1.6.2. Álmos, az első magyar szakrális uralkodó

Álmos vezér karddal és turulos pajzzsal a Képes Krónika A iniciáléjában
Álmos vezér karddal és turulos pajzzsal a Képes Krónika A iniciáléjában

Egy-egy szakrális dinasztia hatalmas tekintélynek örvendett. A szakrális uralkodóknak feladatuk, küldetésük volt. Álmosnak, a magyar történelem mindmáig agyonhallgatott, első számú szakrális vezetőjének is volt feladata, méghozzá hosszú életére kiható, igencsak emberpróbáló feladata. Neki kellett meghoznia a magyar sors talán legsúlyosabb döntését, a magyarság egyesítését az ősi földön, a Kárpát-medencében. De ehhez fel kellett adni az addigi hazát, ami önmagában is nehéz döntés, hiszen a haza feladása a nép elleni legnagyobb bűnnek számít. Ugyanakkor a népegyesítés és az új haza megszerzése a legnagyobb dicsőség. És e kiemelkedő történelmi személyiség ragyogóan megoldotta szakrális feladatát, felismerte a lehetőséget és a szükségszerűséget, a külső és belső kényszereket. Vállalta a felelősséget és meghozta történelmi léptékű döntését az óhaza feladásáról az új haza megszerzése érdekében, és végre is hajtotta a feladatot. Nemzeti sorsfordító feladat és kiváló történelmi személyiség nagyszerű találkozása ez.

Cselekedeteit áthatotta az isteni elrendeltség és küldetéstudat, és ezek megvalósításához rendelkezett az ehhez szükséges államférfiúi erényekkel, s a népet magával ragadó kisugárzással. A gyógyító, az égiek felé közvetítő, az igazságtévő erő az a képesség, az a karizmatikus tulajdonság, amellyel a tőle származó uralkodó nemzetség legkiválóbb tagjai is rendelkeztek. E tulajdonság birtokában egyáltalán nem meglepő, és egyáltalán nem elítélhető, hogy magukat gyakorta a szent királyok nemzetsége magasztos névvel illették. Sokkal több és mélyebb jelentésű ez, mint más uralkodó családok „legkeresztényibb” vagy „legkatolikusabb” jelzőkkel illetett önértékelése. Az Álmossal induló nemzetség - amelyet csak a XVIII. századi történetírás nevez el jobb esetben tévedésből - Árpád-háznak, egyedülállóan különleges küldetéstudatot hordozott. Ennek mintegy kifejezője, kozmikus jelképe a Szent Korona, az uralkodói koronák közül az egyedüli Istennek szentelt korona.

És ez a gondolat mindjárt felveti a Szent Korona eredetének, készítési idejének kérdését. Erre a válasz sokkal összetettebb, minthogy jelen összeállításban erre kitérhetnék. Mindenesetre egy rövid gondolatmenetet szeretnék felvetni a Szent Koronával kapcsolatban. Hivatalos neve, a “Sacra Regni Hungarici Corona”, ami sok mindent elmond róla, a név minden szava kiemelten fontos.

A Szent Korona
A Szent Korona

Mit is jelent koronánknak ez a "szent" jelzője? A mai nyelvünk egyetlen szava helyett a majd ezer évig használt latin nyelv két szót használ a szent fogalmára. Sancta (sanctus) jelzőt fűz Isten, a katolikus egyház szentjei nevéhez, míg sacra névvel nevezi a szent, megszentelt tárgyakat, dolgokat. De mindez nem zárja ki, hogy a Szent Korona mégis, akár több okból is különleges viszonyban lehet Istennel. Készülhetett pl. egyes kutatók szerint Krisztus második eljövetelére, vagy akár azért is, mert Szilveszter pápa megáldotta, Szent István felajánlotta, és Mária, az Isten Anyja, Jézussal együtt elfogadta...

A következő szó a “Regni.” Ez alatt sokan helytelenül a király személyét értik, pedig a regni nem a rex (király), hanem a regnum szóból származik, annak birtokos esete. Ebből pedig az következik, hogy a korona nem a királyé, hanem az országé.

A Szent Korona tehát nem vallási fogalomként szent, hanem a hagyomány által megszentelt évezredes jelvénye a magyar államiságnak és még véletlenül sem a királyságnak.

