1.11. Honfoglalás? - Hazatérés!

„Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére."

Munkácsy: Honfoglalás
Munkácsy: Honfoglalás

1.10.1. A Turul második előfordulása a krónikáinkban

A Turul második szerepe a magyar történelemben a hazatérés, a honvisszafoglalás idején jön el:

„A magyarok fejedelme még a levédiai tartózkodásuk idején azt álmodta, hogy hatalmas sasok támadták meg az állataikat és kezdték széttépni őket. Az emberek megkísérelték megtámadni a sasokat, de nem sikerült, mert mindig máshol támadtak.

Ekkor megjelent egy gyors, bátor turul, és a magasból támadva megölte az egyik sast. Ezt látva a többi sas elmenekült. Ezért elhatározták a magyarok, hogy máshová mennek lakni. Elindultak Attila földjére, melyet örökül hagyott rájuk, de az utat nem ismerték. Ekkor ismét megjelent a turulmadár, s a fejedelem fölé szállva lekiáltott neki, hogy kövessék őt, míg el nem tűnik a szemük elől. Az álom után nem sokkal dögvész ütött ki az állatok között, s a mindenfelé fekvő tetemeken lakmározó keselyűk közül egy arra repülő turul a magasból lerúgta az egyiket. Ezek után felismerve az álmot e jelenetben, az összes magyar felkerekedett és követte a turult. Ahol a madár eltűnt a szemük elől, ott tábort ütöttek, majd ekkor ismét előtűnt a turul, és a magyarok újra követték minden népükkel együtt. Így jutottak el Pannóniába, Attila egykori földjére. Itt aztán a madár végleg eltűnt szemük elől, ezért itt maradtak."

Ennek a mondának a valóságos alapja az, hogy a magyarok valóban addig a helyig vonultak Európában nyugat felé, ahol a kerecsensólyom - a feltételezett turul - fészkel.

1.10.2. Valóban honfoglalás?

A 9. századi Európa történetének egyik jelentős, a jelenre is kihatással lévő eseménye volt a magyarok letelepedése a Kárpát-medencében. Valóban honfoglalásról kell beszélnünk, ahogyan ez minden hivatalos történelemkönyvünkben olvasható, vagy ez valami más volt?! Az első kérdésre röviden és egyértelműen nem a felelet, a másodikra pedig igen, igen ez valami egészen más volt! Árpád katonanépe nem taposott itt el semmilyen magasabb rendű kultúrát, hanem a már korábban itt élő rokon földműves műveltséggel szövetségben alapozta meg a Magyar Királyságot!

De nézzük ezt egy kicsit részletesebben is! Mit s mondanak erről krónikáink? Kezdjük az időben elsővel a krónikáink között:

Anonymus: Gesta Hungarorum: Az egész mű tulajdonképpen erről az eseményről szól, de mégis egyetlen szava sem utal „honfoglalásra”. A geszta egyszerűen fogalmazva azt meséli el olvasóinak, miként vezette vissza Álmos a magyar sereget a Kárpát-medencébe Attila hun nagykirály örökségének visszavételére, valamint azt, Árpád miként verte ki a Kárpát-medencéből a bolgárszláv megszállókat és a segítségükre siető balkáni hadsereget. Kiemelt szerep jut az Árpád és katonái, valamint az őslakosok közötti összetartozást kifejező lakomáknak, örömünnepeknek. Véres harcok helyett nagy népünnepeket, lakomázásokat, vigadozásokat rendeznek. Anonymus Szkítiából való visszaköltözésünkről (De egressu eorum...) és intrantesről, bejövetelről ír. A mű első betűjétől az utolsóig minden betűje a visszatérést, a haza- és népegyesítést, a honvisszafoglalást bizonyítja. Talán éppen ezért nagyon sokan nem is tartották, tartják hitelesnek, történelmi értékűnek.

Akkor nézzük, mit mond a többi krónika!

Kézai Simon: A magyarok viselt dolgairól (1283 k.)

  • „Egyesek azt mondják, hogy a magyarok második visszatérésükkor Marótot és nem Szvatoplukot találták Pannóniában.”
  • „Most lássuk, mikor tértek vissza ismét Pannóniába, a visszatérőknek kik voltak a kapitányai.”

Képes Krónika (1358):

  • „Kezdődik az előbeszéd a második bejövetelről...”
  • „Az Úr megtestesülésétől számított hatszázhetvenedik évben a magyarok másodízben jöttek ki Szkítaországból...”

Chronica Hungarorum (1473):

  • „Lássuk most, mely időben tértek vissza másodfokon...”
  • „A Krónikának ez a második része szól a magyaroknak Pannóniába történt második bevonulásáról...”

