Sajó Sándor


Sajó Sándor, az iskola igazgató
Sajó Sándor, az iskola igazgató

„De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!"

„Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!…"

„Ki lelke mélyén ember és magyar:
Eszményeinknek képét festi rája,
S legyen bár sorsunk gyász vagy diadal,
A harcot érte hűséggel megállja!"

„E hármasszín a lelkemen ragyog,
Számomra nincs szebb ezen a világon;
E lobogót én, mert magyar vagyok,
Hűséggel védem, szeretettel áldom."

Magyarnak születtem! Ünnepnapon szőtted
Számomra e sorsot népek Istene!

„Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre - lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.

„A szent jel int és hív és vár a munka,
Az út nehéz s a cél oly messze még!
A meddő gyászt a balsors már megunta, -
Küzdj, szenvedj, fáradj, ifju nemzedék!
Bús ugarunknak lesz még aratása,
Csak törjed, túrjad, magyar ifjuság,
Hogy megzendíthesd új föltámadásra
A magyar élet büszke himnuszát!"

„Hiszek a magyar hősregékben
Egy ezredévnek erejében,
Hiszem létünknek szent csodáit
S titkon vezérlő csillagát;"

„Örvendezz, árva népem
Vagyunk még magyarok…"

Sajó Sándor (Ipolyság, 1868. november 13. - Budapest, 1933. február 2.) költő, tanár, drámaíró, az MTA levelező tagja. Hazafias és irredenta költemények szerzőjeként vált ismertté.

Sajó Sándor (Heringer Sándor) generációkkal korábban elmagyarosodott német eredetű család gyermekeként 1868. november 13-án született a Hont megyei Ipolyságon. Apja Heringer János, anyja Rossnágel Teréz egyszerű színmagyar polgáremberek.

Elemi iskoláit Ipolyságon végezte, majd középiskolai tanulmányait Petőfi és Mikszáth egykori iskolájában, a selmecbányai evangélikus líceumban végezte. Korai zsengéit Selmecbányán fogalmazta. Első verseskötetét „Három év alatt" címen összegyűjtött pénzükön az osztálytársai adták ki 1886-ban ötven példányban. 1886-tól a budapesti egyetem bölcsészeti karán magyar-latin szakon tanult, ahol mások mellett Gyulai Pál és Beöthy Zsolt előadásain képezte magát a költészettan és stílus tudományában. Verseit már ekkor közlik korabeli újságok. A Vasárnapi Újság szerkesztőségében ismerkedett meg Vajda Jánossal, a Petőfi Társaság ülésein pedig Reviczky Gyulával.

1890. október 1-én önkéntesként vonul be a budapesti Károly kaszárnyába. 1891 karácsonyán lett hadnagy. Ekkor már a felvidéki Nyitrán volt polgári iskolai tanár, ahol két évet töltött. Innen rövid debreceni kitérő után a Bács megyei, Újvidékhez közeli Újverbászra került gimnáziumi helyettes tanárnak.

Jelentős állomása volt ez életének. A jobbára svábok által lakott városkában megbecsülték és csakhamar városszerte megszerették a törekvő, dolgos, jó modorú tanárembert. Fontos szerepet játszott a város társadalmi életében, sikerrel népszerűsítette a magyar nyelv használatát. Az úri kaszinóban javaslatára vezették be a magyar nyelvű jegyzőkönyvvezetést. Magyar közéleti újságot indított, ő szerkesztette a Verbász és Vidékét. 1894-ben családi nevét Sajóra változtatta; talán a Jókai Mór iránti tiszteletből, akinek egyik álneve éppen a Sajó volt. Tanári oklevelének megszerzését követően itt alapít családot. 1895. augusztus 17-én nőül vette szíve választottját, Delhaes Lujzát.

1896-ban Ezer év címmel ódai szárnyalású ünnepi verset ír a millenniumra, felelevenítve egy ezredév történelmi eseményeit, a dicsőséges múltat.

1897-ben Apponyi Albert városába, Jászberénybe kerül tanárnak, ahol erőteljesen hat rá a nagy államférfi személyisége, műveltsége és nemzetféltése. Ezt a „poros, de legalább magyar" várost, és lakóit, a jászokat igencsak megszereti. Turánista tájékozódása, amely végigkíséri őt életén, innen, a Lehel kürtjét őrző városból, Jászberényből eredeztethető. Jászberénybe költözése után előfizetőket gyűjt, majd 1898-ban itt és így jelenteti meg Fiatal szívvel címen második verseskötetét. Ekkor még keresi a hangot, a legmegfelelőbb kifejezési eszközt, a formát.

