A vasvári béke

I. Lipót Benjamin von Block festményén
I. Lipót Benjamin von Block festményén

„A béke vesztett csata után sem lehetett volna rosszabb (…) A magyarok nyugati érzelmein így a vasvári béke halálos sebet ütött. Várad átengedése a hajdúvárosokat, Debrecent, az egész Tiszántúlt, Érsekújváré a Vág és Nyitra völgyét nyitotta meg a török uralomnak az északi országhatárig. Békés élet a megmaradt magyar területen immár alig volt lehető, s fel kellett merülnie a gondolatnak, melyet eddig mindenki, keresztény érzelemmel, eltávolított magától: nem élhetne-e a magyarság nyugodtabban a Nyugattól, az azt képviselő Habsburgoktól és németektől elválva, s a töröknek, évszázados hiábavaló küzdelem után, végre is meghódolva?” (Szekfű Gyula)

„Jól tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni.” (I. Lipót német-római császár, magyar király)



1664. augusztus 10-én kötötte meg I. Lipót német-római császár, német, magyar és cseh király, valamint IV. Mehmed oszmán szultán követeik útján az 1663-64. évi Habsburg-török háborút lezáró vasvári békeszerződést, amely az oszmánok és a Habsburgok számára elfogadhatóan rögzítette az 1660 és 1664 között kialakult helyzetet. A békekötés a magyar nemességnek nagy csalódást okozott. A béke alapvetően a szentgotthárdi csatával kialakuló status quo 20 évre szóló fenntartását irányozta elő, mert mindkét aláíró fél fontosabbnak látta erőforrásait az egyéb frontokon folytatott konfliktusai céljára átcsoportosítani. A kortárs magyar közélet jelentős része, főleg a franciákkal kapcsolatot tartó rendi ellenzék és nyomukban a magyar történetírók zöme szégyenletesnek és magalázónak nevezte a békét, hangoztatva, hogy a győztes csata ellenére a török megtarthatja hódításait.

I. Lipót magatartását az 1660-as években alapvetően határozta meg XIV. Lajos francia király spanyolországi és németalföldi Habsburg-ellenes politikája. Franciaország területi igényei miatt Bécs nyugat felé összpontosította figyelmét. Ezért kelet felé a béke megőrzése érdekében a Habsburgok a törökök szinte minden követelését teljesítette. Tétlenül figyelték például Várad - Erdély egyik legfőbb védőbástyája - elestét. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezen felbuzdulva Köprülü Ahmed nagyvezír alatt új virágkorát élő Oszmán Birodalom 1663-ban felrúgta a korábbi egyezményeket, és hadat üzent a Habsburgoknak.

I. Lipótot, de legfőképpen Magyarországot készületlenül érte a támadás. A nagyvezír elfoglalta Érsekújvárt, török kézre került Léva, Nógrád, Nyitra, Szécsény és még jó néhány kisebb vár, ezzel pedig közvetett módon Bécs városa is komoly veszélybe került.

A Habsburg Birodalom (és Európa) kétségbeejtő helyzetét hűen mutatja, hogy a német birodalmi rendek és a Rajnai Szövetség mellett még Lipót ősellensége, XIV. Lajos francia király is segédcsapatokat küldött Magyarországra a törökök megállítására. A területi veszteség cselekvésre sarkallta Bécset: I. Lipót komoly erőfeszítéseket tett a hadsereg mozgósítására, és elfogadta a Rajnai Szövetség katonai támogatását. Az ellentámadás tervének kidolgozásakor Montecuccoli Bécs védelmét kapta feladatul, ezért a Duna vonalára összpontosított, és Magyaróvárnál várta mintegy 28 ezer emberrel az oszmán támadást. Tőle északra Souches tábornok 9-10 ezer fős hadsereggel az előző évben oszmán kézre került várak visszavételére indult. Velük egy időben Zrínyi Miklós és a Rajnai Szövetség segélycsapatait vezénylő Julius Hohenlohe generális a Dél-Dunántúlon készített elő akciót 23-25 ezer katonával az oszmán haderő balkáni utánpótlási vonala és Kanizsa ellen.