Thuróczy János: A magyarok krónikája (1486):

  • „Lássuk most, mely időben tértek vissza másodszor Pannóniába, és kik voltak a visszatérő magyarok kapitányai.”
  • „A magyarok krónikája második része szól a magyaroknak Pannóniába való visszatéréséről.”
  • „Az Úr Jézus Krisztus testet öltésétől számítva tehát hétszáznegyvennégyben, Attila király halálától számítva meg a háromszázegyedik évben a nép nyelvén magyaroknak vagy hunoknak, latinul pedig hungarusoknak nevezett nép V. Konsztantinosz császár és Zakariás pápa idejében ismét bevonult Pannonia földjére.”

PETRUS RANSANUS MŰVE (1490):

Petrus Ransanus (eredeti nevén Pietro Ranzano) lucerai püspök, 1487-1490 között a nápolyi király magyarországi követe volt. Beatrix királyné megbízásából írta „Epithoma rerum Hungararum" (A magyarok történetének rövid foglalata) című, latin nyelvű történeti művet. Ebből idézve:

  • „Sokan elhatározták közülük, hogy Szármáciát elhagyva Pannoniába mennek… fiaik és unokáik, valamint azok leszármazottai mindig vágytak arra, hogy Pannoniába menjenek, melyet egykor - mint hallották - őseik birtokoltak. Gyalázatos dolognak tartották ugyanis, hogy elfeledjék híres hazájukat”.

Az idézetekből egyértelműen kiviláglik, hogy sehol, egyik középkori krónikánkban sem, de még csak véletlenül sem szerepel egy árva szó sem, egyetlen halvány utalás sem arra vonatkozóan, hogy itt honfoglalás történt volna. Valamennyi krónikánk beköltözésről, bejövetelről, kijövetelekről, visszajövetelről ír, nem pedig honfoglalásról, idegen terület fegyveres erővel történő elfoglalásáról. Az idegenek által megszállt hazába való visszatérést elbeszélő krónikáink és az idegenekre rátelepedő, fegyveres honfoglalást hirdető elméletek között éles ellentét áll fenn. De szeretném gyorsan leszögezni, hogy ez nem nyelvtani kérdés, nem maga a szóhasználat a hangsúlyos, hanem a hozzá kapcsolódó szemléletmód miatt válik ártalmassá maga a szó. Ugyanis a honfoglalás hamis tézise - miszerint a magyarok először Árpád vezetésével kerültek a Kárpát-medencébe - nemcsak azért káros, mert maga a szó erőszakos cselekményt takar, erőszakkal szerzett honra utal - amire még egy sor utalás sincs -, hanem elveszi még a lehetőségét is annak, hogy a magyarságnak ezt megelőzően bármilyen kapcsolata lehessen a Kárpát-medencével és annak történelmével. A jobb esetben ezeregyszáz éves Magyarország hangoztatása hasonló okok miatt káros. De ha arra gondolok, hogy gyakran csak ezeréves Magyarországról beszélünk, akkor bizony még az a furcsa dolog is tetézi a hibát, hogy még magát Árpádot is kitagadjuk az egyébként is csak utólag „kreált" Árpád-házból.

Amikor honfoglalásnak nevezzük Árpád bejövetelét, akkor akaratlanul is azt állítjuk, hogy a magyarok nem őslakói hazánknak, hanem pusztán betolakodók, akik fegyveresen, erőszakkal hatoltak be idegen népek területére, őket elűzve, az ő területüket elbitorolva foglalták el a Kárpát-medencét.

Viszont egyértelműen leszögezhetjük, hogy középkori krónikáink nem ismerték a honfoglalás fogalmát. És itt nem a szó alakjára, megjelenési formájára gondolok, - ami ráadásul a myelvújító mozgalmak sokkal későbbi terméke - hanem a tartalmára. Körülírással és számos más módon pontosan ki tudták volna fejezni a fogalmat krónikáink, ha valóban úgy látták volna, hogy itt ténylegesen erőszakos, fegyveres területfoglalás történt. Ámde ők, miként a fenti idézetekből félreérthetetlenül és egyértelműen kitűnik, mindannyian meg voltak győződve, hogy csupán visszajövetel, visszatérés, honvisszavétel zajlott le. Első krónikáinktól közel háromnegyed évezrednek kellett eltelnie a honfoglalás puszta fogalmának a megszületéséig is. Ez az óriási időbeni késés már önmagában is egyértelmű bizonyíték a fogalom alkalmazásának a létjogosultsága ellen.

Egyértelműen leszögezhetjük, krónikáink visszaköltözésnek, visszatérésnek, második bejövetelnek írják ezt az eseményt, hiszen rokon népek érkezése esetén biztosan nem helytálló a „honfoglalás” szó használata. Sokkal jobban és szebben fejezi ki a történteket a „hazatérés” szó, mint a sajnos széles körben, hivatalosan is elterjedt „honfoglalás” szó.

