokra általában tél végén, vagy kora tavasszal indultak, így bőven elegendő legelőt tudtak biztosítani télen legyengült lovaik számára.

Csapataink azért tudtak néha mesésen gyorsan célba érni, mert a gyülekezési helyünk nem a Duna-Tisza közén volt, hanem a mai Ausztriában, Trangaunál. Katonai súlypontunk ennyivel nyugatabbra volt! Innen gyors lovaikkal 3 nap alatt elérték a Rajnát!

A hadjáratok vége

Bulcsú nagyszerű lovasszobra a felvidéki Búcs főterén. A szájhagyomány szerint itt volt Bulcsú vezér szállásterülete, ezért tőle származtatják a település nevét is.
Bulcsú nagyszerű lovasszobra a felvidéki Búcs főterén. A szájhagyomány szerint itt volt Bulcsú vezér szállásterülete, ezért tőle származtatják a település nevét is.

A X. században két nagy európai egyéniség harcolt egymás ellen, magyar seregek vezére, Bulcsú Horka - akinek Bizánc a patrícius címet adományozta 948-ban -, illetve Nagy Ottó (936-973), a német állam királya. A küzdelem a két nagy hadvezér között Kr. u. 937-ben kezdődött, ez volt Bulcsú első csatája, és 954-955-ben fejeződött be Bulcsú második nagy hadjáratával.

Ottó mindjárt királlyá koronázása után hozzálátott a német hercegségek egyesítéséhez. A magyar katonai vállalkozások azzal a szándékkal folytatódtak 18 éven át, hogy ezt megakadályozzák. 937-től 955-ig őseink rendszeresen, minden évben vezettek hadjáratot Ottó, vagy a hűbéri német és olasz szövetségesei ellen. Eleinte a német hercegek szövetségesei voltak Bulcsúnak, majd engedve az erőszaknak, behódoltak Ottónak.

A 18 év csatáinak végkimenetelétől függetlenül, sőt mondhatjuk sokszor azok ellenére azonban Ottó lassan előnybe került, miután sikerült megszereznie a hatalmat a német tartományok felett, sikerült megszerveznie a német egységet, még ha ez gyakran hadilábon állt is. 953-ben is ilyen „hadi helyzet" alakult ki, amikor a hercegek fellázadtak Henrik szász herceg ellen. Ottó személyesen próbálta elsimítani, egyezségre bírni a feleket, de sikertelenül. Rudolf, Konrád és Arnulf, őseinket kérte fel segítségül. Bulcsú ebben lehetőséget látott Ottó növekvő erejének letörésére. Ezért 954-ben egy nagy, erős hadjáratot vezetett kb. 30.000-35.000 lovassal és 120.000 lóval.

A hadjárat rövid idő alatt hatalmas területet érintett. Őseink megverték Maastricht védőit, majd belovagoltak Brabant-ba (Belgium) és megtámadták Cambrai-t, Bulcsú öccse itt esett el egy vár megtámadása során. Bulcsú megbosszulás nélkül hagyta el a várost, kegyelmet gyakorolt a város megbízottjának kérésére. Ezután keresztülmentek Észak-Franciaország területén, le délnek, ahol Ottónak egy másik tartományát, Burgundyt pusztították. Áthaladtak a Francia-Rivierán Itáliába, ahol legyőzték, elfoglalták Friault, Veronát és Aquileiát, s innen hazatértek. A hadjárat során hét hónap alatt több mint ötezer kilométert tettek meg.

Ottó kegyetlenül megtorolta a lázadókat, akik ismét tőlünk kértek segítséget. Bár a helyzet korántsem volt olyan kedvező, mint az előző évben, Bulcsú, Lehel és Botond vezér mégis belevágott az újabb hadjáratba. De most lényegesen kevesebb harcossal és német segítség nélkül. A bizonytalankodó magyarokat Ottóék felkészülten várták és a tőrbe csalt magyar lovasságra súlyos vereséget mértek. A magyar vezérek megpróbáltak tárgyalást kezdeményezni, de a németek erre nem voltak hajlandók, amíg a magyarok le nem tették a fegyvereket. Ezután azonban a beígért tárgyalás helyett a német harcosok megrohanták őket, és kegyetlenül lemészároltak mindenkit. Bulcsút és Lehelt az Augsburg-i katedrális tornyára akasztották fel. „...a bajorok és alemannok gyalázatos csalárdsága miatt Lél és Bulcsú fogságba estek, s az Inn folyó mellett akasztófán végezték életüket." (Anonymus)

A Lech-mezei csata volt a Nyugat végső győzelme a magyarok felett, írják a német krónikák, és velük együtt a történészek. E csatát világraszóló győzelemnek állították be, holott nem az volt. Állításuk szerint a csata után még válaszcsapásra sem maradt erőnk, őseink rákényszerültek a békés életmódra, és könyörögtek a keresztény vallás felvételéért. Ők pedig kegyeskedtek megbocsátani őseink iszonyú bűneit, és a keresztény hittérítőkön keresztül megismertették velünk az egyetlen igaz vallás tanait - szól tovább a ferdítés.