A harmadik szó szótöve a "Hungar", amire Csihák György a "Hunok Országa" fordítást adja, miután Labat szumer lexikonjában és ó-török nyelven is a -gar egyik jelentése terület, illetve egyazon csoportba tartozó emberek közössége. Tudom, sok más szófejtés is él, én mégis ezt tartom a leglogikusabbnak. Hogy miért? Mert a napjainkban is nemzetközileg használt Hungáriára ma sincs elfogadhatóbb változat. Lapozzunk vissza a középkori krónikáinkról írt fejezet egyik mondatához: A Kézai által is említett Paulus Orosius katalán szerzetes már Kr. u. 417-ben leírta Világkrónikájában: „Pannónia európai ország, amit nemrég a hunok foglaltak el, és amit ez a nép saját nyelvén Hungáriának nevez." De Hunyadi Mátyás, a talán legműveltebb, és a véleményformáláshoz minden bizonnyal kellő forrással rendelkező királyunk is így fogalmaz: "Hungáriát a hunokról és avarokról nevezték el, noha tudjuk, hogy Pannónia és Dácia részeit foglalja magában."

Ez utóbbi értelmezés szerint a regni szó akár felesleges is lehetne, de latinul kiválóan tudó eleink pontosan azért használták így, hogy a Hungarici szófejtése nélkül mások is - a csak latinul tudó európaiak, papok, királyok, stb. - kétséget kizáróan láthassák, hogy Szent Koronánk esetében nem a hagyományos királyi koronáról, hanem az ország koronájáról van szó.

Álmos - Kiss István fafaragó munkája
Álmos - Kiss István fafaragó munkája

Fentiek alapján tehát a "Sacra Regni Hungarici Corona", amit "Magyarország szent koronájá"-nak szokás mondani, az pontos fordításban magyarul annyit tesz, mint “Hun Ország Szent Országkoronája,” vagy rövidebben a “Hunok Szent Országkoronája.”

Iskolai tanulmányaim óta nagy fejtörést okozott, hogy annak idején miért is jöttek a tatárok, mi volt az oka a muhi csatának és az azt követő pusztításnak, illetve Béla király üldözésének, akit gyakorlatilag végig kergettek az országon. És ha már jöttek és mindent feldúltak, akkor miért mentek vissza ugyanolyan gyorsan, mint ahogy jöttek a Mongol Birodalom második nagykánjának (Ögödej, Dzsingisz kán harmadik fia) halálhírekor. A Szent Korona nevének e fordítása azonban egyszerre oszlatja a ködöt és jó eséllyel tippelhetjük, hogy az ázsiai hun utódok minden bizonnyal a "Sacra Regni Hungarici Corona"-ért jöttek, hiszen ahogy Nagy Károlynál mondtuk, úgy itt is, a Szent Korona birtoklása a világhatalmat jelentette volna. De a kán halála okafogyottá tette a történteket. A kán halála után ugyanis a hatalmas Mongol Birodalomban ugyanaz játszódott le, mint Atilla halála után, az utódlás megoldatlan kérdései miatt az utódlási harcokban megindult a birodalom hanyatlása. A karizmatikus Ögödej uralma alatt volt a Mongol Birodalom a legnagyobb, halála után nem volt arra alkalmas személy, akinek fejét illethesse a Szent Korona.

És akkor most a kitérő után folytassuk ismét Álmosnál. Álmos volt, aki a folyamatosan változó törzsi-nemzetségi szervezet magyar társadalmát egy ősi, archaikus tudatállapotból a keresztény misztika és az ezen alapuló államiság megértésére, befogadására felkészítette. Látnok volt, aki ezért messze megelőzte a korát. Az addig laza egymásmellettiségben élő magyar törzseket egy magasabb eszmeiségben, a küldetéstudat, a "mogyeri" önazonosság és a honfoglalás gondolati közösségében egyesítette. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, az etelközi vérszerződéssel a parlamentáris-demokratikus törzsi hagyományokon felépülő magyar állam megalapozója. A Gesta Hungarorumban olvashatjuk a kijevi csata leírásánál Álmos katonáihoz intézett híres buzdító mondatát: „A derekasságot nem a nép nagy száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg."