Az 1896: VII. törvénycikk. Eredetije az országos levéltárban.
Az 1896: VII. törvénycikk. Eredetije az országos levéltárban.

A krónikáinkon kívül érdemes körülnézni frissebb történelmi dokumentumokban is. Így például érdemes egy pillantást vetni az 1896. évi VII. törvénycikkre, a honalapítás évezredes emlékének törvénybe iktatásáról szóló törvénycikkre, mely szerint még Ferenc József alatt, 1896-ban sem a honfoglalást, hanem az államalapítást ünnepeltük.

A törvénycikk első mondata: A magyar állam 1896-ban ezeréves magalapításának és fennállásának ünnepét üli.

Majd a 3. & örök emlékeztetőül:

A törvényhozás a kegyelet, hódolat és királyi hajlandóság eme nyilatkozataival a magyar állam ezeréves fennállásának emlékét örök időkre törvénybe iktatja.

Mit is ünneplünk manapság augusztus 20-án? Ugyancsak ezer évet, és mégis micsoda különbség, hiszen közben eltelt száz év! Hát ennyire relatív fogalom az örök idő!?

A honfoglalás fogalmának káros voltát szemlélteti a következő idézet, melynek jelentőségét az adja, hogy a 19. és 20. század minden magyarellenes eszmeáramlata a honfoglalók ázsiai, tehát alacsonyabb rendű eredetének hangsúlyozásával kezdi „történelmi visszapillantását".

Példaként K. J. Grot pánszláv történész 1881-ben Szentpétervárott megjelent munkájának néhány sorát idézem: „A magyar nép betörése, majd megtelepedése Magyarországon a világtörténelem legjelentősebb eseményeinek sorába tartozik; a szláv világot soha nem sújtotta ilyen, évszázadokra kiható súlyos csapás... Ahogyan nyugaton Róma hatására kialakult a Frank Impérium, ugyanúgy jött volna létre keleten - nem nélkülözve Bizánc hatását - a nagy Szláv Birodalom, s egy ezredévvel ezelőtt egészen más rend született volna Kelet-Európában, mint ez valójában történt. Azáltal azonban, hogy a magyarok a kialakuló államszervezetnek pontosan a szívébe hatoltak be, s megölték ezt a szívet, örökre leromboltattak az ilyenfajta remények... (A magyarok)... ha szabad így kifejeznem, az orrunk elöl kaparintották meg ezt a területet, amelyre ezeknek a szlávoknak, mint korábbi jövevényeknek, természetes és törvényes joguk volt, s amelyen - ha ennek nem lett volna akadálya - nyilvánvalóan ők telepedtek volna meg, Kár lenne tagadni a magyar pogrom ezen káros következményeit, különösen ma, amikor a népi jogaiktól megfosztott szlávok milliói nyögnek a kegyetlen magyar elnyomás súlya alatt, akik mielőbbi elmagyarosításuk legkülönfélébb módozatait eszelik ki." Azt hiszem, ehhez nem kell további kommentár.

1.10.3. Tényleg fejveszett menekülés?

A másik közkedvelt megfogalmazás hazatérésünkkel kapcsolatosan, hogy csupán kényszer szülte manőver volt. Vajon helytálló az a tudományos nézet, hogy a honfoglalás nem volt más, mint egy űzött, tönkrevert sereg nyomorúságos menekülése? Valós az a „besenyő komplexus", ami szerint a besenyők gyilkos erejű támadása kényszerítette őseinket a menekülésre? És ez a támadás olyan erős volt, hogy mindjárt nem kevesebb, mint 1500-1800 km-es menekülésre kényszerítette a magyarságot? Családot, hazát-házat, mindent hátrahagyva, fejveszetten menekülve!? Vagy családostól, állatostól az üldöző lovascsapatok elől „villámsebesen" menekülve!? Azt hiszem ez a kép teljesen elképzelhetetlen. Illetve egy módon mégis. Ha Álmos és magyarjai úgy tudták volna, hogy odaát a Kárpát-medencében tárt karokkal várja őket a nagy és erős, minden viszonyok közt védelmező testvéri magyar nép. Akkor talán elképzelhető ez a nagy menetelés. Ez viszont akkor tényleg a tékozló fiú megtérése lett volna. De hát mint tudjuk, a hivatalos történetírás hallani sem akar a Kárpát-medencei magyarságról a honfoglalás előtti időkben. És hát a későbbi történések sem igazolták ezt a gyengék menekülését az erős oltalma alá gondolatsort.

De mindez még nem elég, egyes forrásokban a besenyő támadás még tetéződik azzal is, hogy eleink egyszerre két, távoli helyszínen harcoltak, és eközben a besenyők szinte lemészárolták az Etelközben maradt magyar asszonyokat és gyermekeket.