És mi az igazság ezzel szemben? Sérelmeket a szkíta magyarság sohasem tűrt el, és sohasem bocsátott meg. „Nem volt a világon semmijük, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk" - tanúskodik a Névtelen jegyző. És a harmadik, a biztosító hadunk Botond vezérletével - igaz, közbelépésével nem tudta megakadályozni bajtársai halálát - de sorsukat megtorolta, majd feldúlta, pusztította a német tartományokat. E győztes csata után szenvedték el a németek legnagyobb kudarcukat, csak erről már ritkábban szól a fáma. Ez is azt bizonyítja, hogy hamis az a beállítás, hogy az augsburgi vereség vetett véget a hadjáratoknak. Nem, egyértelműen nem. De az eredetileg kitűzött célt a sok sok győztes csata ellenére sem sikerült elérni, és már esély sem látszott rá a továbbiakban. Így Bulcsú és Lehel vezér méltatlan halálát megbosszulandó néhány kisebb csata volt még, de a hadjáratok végül a nagy célt illetően sikertelenül fejeződtek be. De azt azért ki kell emelni a hadjáratok értékelésénél, hogy a pozsonyi csatát követő több, mint 120 év alatt a hon védelmét sikerült a határainkon túlra helyezni és ezzel biztosítani a határokon belüli nyugodt megtelepedés és fejlődés lehetőségét. És így, hogy mi mentünk, a csatákat nem kellett egyedül megvívni, mindig volt szövetséges. De gondoljunk csak későbbi történelmünkre, mikor volt szövetséges, mikor volt segítség, ha szüksége lett volna rá a magyarságnak?

Ottó azonban jobb diplomata volt, mint hadvezér. Nagyon is tisztában volt a magyar hadak erejével és még a Lech-mezei győzelme után sem támadta meg hazánkat. Kénytelen volt beismerni, hogy fegyverrel nem tud minket legyőzni. Ugyanakkor azt is be kell látnunk, hogy ennél még nagyobbra törő tervei voltak.

Megtámadásunk helyett nagyobb tekintélyt és erőt akart magának, ezért inkább a Szent Római Császárság koronáját célozta meg, Róma áldásával. Istenes joggal - mint azt Nagy Károly is tette - minden keresztény európai ország felett akarta megszerezni a politikai hatalmat. E koronázástól mindketten, a pápa és Ottó is tekintélyének növekedését remélte. Ráadásul a pápa számára ez még fontosabb is volt, mert ebben az időben alig rendelkezett nagyobb hatalommal, mint bármelyik püspök. Ekkor csak a Cluny-i kolostor adott rangot a pápaságnak. Mindennek ellenére a császári koronázás nagyon sok időt vett igénybe, és csak 962-ben következett be, miután rendezték egymás közötti nézeteltéréseiket. De Ottó és a pápa mégsem tudtak teljes döntésre jutni, mert Ottó engedelmességet követelt még a pápától is.

Taksony fejedelem szobra
Taksony fejedelem szobra

Sackur egyház-történész dokumentumai között talált irat tanúsága szerint XII. János a magyar fejedelemtől, Taksonytól kért támogatást Róma és a maga részére. Ez kiváló bizonyíték egyrészt az augsburgi vereség megsemmisítő voltának hamisságáról, másrészt ragyogóan cáfolja a „barbár" nép beállítást is. Hiszen az mégsem képzelhető el, hogy a pápa alig hét év elteltével egy agyonvert, „istentelen pogány" néptől kér segítséget, éppen az őt legyőző erő ellen. Ez bizony arról tanúskodik, hogy Árpád népe Európa elismert népe volt. Ottó és a pápa országunkat egyenlő hatalomnak tekintette, mivel közbenjárása hitelvű döntés volt részükre. És Taksony - a korábbi vezéreket követve - ismét a hatalomban gyengébb mellé állt, a pápa előnyét nézte annak reményében, hogy az egyház viszont támogatni fogja őt és az országot.

A Pápa felruházta Magyarországot azzal a hatalommal, hogy saját maga választhassa királyát, és nem kell elmennie Rómába a koronázásra, csak az érsek áldása kell, hogy elnyerje a királyságot. Ez is mutatja, hogy a Vatikán megbízott a magyarokban. Ugyanakkor a német császárnak a pápai áldás nélkülözhetetlen volt a koronázásához. A Szent Korona az apostoli jogot birtokolta, és az esztergomi hercegprímás nem csak Magyarország hercegprímása, hanem minden keresztény nemzet prímása volt. Ő volt a Pápa után a második legnagyobb katolikus főpap. Hogyan lehetett volna a „pogány, barbár” magyaroknak ilyen magas rangot, megtiszteltetést elérni?

Egyértelműen leszögezhetjük hát, hogy nem egy legyőzött ország hódolt be, hanem a német egység létrejötte után egy új korszak kezdődik. Taksony halála után Géza színre lépésével pedig már egy merőben új politikai irányvonal válik meghatározóvá.

Mégis miért hát akkor az utókortól ez a lekicsinylő „kalandozás" minősítés? Miért becsüljük alá, degradáljuk le minduntalan történelmünk ezen dicsőséges szakaszát oly elkeseredetten? Sok összetevője lehet ennek a „furcsa" ténynek. Egyrészt a már sokat emlegetett külföldi források, akik a legyőzöttek keserű aspektusából vizsgálva a kérdést igyekeztek a lehető legsötétebb képet festeni a magyarokról.

Később, a XIX. században - amikor a „kalandozás" szó megszületett - történetírásunkat áthatotta volna ugyan a nemzeti öntudat, de ekkor, a Habsburg uralom évtizedeiben előbb nem volt célszerű, később pedig nem lehetett azt hangoztatni, hogy vagy fél évszázadon át eleink rendszeresen verték a németeket. A szovjet megszállás és a kommunista uralom évtizedeiben pedig a nemzeti büszkeségre okot adó bármilyen eseményt gyakorlatilag törölt történetírásunk. De nem változott a helyzet ezután sem, a „merjünk kicsik lenni" történelmi szemlélet szintén nem tűri a magyarság térképformáló szerepét.