Sajó Sándor termékeny költő, számos verse, műfordítása és irodalmi tanulmánya mellett öt dráma szerzője (Két szerelem, Zrínyi György házassága, A gyáva, Réz István, Zrínyi Péter). Ezek közül a Zrínyi György házassága a legsikeresebb. Ez a történelmi színmű 1902-ben a Magyar Tudományos Akadémia Teleki-féle pályázatán mint a beküldött pályaművek legjobbika elismerésben részesül. A Nemzeti Színház társulata bemutatja és néhányszor sikerrel játssza a darabot.

Származását tekintve tehát nem volt magyar, költészetében talán pont emiatt szinte minden más témát megelőz magyarságtudata és nemzetszeretete. Forgács című versfüzérének egyik darabjában írja:

Petőfi tót volt, - ej, no, nem baj,
Magam is sült német vagyok, lám,
Csak éppen a nyelvem meg lelkem magyar,
S a nap is magyarul ragyog rám.
Petőfi tót volt? - én is más vagyok?
Örvendezz, árva népem
Vagyunk még magyarok…

1903-ban Sajó Sándort eredményes tanári munkássága és költői sikerei elismeréseképpen Budapestre helyezik át, az akkori III. kerület gimnáziumába. A fővárosba költöztetését követően tovább erősödik a függetlenségi eszmékben, egyre sürgetőbbnek tartja a Habsburg Birodalomtól való elszakadást. Ugyanígy elutasítja a szabadkőműves szervezkedést, a polgári radikalizmust és a marxista szocializmus retrográd gondolatát.

1904-ben lát napvilágot „Útközben" című kötete, amelyben már néhány valóban szép magyarság-verset olvashatunk. A nemzethez való mély érzelmű, őszinte kötődés, a sokat szenvedett népünkkel való feltétel nélküli, teljes azonosulás verse a Magyarnak születtem. Az ipolysági születésű költő a felvidéki táj fenséges szépségéhez, a Tátrához, a Lomnici-csúcshoz kötődik, erről vall „A tarpataki völgyben" című tájversében. Szereti a hegyvidéket, a zordon Kárpátokat. A családot, a családi közösségben, a fészekalja melegében szeretetben és egészségben felnövő gyermekeket a nemzet jövője, fennmaradás szempontjából rendkívül fontosnak tudja (Apró sírhalmok, Ne sírj...). A magyar irodalom történetében és históriai múltban keresi és meg is találja a népünk elé példaképül állítható nagyjainkat (Bessenyei, A zilahi szobornál). A két főrangú úr: Széchenyi és Wesselényi történelmi barátságában Magyarország és Erdély összetartozásának, szerves egységnek jelképét látja.

Az ipolysági Sajó szobor
Az ipolysági Sajó szobor

1910-ben jelenik meg „Gordonka" című verseskötete. E könyvben olvasható a költő leggyakrabban szavalt, leghíresebb költeményeinek egyike, a „Magyarnak lenni" című hazafias vers, amely a könyv megjelenésének évében elnyeri a Magyar Tudományos Akadémia kitüntető Farkas-Raskó jutalmát. 1906. október 29-én hazaérkeznek a kassai dómba a nagyságos fejedelem és bujdosó társai hamvai. Ez az élmény ihleti a költőt Rákóczi-verse megírására.

1909-től 1911-ig az Országos Középiskolai Tanáregyesület titkára, 1911-től 1918-ig Négyesy László mellett főtitkár. 1917. december 5-én mint új tag székfoglalót tart a Kisfaludy Társaságban, Dalmady Győző emlékezete előadásának címe. 1917-ben kinevezik a kőbányai Szent László Gimnázium igazgatójává. A vörös terror idején Kunfi Zsigmond közoktatási népbiztos felmenti állásából, csak a kommün bukása után kerülhet vissza igazgatói posztjára. Horthy Miklós országlása idején a Magyar Tanárok Nemzeti Szövetsége elnökévé választja a Szent László Gimnázium első emberét.

Még az 1919-es bolsevista rémuralom idején alkotja meg méltán híressé vált irredenta versét, a magyar etnikai öntudat himnuszát. A „Magyar ének 1919-ben" című költeménye 1920. február 8-án a Kisfaludy Társaság ünnepi ülésén a szerző előadásában hangzik el, frenetikus sikert aratva.