A vecsési 'Honfoglalás szobor'
A vecsési 'Honfoglalás szobor'

Ez az állítás még több sebből vérzik. Ha őseink ilyen felelőtlenül „kalandoztak" volna, akkor ma biztosan nem élnénk itt, és nem beszélnénk magyarul! Azt hiszem, az mindenki által elfogadott, hogy különböző nyelvű népességek találkozásakor a közös nyelv a nagyobb lélekszámú népesség nyelve lesz. De hát akkor mitől is beszélünk mi itt a Kárpát medencében magyarul? Ezen időszak legtöbb forrása a magyarokat török fajú és nyelvű népként írja le. Ezt támasztja alá az is, hogy a „honfoglaló" hét törzs közül csak kettőnek van finn ugor neve (Megyer és Nyék), a többi öt és hozzájuk csatlakozók mind török fajú és nyelvű népek. Ilyen nyelvi túlsúly mellett akkor mégis hogyan nőhet fel egy generáció, magyar anya nélkül, szláv anyáktól, amely magyar nyelven beszélve végigveri Európát. Ez akkor is képtelenség, ha Árpád és katona népe magyar volt! Vajon ki tanította volna a gyerekeket az idegenek számára ma is roppant nehéz magyar nyelvre, és vajon miért? Mert ha a kalandozó katonák nem, akkor a szláv anyák? A magyar anyanyelvre? Gondoljunk csak a bolgár példára, akik egy nagy szláv tömbre települtek, emiatt teljesen elvesztették eredeti nyelvüket és ezután már szláv nyelven beszélnek. Brunszvik Teréz mondja: „A magyarok 60000 asszonnyal jöttek elfoglalni a völgyeket, ezért nem olvadtak össze a szlávokkal. A lombardok, akik hajdan németek voltak, asszonyaik nélkül érkeztek Itáliába és most olaszok.

Padányi Viktor szerint a magyarság 400-500 ezer főt számlált ekkor Etelközben, melynek a hét törzsből álló törzsszövetségének hadereje 50-60 ezer főre tehető. A magyarság „megkergetésére" legalább közel ennyi besenyő szervezett és összehangolt támadására lett volna szükség, azonban ennyi besenyővel összességében sem számolhatunk az egész Don-térségben. (A besenyők a Volga és a Dnyeper közötti, mintegy egy millió négyzetkilométeres területen szétszórtan éltek, következésképpen ha volt is támadás, az nem lehetett területszerzési célú. Már csak azért sem, mert a magyarok távozása után sem szállták meg azonnal Etelközt.) Mindezt összefoglalva, ha volt is besenyő támadás a honfoglalást közvetlenül megelőzően, annak pusztító ereje semmiféleképpen sem lehetett akkora, hogy egy majd félmilliós embertömeget több, mint 1500 kilométer megtételére ösztönözzön.

Érdemes végiggondolnunk és rácsodálkoznunk arra a történelmi ívre, amit a hivatalos történetírás tár elénk a besenyő támadás okozta honfoglalástól a „kalandozások" megkezdéséig tartó tíz egynéhány évről. A támadástól magatehetetlen magyarság mintegy 1500 kilométert fejveszetten menekülve ismeri be gyöngeségét. Majd ez a vert had ezt az irdatlan távolságot megtéve, csodával határos módon hirtelen megerősödik, és csaták sorában legyőzi a lakatlan Kárpát-medence bennszülött népét. De ezekben a csatákban is tovább erősödik, és bár erről már csak nagyon halkan szól a fáma, de ez a többszörösen legyengített, a honfoglalást még teljesen be sem fejező magyarság legyőzi az egyesített európai seregeket. Lásd a pozsonyi csata leírását. Ám ez a csata sem őrli fel erejét, sőt ezen megacélozódva rögtön megkezdi az évtizedekig tartó, egész Európát feldúló, kirabló kalandozását.

A honvisszafoglalás legnagyobb csatája a magyar-bolgár háború volt, amiről részletesebben a magyarok hadjáratainál írok. Itt csak annyiban említem meg, hogy szokás ezt is a besenyő támadás okaként emlegetni. Azt azonban dőreség gondolni eleinkről, hogy a szállásterületüket, az ott élőkkel együtt védtelenül hátrahagyták volna. A bolgárok megtámadása teljes mértékben „hajaz" a későbbi magyar hadjáratokra, amennyiben a kis létszámú magyar sereg külföldi szövetségben, idegen földön harcol a Kárpát-medencéért. A bizánci cserbenhagyás miatt súlyos veszteségek árán ugyan, de feladatukat teljesítették. Sikerült biztosítani, hogy a bolgár seregek főerejét elvonják a Kárpát-medence védelmétől. Bár Levente serege nagyobb létszámú volt, mint a későbbi hadjáratokban megszokott létszám, de a fentebbi 50-60 ezerből is mindössze maximum 15 ezer főről lehetett szó, a többiek biztosították a hátországot és a „zavartalan" áttelepülést.