Az 1664. évi katonai eseményeket Zrinyi sikeres téli hadjárata nyitotta meg, melynek során az akkori hadtudomány szerint lehetetlen vállalkozása során kihasználta, hogy a törökök nem szerettek télen mozogni. Zrínyi húszezer fős serege mélyen benyomult a hódoltság területére, felgyújtotta a törökök utánpótlását biztosító eszéki Dráva-hidat, előkészítette a tavaszi háborút.

Sikerére egész Európa felfigyelt, Magyar Marsnak nevezték. I. Lipót hercegi rangra akarta emelni, amit Zrínyi nem fogadott el; a pápa hadvezéri kalappal és saját aranyból öntött arcképével, a spanyol király az aranygyapjas renddel, a francia király a pairséggel (hűbérúri címmel) tüntette ki, a bajor és württembergi választófejedelmek atyjuknak nevezték, György szász fejedelem pedig testvérének nevezte; mindenki dicsőítette, mert a törökön csak a Zrínyiek tudtak győzedelmeskedni.

Áprilisban Kanizsa ostromához kezdett, de a nagyvezír közeledtének hírére a bécsi Haditanács visszarendelte, a lehetőség elúszott, és a háború újabb fordulatot vett. A bécsi udvar Zrínyit politikai ellenfélként kezelte, ezért Lipót visszavonta fővezéri kinevezését és Raimondo Montecuccolit nevezte ki helyette, aki azt az utasítást kapta, hogy csak akkor bocsátkozzon harcba, ha a török Bécset fenyegeti. Ezért Montecuccoli serege a Mura mellett tétlenül nézte végig, amint a törökök elfoglalták és felrobbantották Új-Zrínyivárt is.

A szentgotthardi csata egy XVII. századi festményen
A szentgotthardi csata egy XVII. századi festményen

Montecuccoli sokat bírált óvatossága ellenére úgy döntött, hogy a Rábánál szembeszáll az ellenséggel. 1664. augusztus 1-jén Szentgotthárd mellett döntő ütközetre került sor, mely során a császári generális nyílt csatában felülkerekedett a nagyvezír jelentős túlerőben levő hadán. Montecuccoli az utasításnak megfelelően nem engedte megtámadni vagy provokálni a török hadat. Az alá rendelt francia Jean de Coligny-Saligny és Nádasdy Ferenc gróf a határozott parancs ellenére megtámadta a törököket és visszaszorították őket a Rába túlsó partjára. A törökök a rettegett Zríni-oglu (Zrínyi Miklós) nevét kiabálva menekültek. Montecuccoli a magáénak vallotta a győzelmet.

Kilenc nappal a diadal után I. Lipót megbízásából Simon Reniger császári követ - aki végig a török táborban tartózkodott - a Vasvár falu melletti oszmán táborban 20 évre szóló fegyverszüneti - a történeti szakirodalomban békének mondott - megállapodást kötött IV. Mehmed szultán delegációjával. Előzőleg már Nándorfehérvárnál is felkínálta a békét a törököknek.

A szentgotthárdi diadalt követő fordulatért az utókor részben Montecuccolit kiáltotta ki felelősnek, mert a császári tábornok elmulasztotta a törökök üldözését és a siker teljes kiaknázását. A hazai közvélemény érthető módon hatalmas csalódással fogadta a háború gyors befejezését, később pedig elterjedt az a népszerű összeesküvés-elmélet, hogy a Habsburgok ily módon akarták kivéreztetni a „rebellis magyarokat.” Lipót bécsi tanácsadói egyébként tartottak attól, hogy a felszabaduló Magyarország - Bourbon támogatással - megpróbál majd elszakadni a dinasztiától, ez a félelem azonban elsősorban a Franciaország elleni politikát befolyásolta.

