Árpád-házi Boldog Erzsébet szűz

Árpád-házi Erzsébet magyar királyi hercegnő (Buda, 1292 - Svájc, Töss, 1338. május 6.) magyar királyi hercegnő, domonkos apáca.

Erzsébet az utolsó Árpád-házi király, III. András és a lengyel Kujáviai Fenenna hercegnő leánya. A király egyetlen gyermeke volt, mert annak második házasságából, mely Habsburg Ágnessel köttetett, nem származott utód, így lett Erzsébet az Árpád-ház utolsó sarja férfiágon, a magyarok „utolsó aranygallyacskája".

Hároméves korában vesztette el az akkor tizenkilenc éves édesanyját, aki második gyermeke szülésében halt meg. III. András egy évvel később újraházasodott, és a Habsburg-házban keresve szövetségest, Habsburg Albert leányát vette feleségül. Gyermekük nem született, így a kis Erzsébetet, a magyar trón egyetlen örökösét Ágnes királyné vette anyai gondjaiba. A kislányt Bécsben neveltette, s egy Habsburg érdeknek megfelelően 1298. február 12-én eljegyeztette II. Vencel cseh király fiával, IV. Béla egyik kései leszármazottjával, Vencellel.

Apjának 1301. január 14-én bekövetkezett halála után mostohaanyja, Ágnes magával vitte Bécsbe. Ágnes Albert király meggyilkolása után fölépíttette a königsfeldeni klarissza kolostort, ahová 1310-ben maga is belépett.

Erzsébet eljegyzését 1301-ben Vencel királlyá választásakor megújították, a házasság azonban mégsem jött létre. Isten, mint Szent Margitnak, neki is megadta az alkalmat, hogy mostoha nagybátyja, Habsburg Henrik házassági ostromait visszautasítva, ország-világ előtt bizonyítsa: önként, a maga akaratából választotta jegyeséül a Királyok Királyát, kinek koronáját viselve nem uralkodóként, hanem önkéntes áldozatként akarja szolgálni hazáját. Apja halála után önként vonult a svájci Töss domonkos apácái közé visszautasítva kérőjét, Habsburg Henriket.

Erzsébet, mint az Árpád-ház utolsó sarja, Szent Margit lelkületével ajánlotta föl magát Istennek. Szigorú vezeklő életet élt, mindent szívesen megtett, amire csak kérték. Egész életét tökéletes tisztaságban töltötte, s teljesen megfosztotta magát a mulandó, földi javaktól. Egy rossz, foltozott ruhában járt, s a legtöbbször fel sem fedte kilétét, csak annyit mondott, mikor a neve után érdeklődtek: „Erzsébet nővér Budáról."

Döntése legapróbb következményeit is vállalta, semmit sem tartott meg magának: haláláig nem találkozott többé rokonaival, hazájabeliekkel. A svájci domonkos kolostor lett - ha nem is hazája, de - lelki otthona. Emlékezetében elhalványultak a gyermekkor meleg képei, édesapja szelíd, édesanyja sugárzó arca, a budai vár pompás termei, az őt meglovagoltató vitézek biztató mosolya. Szívében elhalkultak a magyar dallamok, ajkáról lekopott a magyar szó.

A maga választotta szigorú vezeklő életmódot súlyos betegségek, külső és belső megpróbáltatások tetézték. Bár teste rosszul viselte a szenvedéseket, ő alázatos szívvel tűrte. A kolostorban töltött 28 év alatt szinte állandóan beteg volt, élete utolsó négy évében pedig fokozatosan teljesen megbénult. Teljesen elhagyatva és elfelejtve halt meg 1338. május 6-án.

Halálos ágyán, az égi haza küszöbén földi hazája felé sóhajtott. Nővértársai ekkor sejtették meg, hogy a köztük élő és elégő magyar királylány legnagyobb szenvedése - külső és belső megpróbáltatásain túl - maga a számkivetés volt.

A kolostor lakói nagyon szerették és tisztelték. Szent élete és a közbenjárására történt csodák miatt biztosak voltak abban, hogy Isten gazdagon megjutalmazta, azaz megadta neki az Élet koronáját, melyet egy látomásban megígért mindhalálig hű szolgálóleányának.

Legendája szerint Boldog Erzsébetet a templom kórusa közelében temették el. Amikor „harminc hét" után áthelyezték a „királyi méltóságához és szentségéhez illő" új sírba, testét teljes épségben találták meg. Bár sírja a svájci vallásháborúk alatt megsemmisült, a sír fedőlapját a mai napig őrzik a zürichi Landesmuseumban. Fennmaradt korabeli legendája.

A domonkos rendben boldogként tisztelik, - ünnepnapja május 6 - de az Egyház hivatalos eljárást még nem folytatott.