Fentieken túl számtalan tény igazolja a hazatérés tudatos voltát, ami viszont megint csak kizárja a váratlan besenyő támadást, mint okot. Biztosra vehetjük, hogy Álmos vezetésével a hét törzs nem vaktában, felkészületlenül indult a Kárpát-medencei bevonulásra. Vezetőink előtt ismeretes volt elődeink sorsa, a hunok, majd később az avarok pusztulása. Természetesen nem akartak hasonló sorsra jutni. Egyértelmű, hogy alaposan átgondolták a helyi viszonyokat, pontosan tudták, kiket találnak itt, tökéletesen tisztában voltak az etnikai, társadalmi, haderő- és hatalmi viszonyokkal, sőt mi több, még a méltánylandó jogigényekkel is. És nemcsak ismerték - de mint Szádeczky-Kardoss Irma írja „A magyar történeti jog elemei Anonymus Gestájában" című munkájában -, méltányolták is. „Tudták, hogy Salán bolgár katonái és scláv telepes rabszolgái, Mén marót kazárjai, frankok németek és cseh-morvák mellett Atilla hunjainak maradékait épp úgy itt találják, mint a szkíta népek rokonságába ugyancsak beletartozó avarokat, akiknek itt-tartózkodási, sőt - egyes területekhez való birtoklási jogát - a későbbi foglalási események tanúsága szerint - Árpád a területfelosztásnál tiszteletben tartotta. Ezt nyilván a sztyeppei népek joga diktálta így." Úgy sikerült a földeket szétosztani és azon letelepíteni a törzseket, hogy a krónika nem jegyez fel egyetlen határvillongást, de jószerint mezsgyevitát sem. Ez bizony a nagy magyar csodák egyike. Egy ilyen mű létrehozására és megőrzésére csak az lehet képes, akinek hatalma elismert tekintélyén, tekintélye pedig olyan közbizalmon alapszik, amelyet az uralkodó fejedelem életével és halálával egyaránt kiérdemelt!

Még egy érdekes, előre tudatosan végiggondolt dologra hívja fel ebben a munkában a szerző a figyelmünket, éspedig a vérszerződés egy általában nem hangsúlyozott, de fontos elemére. Éppen a közös sztyeppei jog miatt „a Vérszerződésnek az is rendeltetése volt, hogy az Atilla-leszármazott Álmossal szerződő honfoglaló nemzetségek - a hun-avar őslakos előkelők „ősiségi" igényével, esetleg a hun vérű dinasztia túlzottan szimpatizáns gesztusaival szemben - jó előre, és egyszer s mindenkorra biztosítsák maguknak a hatalmi elsőbbséget, a feltétlen részvételt az országos tisztségekben, a főfejedelem tanácsában és közvetlen környezetében. Cserébe azért a támogatásért, amely Álmos dinasztiájának uralmát - nota bene: a hun dinasztia restaurációját - segít megteremteni: „egész" Magyarország felett." Ha úgy tetszik, az első (és elkerülhetetlen) paktum történelmünk folyamán.

1.10.4. Kettős, hármas vagy többszörö s honfoglalás

László Gyula domborműve az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban (Tóth Sándor alkotása
László Gyula domborműve az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban (Tóth Sándor alkotása

A kettős honfoglalás elméletét még Nagy Géza fogalmazta meg a XIX. század legvégén, de a ma is sokak által ismert érvrendszert László Gyula régészprofesszor dolgozta ki részleteiben. „A kettős honfoglalás” című, 1978-ban megjelent műve, majd az 1980-as években kifejtett munkássága alapozta meg ezt az ismertséget. Maga a terminus technicus is érdekes, mert noha azt mondja, hogy kettős, valójában belefoglaltatik a címbeli teljes felsorolás. László Gyula szerint is a megnevezés „annyit jelent csupán, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már magyar népességet találtak." Ez pedig számot nem határoz meg, sőt inkább kettőnél többet sugall. De László Gyula régészprofesszor elméletét a hazai hivatalos tudomány elutasította, illetve ma is elutasítja, annak ellenére, hogy érveit igazán cáfolni sem tudja. Az oktatásban legföljebb gunyorosan elmarasztalják, ezért a vita gyors lezárása nem várható, jósolja a Magyar Katolikus Lexikon.

Bár a kettős honfoglalás elmélete egyáltalán nem volt újdonság, mégis László Gyula munkássága egyfajta áttörést jelentett a téma korabeli, meglehetősen reménytelen állóvizén.