A vasvári béke gyors megkötésében az játszotta a főszerepet, hogy a Habsburgok minél hamarabb a nyugat-európai hegemóniáért vívott küzdelemre kívánták figyelmüket fordítani. Ugyancsak a béke irányába tolta az eseményeket, hogy időközben az Oszmán Birodalom összeütközésbe került a Lengyel Királysággal, és nagy erőiket kötötte le a Velencével vívott kandiai háborújuk is. Így a vesztes csata után „nagylelkűen" elfogadták Lipót békeajánlatát. A hátország biztonsága érdekében Lipót szívfájdalom nélkül lemondott a török kézre került erődökről, így nem csak az 1660-ban elesett Váradot, de még Nógrádot, illetve Érsekújvárt sem sikerült visszafoglalni. A királyi Magyarország csupán az Erdélytől visszacsatolt Szabolcs és Szatmár vármegyék területével gazdagodott. A békeegyezmény arról is rendelkezett, hogy Új-Zrínyivár helyén a magyarok nem építhetnek új erődítményt, míg Bécs védelmére Érsekújvár helyett a Vág vonalán a Habsburgok emelhettek újabb erősséget.

A török elleni háborúban francia csapatok is részt vettek, sőt sikereket is értek el. Habsburg oldalon ez presztízsveszteséget is jelentett. Valószínűleg az osztrákok arra számítottak, hogy a magyar rendek támogatást keresnek a Napkirálynál és szövetségre lépnek a francia-barát Rajnai Szövetséggel, melyet a Habsburgok németországi befolyásának csökkentésére hoztak létre. Attól tartottak, hogy mind a szövetség, mind Franciaország támogatni fogja Magyarországot egy esetleges függetlenségi törekvésében.

A Vasváron megkötött szerződés Erdély sorsát is megpecsételte. A császár-király elismerte a Porta által támogatott Apafi Mihály fejedelemségét és a későbbi szabad uralkodóválasztás jogát. A Porta kezén hagyta az 1663-64 során elfoglalt partiumi erősségeket, beleegyezett a számos vitát kiváltó Székelyhíd várának lerombolásába is. Lipót kötelezte magát, hogy négy hónapon belül 200 000 arany értékű ajándékot küld IV. Mehmed számára, amit a szultánnak „illően” viszonoznia kellett.

Az 1664. augusztus 10-én megkötött vasvári béke joggal keltett csalódást. Az ország felszabadításában reménykedő magyarok megalapozottan értékelték úgy a szerződés aláírását, hogy a Porta még győzelem esetén sem számíthatott volna kedvezőbb feltételekre. A magyar politikai vezető réteg, amely a török elleni háború folytatását várta az uralkodótól, Lippay György esztergomi érsek, Nádasdy Ferenc országbíró és Wesselényi Ferenc nádor is tiltakoztak.

Magyarországgal ellentétben viszont a Habsburgok komoly előnyöket szereztek e botrányos kompromisszummal, hiszen az 20 esztendő nyugalmat ígért a keleti végeken. Történelmünk folyamán nem először és nem is utoljára fordult elő, hogy rólunk, de nélkülünk született döntés sorsunkról. I. Lipót számtalan címet viselt, volt német-római császár, VI. Lipót néven Ausztria uralkodó főhercege, magyar király. De a váradi béke megkötésénél a magyar király mintha nem lett volna jelen. Nem véletlen, hogy Lipót csak szeptember végén hozta szövetségesei tudomására a békekötést. Ekkor minden bizonnyal már megkezdődött a Habsburgokból kiábrándult magyar arisztokraták szervezkedése. A Habsburg uralommal elégedetlenek egyértelműen Zrinyi Miklósban, és később kivégzett öccsében, Péterben látták támaszukat. Ilyen történelmi előzmények után Zrínyi 1664. november 18-án, egy vadkanvadászaton életét vesztette . A közvéleményt megrázta a halálhír, de az udvar nem tudta titkolni örömét. Sokan nem tudták elfogadni a baleset tényét: összeesküvésről, udvari merényletről beszéltek. Sokáig élt az emberekben a hit, hogy vagy a bécsi udvar vagy Montecuccoli gyilkoltatta őt meg. A történetírás viszont egyértelműen Bethlen Miklós szemtanú visszaemlékezését fogadta el, mely szerint Zrínyi Miklós halálát egy megsebesített, felbőszült vadkan okozta. Ezt azóta is sokan megkérdőjelezték már (még Kossuth is), de ellenkezőjét egyértelműen bizonyítani a józan ész ellenére senkinek sem sikerült. Mindenesetre Zrínyi halálával a magyar történelem egy válságos pillanatában az évszázad legnagyobb politikusa szállt a sírba.