Sajó Sándor első irredenta verseskötete, a „Tegnaptól holnapig" 1920-ban jelenik meg, a Franklin Társulat gondozásában. A kötet legkorábbi énekei még az első világégés előtt keletkeztek. Ezek közül a legszebb, legerőteljesebb bizakodó vers a „Vagyunk még magyarok", amelyben saját korábbi nemzethalál-víziójára cáfol rá a költő. Ez a költemény is kiérdemli a Magyar Tudományos Akadémia kitüntető Farkas-Raskó jutalmát. Sajó Sándor bizonyos benne, hogy a magyarság képes jogaiért, ősi szabadságáért harcba szállni. Hiszi, hogy lesz még a nemzet számára jobb jövő. Máskor, már az I. világháború előtt a trianoni tragédia bekövetkeztét sejtető, baljóslatú jeleket észleli. Ady Endréhez, Rákosi Viktorhoz hasonlóan a román területi aspirációk veszélyes voltára még időben figyelmeztet „Most jöttem Erdélyből" című versében. Az első világégés idején a magyar katonai erényekről, honvédeink helytállásáról, hősiességéről énekel, majd elsiratja a vesztett háború hősi halottait (A halottak majd visszajárnak). A róla szóló irodalomtörténeti írások nagy hangsúlyt fektetnek irredenta beállítottságára, pedig bemzetsirató verseinek java része nem más, mint egyszerű és nagyszerű magyarságvers, a jogtalanul elszenvedett kínok kiéneklése, szociálpszichológiai rögzítése.

1860-ban „Rendületlenül" címen írt verset a nemzet iránti hűségről, a hazaszeretetről. Az összeomlás, az idegen megszállás, az ország-csonkítás készteti az új Rendületlenül! megalkotására. A Hit című lírai költemény Sajó Sándor legszebb magyarság-versei közül való. Ebben a kötetben jelent meg a híres irredenta költemény, a Magyar ének 1919-ben. Ars poeticának is beillő sorai A veréb című verséből:

„Könnyűszárnyúak, jó, csak menjetek!
Én a verébről mondok éneket,
S dicsérem ezt a kicsi madarat,
Koldus, kopott, de hű és - itt marad.
(...)
Szenvedve, sírva, ha így van megírva,
Élünk-halunk a magyar ég alatt!

1921-ben Sajó Sándort tankerületi főigazgatóvá nevezik ki. 1922-ben A Zászlónk Diákkönyvtára sorozatában, a Magyar Jövő Ifjúsági RT. kiadásában Magyar versek címen jelenik meg a költő hazafias verseinek válogatott gyűjteménye. 1924-ben Pintér Jenő irodalomtörténész és Sajó Sándor költő antológiát szerkeszt a kortárs magyar költők lírai terméséből. A szemelvénygyűjtemény „A ma magyar költői" címen Berlinben lát napvilágot a Ludvig Voggenreiter Verlag magyar osztálya kiadásában. Ugyanebben az évben a Szent István Akadémia tagjai sorába iktatja az elszakított területeket visszakövetelő szerzőt.

1932-ben Szász Károly a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagságára ajánlja a költőt, aki 1933 januárjában tartja székfoglalóját az Akadémián. Más költeményei mellett „A kőkereszt beszél" című istenes versét és „Hogy igazságunk gyávaságba fúlt" című irredenta énekét olvassa fel székfoglalóként.

Négyesy László így méltatta akadémiai levelező taggá választásakor:

„Akadémiánk mindig válogatós volt költőkkel szemben. A választással ebben az esetben is hangsúlyozta azt, hogy Téged kiemelkedő egyéniségnek ismer el a magyar költészet terén. Köteteidnek sorában igazi eredeti lírai tehetség szólalt meg. Magyar lelked a művészet varázsával szólalt meg nemcsak szorosan vett hazafias költészetedben, fájdalmasan időszerű irredenta dalaidban, továbbá ünnepi ódáidban, hanem tisztán személyi élményekből fakadó költeményeidben is. Jólesett élveznünk ezt a tartalomban, nyelvben, formában igazán magyaros költészetet, de nem tévesztett meg bennünket költészeted tartalmi magyarsága. Mi költészetedben a művészi értékeket helyeztük mindenek fölé, a tartalom és forma benső összhangját, a költészet zománcát, a nyelv muzsikáját. Te megmutattad azt, hogy a nyelv erőszakolása nélkül, keresett szimbolizmus nélkül is lehet a költői szónak új színt adni. Szóművészetedet iskolázta a stilisztikai tudatosság, melynek tartalmas tanulmányokban is bizonyságait adtad, úgy hogy erről az oldalról is a tudósok társaságába illesz. Te a magyar költői szólást tovább fejlesztetted a mellett, hogy meleg szívedből, költői érzésedből tápláltad a nemzeti lelket."

Akadémiai tagságát azonban már csak rövid ideig élvezhette, miután a Budapesten élő költő szíve 1933. február 2-án felmondta a szolgálatot.

A háború után méltatlanul feledésre ítélt Sajó Sándornak első köztéri szobrát szülővárosában, Ipolyságon állították 2008. november 15-én. A szobor alkotója Oláh Szilveszter szobrászművész.