Az elmélet, ha nem is így megnevezve, de krónikáinkban is gyakorta fellelhető. Tulajdonképpen ezen az úton indult el László Gyula is. Elég, ha csak e fejezet 2. pontbeli krónika idézetekre gondolunk. Anonymus gesztájában csak az uralkodó család, a Turul dinasztia történetét kívánta elbeszélni, nem fordított különösebb gondot a hun-magyar azonosság kérdésére, nem cáfolta, de nem is bizonyította azt. De a székelyekről ő is úgy ír, mint Attila király népe. Attila is magyarként és királyként(!!) szerepel a krónikákban. Kézai pedig egyenesen a hun magyar azonosságot hirdeti krónikájában.

A kettős honfoglalás elmélete alátámasztja az Anonymus gesztájában vázolt idilli képet, a 895-ben érkező Árpád és népe békésen elkeveredett az itt talált, hasonló nyelvet beszélő népességgel. Lakóterületüket tiszteletben tartva, melléjük-közéjük telepedtek. A békés egymás mellett élést - és Anonymus gesztáját - igazolják a régészeti leletek is, melyek szerint nyoma sincs valamiféle hódítás eredményeként bekövetkező pusztításnak, vagy rátemetkezésnek.

A két nép temetőinek elhelyezkedése arról mesél, hogy a két nép egymást kiegészítve népesítette be a Kárpát-medencét. A késő-avarkori településeknek több száz (néha több ezer) síros temetőik vannak, ami arra utal, hogy ők már falutelepülésekben éltek. Árpád népének viszont ehhez képest jóval kisebbek a temetői, melyek főleg a homokos területeken találhatók, ami azt jelenti, hogy ők feltehetőleg inkább állattenyésztéssel foglalkoztak. A sírok számának különbözőségéből kiindulva azt is gondolhatjuk, hogy a korábban itt élők voltak nagyobb számban. „A magyar és az avar szállásterületek fő tömbjeiben szinte kiegészítik egymást" - és együtt fedik le a 9. századi magyarság szállásterületeit. Tulajdonképpen ebből a felismerésből fejlődött ki a „kettős honfoglalás" elmélete. Ezt erősítik földrajzi neveink is. Azt még érthetnénk, hogy Árpád magyarjainak szállásterületén a helynevek magyarok, de vajon ki adta a magyar helyneveket azokon a területeken, ahol Árpád népe nem szállt meg? Nyilvánvalóan azok, akik évszázadokon át ott laktak! Eszerint a magyar népesség legalább két részletben hajtotta végre a „honfoglalást", egyik (onogur) az avarkorban történt 670-680 táján, amikor a dunai bolgár állam is megalakult, a másik pedig az Árpád vezette népesség a 9. század legvégén.

A kettős honfoglalás elmélete leegyszerűsítve annyit jelent, hogy ha a 9. század végén betelepülő magyar törzsek a Kárpát-medencében magyar nyelven beszélő népességet találtak, akkor értelemszerűen a magyarság legalább két lépcsőben érkezett a Kárpát-medencébe. László Gyula elmélete szerint az első lépcső 670 körül volt, amit az ún. griffes-indás kultúra, vagy „kései avarok” régészeti leletanyagának megjelenése igazol, míg a második a már jól ismert 9. század végi Árpád vezette bejövetel, a „második honfoglalás". Másképp fogalmazva a leegyszerűsítést, a kettős honfoglalás bekövetkeztéhez szükséges, hogy ezek a VII. századi "kései avarok" "bevárják" Árpád magyarjait, ne haljanak ki idő előtt, illetve, ha már megmaradtak, ők is magyarok legyenek, de legalábbis magyarul beszéljenek. Egyes történészek tanítása szerint az avarok egyszerűen eltűntek a történelem színpadán, felszívódtak, elszlávosodtak. Ez egy alapvetően téves felfogás, mert a Kárpát-medencében nagy, összefüggő szláv települések nem voltak. Ha ilyenek lettek volna, akkor hatásukra a késői avarok, vagy magyarok szlávul beszéltek volna, mint ahogy a bolgárok egy nagy szláv tömbre települtek és ezért teljesen elvesztették eredeti nyelvüket és ma szlávul beszélnek.

A krónikáinkhoz fűződő gondolatok elemzésénél már érintettem, hogy a tudományos körök által többször is üresnek vélt Kárpát-medence elméletét elképzelhetetlennek tartom. Valahogy mindig üresen cseng ennek a mind gazdaságilag, mind katonailag kiváló területnek az üressége. Egy ilyen jó fekvésű, jó éghajlatú, természeti kincsekben gazdag terület lakosságának teljes kiirtása a terület elfoglalása nélkül teljesen értelmetlen. Csak „passzióból" kiirtani teljes népet még a sötét középkorban sem reális feltételezés. Ezeket a háborúkat vagy az ellen javaiért, vagy a területükért vívták. Az pedig úgy vélem eléggé bizonyított, hogy előttünk az avar beköltözés után területfoglalás nem történt, majd az avar kincsek elrablása is eléggé közismert tény.