A közfelfogással ellentétben megadatott neki az a kivételes kegyelem, hogy ő vezethette át népét a Kárpátok hágóin, és már a Kárpátokon innen érte őt a halál, túl a hetvenedik évén. „Nestor kutatásai szerint Álmos vezér Kievnél még fővezér, majd az átkelést kierőszakolva, seregét a Kárpátokon keresztül egészen Ungvárig vezette és ott halt meg természetes halállal. Nestor szerint Álmos vezér, mint nemzetének főtáltosa, Ungváron még fehér lovat is áldozott és erre az alkalomra fehér, földig érő selyem (tehát főtáltosi) ruhát viselt, mellén arany nappal. Derekán sárga öv, fején aranyozott süveg. Ez igen fontos a magyar történelem szempontjából, mert azt igazolja, hogy Álmos vezér ebben az időpontban még fővezér volt, egyben főbíró és tuhudum, vagyis főtáltos.” (Beniczky Gyula) Élete és munkája eredményeként a Turul ismét a magasba szállt, és századokon keresztül hirdette a magyarság nagyságát, dicsőségét.

Nemzeti sorsfordító feladat és kiváló történelmi személyiség nagyszerű találkozása ez. „Bevégezvén nehéz hívatását Álmos, fiát Árpádot az új haza határain belül utódának választatja, s a mily csodásan megjelent a kezdet pillanatában, oly csodásan eltűnik a végrehajtás órájában. Jött, mint áldó szellem, melynek eredetét, útját a költészeti fogalom teremté és jelelé, s eltűnt mint világosságot teremtő nap, melynek sötét légkoporsójára a bánkódó csillagok hullanak." Erősen kételkedem benne, hogy Álmost Erdélyben vagy Ungvár környékén megölték volna, mielőtt az új haza földjére léphetett volna. Megítélésem szerint a népe körében "félistenként" tisztelt Álmos halálát nem ítélhetjük meg a kazárok, vagy más sztyeppei népek uralkodóinak megölése alapján. Ott az egyetlen mérce az alkalmasság kérdése volt. Ha az uralkodó alkalmatlanná vált, vagy már olyan idős kort ért meg, hogy csökkenő ereje a birodalom biztonságát veszélyeztette, akkor a fejedelmet rituálisan megölték. De Álmos esetében az ígéret földjének kapujában erről szó sem lehetett. A magyar hagyomány sem ismer hasonlót, történetírásunk csak Álmossal összefüggésben írja az ilyen rituális gyilkosságot. Még azt sem zárhatjuk zárhatjuk ki, hogy Álmos rituális föláldozásának gondolata a Budai Krónikában előforduló egyetlen szó hibás fordításán alapul.

Nem csoda, hogy Álmos egyéniségével nem hozható összhangba a Kárpát-medencébe bebotladozó, bemenekülő magyarság képe, ezért is alakították úgy a történetírás ezen oldalán állók, hogy agyonhallgatják őt. Náluk Álmos nem kap, nem kaphat nagyobb szerepet, mint az Árpád apja szerepe. Érdekes, hogy egy századdal később ugyanez, ugyanígy lejátszódik még egyszer. Ugyanebben a körben Géza sem kaphat többet, mint az István apja szerepe. Pedig, ahogy Álmos nélkül Árpád sem lehetett volna később „a honfoglaló", ugyanúgy Géza nélkül István sem válhatott volna első szent királyunkká. Nem volt ő a mai értelemben vett szent magyar király, az általa megálmodott szervezet sem volt még "apostoli magyar királyság", de nélküle nem tudom a későbbiekben beszélhettünk volna-e erről egyáltalán. A magyar "Petrus" volt ő, az a "kőszikla", amelyre Árpád és utódai a későbbi keresztény magyar királyság templomát felépítették. Bár lehet, hogy sokak részére ez már erős túlzás, de kérem, gondoljuk csak meg, alig több mint 100 év múlva Szent István minden apostoli jogot megkapott a pápától, amiért a császárok harcoltak. Egyetlen európai uralkodócsalád sem volt olyan független a pápától, mint a Turul ház. Lehetett volna az esztergomi érsek a pápa örök képviselője az egész világon minden előzmény nélkül, pusztán csak jövőbeni megtérésünk reményében?