Ha a magyar krónikásoknak jó szokásunk szerint nem is hiszünk, akkor érdemes másokat is megvizsgálni. Hasonlóról számol be a Nyesztor krónika is. Ez az orosz őskrónika azt mondja: „Először jöttek fehér ugrok, - az avarok idejében, - azután a fekete ugrok - Oleg idejében", vagyis az avar-kori fehér és az Árpád kori fekete ugrok (magyarok) egymástól külön, más-más időpontban vonultak el Kijev alatt. Bár a krónika évszámot nem ad meg, érzékelhető a közöttük lévő időtáv. De a Tarihi Üngürüsz is László Gyula elméletét erősíti. A török krónikás szerint is a visszatérők (avarok és szabírok) velük azonos nyelven beszélőket találtak a Kárpát-medencében, még a két ősi (eddig nem kutatott) nyelvjárás létét is föltételezve. Regino apát is a békés egymás mellett élésről számol be: „Először is a pannonok és az avarok pusztáin kóboroltak, vadászattal és halászattal szerezvén meg mindennapi táplálékukat". Az őseink Kárpát-medencei életmódjáról szóló mondatban az „avarok pusztái” kifejezés nem az egykor avarok által birtokolt, de már lakatlan területet jelenti, hanem a síkvidéken honos avar közösségekre utal. És ha ezek nem is jelenthetnek átütő erejű bizonyítékot, nem meglevőnek tekinteni nem lehet őket, a tézist bizonyítatlan feltevésnek beállítani már nem lehet.

Figyelemreméltó Anonymus egy ártatlan mondata az őslakosság megmaradását illetően. Arra a mondatra gondolok, amelyben Mén-Marót üzen vissza Árpád követeivel, akik a jogos örökösök nevében követelik a földet. „De mi sem jóindulatból, sem félelemből nem engedünk át neki még egy marék földet sem, noha azt saját jussának mondja is. És szavai nem zavarják meg lelkünket, ha azt üzente is, hogy ő Attila király nemzetségéből származik is, azéból, akit Isten ostorának hívtak. Attila ugyanis erőszakkal elragadta ezt a földet az én ősapámtól”. Elég egyértelmű mondat arra vonatkozóan, hogy hazatérésünk előtt a Kárpát-medence hosszú időn át nem volt lakatlan terület.

László Gyula elmélete szerint az első magyar népesség bejövetele a 670-es évszámhoz köthető. Őket nevezik a griffes-indás kultúrának, ami azért fontos, mert művészi ábrázolásmódjuk hasonlóságot mutat a már mindenki által magyarnak elismert népével. Ha megnézzük a Turul dinasztia genealógiáját, ott megtaláljuk ezen dátum magyarázatát és a beköltözés leírását is. Az elméletet erősíti, hogy a 670-es években beköltöző népességet ugyanúgy onogurnak nevezték a Nyugat-európai krónikák, mint ahogy a magyarság neve is számos európai nyelvben e szóból vezethető le.

A kettős honfoglalás elméletének másik megalapozására - miszerint az "Árpád magyarjai" magyar nyelvű népességet találtak - ismét a józan paraszti ész segítségét kérem. Tudományos körökben is elfogadott, hogy az első, reprezentatív magyar nyelvemlék, a tihanyi apátság alapítólevelének születésekor, tehát 1055-ben már egynyelvű közösség lakja a Kárpát medencét. Vagyis ekkorra már megtörtént az itt talált népesség és a beköltöző népesség összeolvadása. Az is elfogadott dolog, hogy a nyelvek nem egyik napról a másikra szűnnek meg, hogy a visszaszoruló nyelv még legalább 300 évig fennmarad. (A környezetünkből vett korabeli minták legalábbis ezt igazolják.) Innen pedig már egyszerű matematika, a hazatéréstől 1055-ig a minimális időnek alig fele telt el, ami az elmélet jogosságát támasztja alá.

A kora Árpád-kori magyarok különbözőségét régészek már korábban kimutatták, csak abban a hitben, hogy mind Árpáddal jöttünk, nem tudtak mit kezdeni vele. László Gyula szavaival: „Árpád magyarjainak embertani képe határozott jellegekkel különbözött egymástól, s ezt kénytelenek vagyunk úgy magyarázni, hogy különböző népekből tevődött össze. ... az egyik (a vezető) réteg Európa és Ázsia határterületéről való, ... a másik erősen európai színezetű ...". „Hiba lenne őstörténetünket csak egyetlen vonalon keresni."

László Gyula munkássága alapján tehát megalapozhatjuk állításunkat, hogy a mai értelemben vett magyarság, a magyar nyelven beszélő etnikum kialakulása összetett folyamat. Nem azonosíthatjuk őseinket csak a későbbi államot megalapozó, a vezető rétegek gerincét adó Árpádi honfoglalókkal. De ha velük nem, később pedig már nem történt a magyarsággal ilyen értelmű változás, akkor kivel kell, avagy kivel lehet azonosítani? László Gyula szerint a magyar etnikum zöme az ún. avar-korban (567-től a 9.század elejéig) már a Kárpát-medencében élhetett. De ezzel máris kibővítettük a kört, és átlépünk a legalább hármas honfoglalás témakörébe. Hiszen így már legalább száz évvel előbbre járunk, az avarok letelepedésénél. Ugyanis a bolgár honfoglalás idején, 670-680 körül a Kárpát medencébe beköltöző nép bizonyítottan a helyszínen találja az 567-ben itt hont foglalt avar népet, és azzal az elkövetkezőkben egybeolvad. László Gyula feltárta a X. század magyarországi sírjait, és felfedezte, hogy az avar sírok számai magasan túlszárnyalják az árpád kori sírokat, és ez megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy az avar nép nem pusztult ki a VIII. században, mert túlélte Nagy Károly és Pipin hadjáratait. Az avarok külön temetőbe temetkeztek, ezért a megkülönböztetés nem okozott nehézséget.

A későbbi magyar nyelvterületen élő népesség nagyobb része a régészeti szaknyelvben késő-avarnak nevezett lakosság leszármazottja lehetett. Az ő vezető rétegüket hívták a korabeli források onogurnak. Ez utóbbi néven ismernek bennünket ma is Európa más népei (ungar, vengr, hongrois stb.). Az Árpád-féle honfoglalók pedig zömmel török nyelvűek lehettek. Bár csekély számú vezérnév és két „törzs" neve jelzi, hogy nyelvi értelemben véve közöttük is voltak magyarok.

Az avar korban már előbukkannak magyar falu-, patak- és dűlőnevek, amiből arra következtetnek, hogy a medence belsejében majdnem tisztán magyar telepek, a peremeken, főként a Kárpátokban szláv települések lehettek. Tehát, ahol a késő avar temetők sűrűjét találjuk, ott a helynevek is nagyrészt magyarok, akárcsak Árpád magyarjai településének területén. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy a késő-avarkori népességnek is- mivel telepeik neve magyar - magyarul kellett beszélnie.

A hármas honfoglalás elmélete pedig már értelemszerűen magában hordozza a többes, meghatározhatatlanul többes honfoglalás elméletét is, hiszen innentől kezdve már egyáltalán nem abszurd, hogy az avarok is jelentősebb népi tömeget találnak itt, akikkel közösen alkotnak népet, és ez így folytatható tovább. Innen pedig már csak egy lépés, hogy eljussunk többek, pl. Magyar Adorján elméletéig, miszerint a magyarok őslakosok a Kárpát medencében. Ezt sugallja a Semino-tanulmány is, amely a világ első számú tudományos közlönyében, a „Science" című folyóiratban jelent meg 2000 novemberében. A tanulmány azt állítja, hogy a magyar nép ősei már 40-35 ezer éve is itt éltek a Kárpát-medencében. Dr. Czeizel Endre genetikus A magyarság genetikája című könyvében így ír a Semino-tanulmányból levonható következtetésekről: „A jelenlegi magyar férfiak 93,3 %-a négy ősapától ered, és 73,3 %-a már az őskőkorszakban itt élt férfiak utódja.”

Az ősi birtok tiszteletben tartását mutatja, mindenek felettiségét bizonyítja, hogy bár katonai erejük alapján Attila is és Árpád utódai is Európa bármely részét meghódíthatták volna, mégis csak a Kárpát-medencében érezték otthon magukat, mindig ide tértek vissza. Sok csatát vívtak, nagyon sokat meg is nyertek, de ezeket nem területszerző - mint a következő fejezetben láthatjuk, még a hazától távol is csak terület megtartó! - céllal vívták.

Még ha nem is erről az időről szól, egy ezredévvel később így mondja a dal...

„Bármerre vitt a sors,
Vár az ősi föld.
Szívedben megmaradsz:
Piros, Fehér, Zöld!

és így mondja az író:

„Magyarok vagyunk, magyarok maradunk, senki idegennek nem kívánjuk kárát, senki idegennel nincsen vesződésünk. Mindössze a magunk hazáját kívánjuk megőrizni és megtartani magyarnak, hogy fiaink és unokáink is élhessenek benne magyarul, s megélhessenek benne becsületes munka árán. Tisztességgel és békességben, az Úristen rendelése szerint.” /Wass Albert/