Álmos
Álmos

Több forrás szerint ebben az időben a magyaroknak két különböző feladatkört teljesítő uralkodójuk volt. Az Istentől felhatalmazott szent uralkodó volt a kende. A szó jelentését Radics Géza okfejtése alapján a török künn (=nap) szó kapcsán érthetjük meg. A de, di, du pedig fiú-t, gyermek-et jelent. E szerint a kende rangjelző szó értelme: a Nap fia, ami meg is felel az Isten, azaz a Nap jelképében uralkodó méltóságának. A nap ugyanis az Isten égi jelképe. A kende tehát a szent uralkodó, az Isten földi helytartója, népe lelki és eszmei vezetője volt. A gyakorlati, a világi hatalom a gyula, a hadak főparancsnoka kezében volt. A fejedelemválasztás után a magyar törzsszövetség kormányformája nem kettős, hanem hármas tagozódású volt, de a tényleges hatalmat maga a szakrális fejedelem gyakorolta. Bölcs Leó bizánci császár „Taktika” című művében többször is kihangsúlyozza, hogy a magyarok „egy főnek az uralma alatt állnak”. Többek között ennek a ténynek tudja be, hogy a magyarok nagyobb erejükkel, és fejlettebb hadi technikájukkal kiválnak a többi lovas nomád nép közül.

A kende cím viselőjének hatalma akkor szűnt meg, amikor a gyula méltóság viselője, Álmos átvette a hatalmat az egész törzsszövetség felett. Van olyan elképzelés is, mely szerint a gyula (dsula) méltóság a Dulo-dinasztia nevéből ered, mely egyértelműen Attila hagyományra utalna vissza. Ez azonban ma még kellőképpen nem megalapozott és bizonyított. A magyar szakrális fejedelemségben a gyula méltóság azonban nem formálódott át központi hatalommá, hanem megmaradt alattvalói tisztségnek, s egy másik nemzetség kezébe került át. A magyarság tényleges vezére a főhatalmat birtokló Turul-dinasztia képviselője lett. Ekkor alapozódott meg egy hagyományosan és jézusi alapon működő, szakrális királyság, melynek végül is egyedül mi voltunk birtokosai az európai középkorban.

A szakrális király nemcsak isten akarata szerint uralkodik, hanem Isten védettjeként is. Ezért nevezik Isten kiválasztottjának. A szakrális királynak nem célja a hatalom mindenáron való megőrzése és növelése, ő a hatalomhoz nem ragaszkodik. Akkor is ellenkezés nélkül tudomásul veszi, mit kívánnak az Égiek, ha ő kerül hátrányos helyzetbe.

A korai szakrálisnak nevezhető társadalom alapja a hűség. A Föld tulajdonképpen Isten tulajdona, és a hatalommal (sem a politikai, sem a gazdasági hatalommal) gyakorlatilag nem lehetett visszaélni.

A történelmi magyar küldetéstudat elsősorban az Igazsággal van összefüggésben. A magyarság különleges szerepe annak az Égi Lénynek (az Égi Igazságnak) a méltó szolgálata, akivel a beavatott, a szakrális személy tarthatta a kapcsolatot.

Mivel az Égi Igazság védelmét bírja, a szakrális király hatalmát nem lehet megingatni, kudarc vár arra, aki ellene tör. Hiszi, hogy ha ő nem válik méltatlanná, akkor az Élő Égi Igazság bármilyen körülmények között megvédelmezi.

A régi korok magyarjai hitték, hogy nem győzhetik le őket, mert a földi igazságot az Élő Égi Igazság megvédelmezi. Úgy tartották, hogy ha az Igazság Isten Önvédő megnyilvánulása, a harcban csak az győzedelmeskedhet, akinek a pártján az Igazság áll. Hitték, hogy kardjuknak minden sújtása az Igazság villámcsapása. (Attila, az Isten ostora) Hitték, hogy a harc által látóvá válhat az ember. Megvilágosodik. S a megvilágosodott ember győzedelmeskedik: önmaga felett is és a mulandóság felett is. Hitték: a harc Isten-ítélet. Ebbe a szemléletbe pedig egyáltalán nem illik bele a rituális gyilkosság,

A magyarság történelmében a nagy változást nem Szent István hitújító reformja jelenti, sokkal inkább az, hogy Mátyás király halálával meghalt az utolsó szakrális királyunk is. A szakrális király ugyanis nem más, mint megkoronázottan uralkodó szakrális fejedelem egy királyságban. Isten kegyelméből viszont csak szakrális király uralkodhat, ha az uralkodó már nem szakrális király, akkor az uralkodó is tulajdonképpen hivatalnokká válik. De a magyar szakrális királyság története mégsem fejeződik be még Mátyás halálával, mert a Szent Korona, mint a „szakrális király jogutódja" átmenti a szakrális királyság szent hagyományait a következő évszázadokra. Így alakult ki a magyar közjogban a Szent Korona tan, melyben a király rangban és hatáskörben nem első, hanem második személy, azaz annak elfogadtatása, hogy a királynak felettese legyen a Szent Korona.

A korabeli magyarság hivatott képviselői a szakrális király felségjogait (teljhatalmát) a Szent Koronára ruházzák át. A magyar társadalom ekképpen a Szent Korona által ragaszkodni tudott a magasabb rendű hagyományhoz, amelynek lényege Isten akaratának komolyan vétele, a küldetéstudat komolyan vétele, a szakrális komolyan vétele. A Szent Korona szimbolikájából kiderül, hogy azok, akiket ezzel a koronával koronáztak meg, egyenesen Istentől nyerték szakrális világi hatalmukat. Isten akarata földi megvalósítóinak tekintették őket, tehát szakrális uralkodók voltak, melyhez a Turul dinasztia esetében egy Álmostól (és Attilától) örökölt dinasztikus kiválasztottság és elhivatottság-tudat is járult.

Álmos vezér szobra a Halászbástyán
Álmos vezér szobra a Halászbástyán

A magyarság korabeli hivatott képviselői még minden bizonnyal értették, érezték, hogy mekkora a különbség a szakrális király és a hivatalnok király között. Ezek a királyok már sokkal inkább ragaszkodtak a hatalomhoz, mint bármelyik szakrális király, mert hatalmuknak éppen a gyökere hiányzott. Ezért hatalmuk megerősítése érdekében a hűségeseket szolgákkal helyettesítették be. Ez a változás akkor következett be, amikor a valódi hűség - az Istent megillető hűség - hűbérúrnak (mint királynak, mint arisztokratának, stb.) járó hűséggé silányul. A hűségesek egy része ugyan megmarad szabadnak, de szabadságát oklevél, illetve szerződés biztosítja, s a nemes ettől kezdve szinonimája ugyan a szabadnak, de már nem szinonimája a hűségesnek. A félelem elüldözi a hűséget, és maga köré vonzza a szolgaságot. A régi korok világában a nagycsalád feje is szakrális személy volt. Szakrális személy, azaz nemes. A feudális társadalom kialakulása előtt a szakrális személyt tartják nemesnek, a rendi társadalomban pedig a kiváltságost. Óriási a különbség mind a királyban, mind a nemesben! Valódi hűség csak szakrális királyságban képzelhető el. Hűséges az, aki felismeri az utasításokban, törvényekben, parancsokban Isten akaratát, aki így engedelmeskedni csak Istennek engedelmeskedik. Istent és a királyt is megilleti a hűség, viszont a királyt csak akkor, ha Isten akaratát közvetíti, azaz valódi szakrális király. A hűséget tehát a szakrális királyságban még nem a félelem határozta meg, hanem annak megtapasztalása, hogy a szakrális király valóban Isten akaratát képviseli.

Hagyományainkat, mondáinkat összevetve a keresztény hitvilággal több kutató véleménye, hogy ez az ősi hiedelemvilág olyan erősen és mélyen gyökerezett az emberek hitvilágában, hogy a kialakuló kereszténység ezeket a „pogány“ elemeket beépítette az új vallásba. A fény, a téli napforduló ünnepére helyezte Krisztus születésének az időpontját. Ezen kívül a hitvilág számos eleme is sok hasonlóságot mutat. A kiválasztott eljövetelét egy álom jövendöli meg. Az isteni akaratot egy szárnyas lény közvetíti. A kiválasztott szakrális utódai - a papok - öröklik az isteni akarat megismerésének, közvetítésének a képességét. Az Isten és az emberek közötti közvetítőt, a szent lelket, madár formájában ábrázoljuk. Egyes kutatók szerint az ősi ír leletekben még nem galamb, hanem sólyom alakjában ábrázolták a szent lelket. Az egyes népek vezetői, uralkodói ugyanúgy „kiválasztott“ királyi családokból származnak, de csak akkor lesznek Isten kegyelméből szent királyok, ha az isteni akarat közvetítésére jogosult pap felkeni.

A magyar néphagyomány szerint a szakrális királyság megszűnése után a szakrális fejedelem nem hagyja magára a népét. Rejtőzködik vagy álomba szenderül vagy alakot vált, de reménykedik abban, hogy méltóbb jövendőben újra elfoglalhatja helyét az újjáéledő szakrális hierarchiában. Népmeséink közül elsősorban a „fehér ló fia” és az „égig érő fa” típusúak őrzik a szakrális fejedelem beavatásának a titkát.