IV. Károly, az utolsó magyar király

„Jobb nép a világon nincs, mint a magyar."

„Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.”

„Én, aki hozzá egyénileg közel állottam, tanúsíthatom, hogy ő lett volna négyszáz esztendő óta az első, valóban nemzeti király, azoknak az ideáloknak megvalósítója, amelyekért egy félszázadon át küzdöttem. Tanúsíthatom azt is, hogy lelke egész hevével szakadatlanul azon fáradozott, hogy véget vessen annak a borzasztó háborúnak, amelynek kitöréséért őt a felelősségnek legkisebb részecskéje sem terheli; hogy tanácsadóinál is jobban ismerte fel a modern társadalmi fejlődés követelményeit, mindnyájunknál előrehaladottabb volt a demokratikus felfogásban, mely nála a nép szeretetében, mélységes vallásosságában, mélységes, minden kurzus - kereszténységtől nagyon elütő keresztény katholikus hitében gyökeredzett. Követhetett el hibákat; ki az az ember, aki ettől mentesítve van? De jó magyar király lett volna, nemzeti ügyünknek és magyar népének igaz barátja, ha az isteni gondviselés nyugodt időkbe helyezi őt. Így csak szándékairól tanúskodhatunk, mi, akik azokat ismertük és sirathatjuk azt a végzetet, mely nem engedte megvalósításhoz”...(gróf Apponyi Albert)


IV. (Boldog) Károly (Persenbeug, Ausztria, 1887. augusztus 17. - Funchal, Madeira szigete, 1922. április 1.), teljes nevén Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria von Habsburg-Lothringen a Habsburg-Lotaringiai-ház utolsó uralkodója, 1916 és 1918 között I. Károly néven a Habsburg Birodalom és egyben az Osztrák Császárság utolsó császára és IV. Károly néven az utolsó magyar király. Két évi uralkodása után Ausztriát és Magyarországot köztársasággá kiáltották ki. A Bécs melletti Eckartsau-ban lévő vadászkastélyban 1918. november 13-án IV. Károly hosszas vívódás után, zokogva beleegyezett uralkodói jogainak felfüggesztésébe és aláírta nyilatkozatát, amelyben elismerte, hogy a magyar nemzetnek joga van az államforma megválasztására. Formálisan azonban nem mondott le a magyar koronáról. Uralkodói hivatását Istentől kapott küldetésként fogta fel, ezért nem is mondhatott le trónjáról. Zita királyné ezt így fogalmazta meg: „egy uralkodó nem mondhat le, csak megfosztható trónjától”. Aznap délután a magyar kormány kijelentette: „Habsburg Károly nem uralkodója az országnak”.

A nyilatkozat szövege:

„Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; a mely háború keletkezésében semmi részem nem volt.
Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva.
Ennélfogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.
Kelt Eckartsau ezerkilencszáztizennyolc, November hó tizenharmadikán.

Károly"

1921-ben két alkalommal megpróbált visszatérni a trónra, sikertelenül.

Életútja

Gyermekkora

Károly 1887. augusztus 17-én született Persenbeug várában, Ottó Ferenc főherceg és Mária Jozefa szász királyi hercegnő elsőszülött gyermekeként. Ottó főherceg életvidám természetű és politikai kérdésekben nem mutatott érdeklődést. Édesanyja révén szigorú, vallásos nevelést kapott.

Károlyt vidám és szófogadó gyermekként ismerték, hamar megmutatkozott egész életét végigkísérő buzgó vallásossága. Már gyermekkorában kitűnt szociális érzékenysége. Ünnepekre kapott ajándékait rendszeresen szétosztogatta a kastély körüli gyermekeknek, egy alkalommal pedig a kastélypark főkertészénél munkát szeretett volna vállalni, azzal a céllal, hogy fizetését szegénysorú gyerekeknek adhassa.

Neveltetése kiskorától kezdve magas színvonalú volt. Hároméves korától ír származású nevelőnő foglalkozott vele, ennek köszönhetően hamar elsajátította az angol nyelvet. Hétéves korától írni és olvasni tanult, emellett megkezdte a francia, a cseh és a magyar nyelv tanulását. A magas színvonalú oktatás szigorú napirenddel párosult, de néhány órát mindig a szabadban töltött. Tantárgyai között szerepelt még a lovaglás, a torna, a vívás, az ének és a zongora is.

Nevelésének a korban ritka momentuma volt, hogy a gimnázium négy alsó osztályát nyilvános iskolában a bécsi bencés gimnáziumban végezte el. Középiskolai évei alatt, saját bevallása szerint, a magyar diákok vallásos és hazafias, Zászlónk nevű lapjának rendszeres olvasója volt. Tanulmányai végeztével az érettségi vizsgáját az uralkodó felszólítására a nyilvánosság kizárásával tette le. Időközben ugyanis Károly herceg 1900-ban Ferenc Ferdinánd gyermekeinek a trónigénytől való megfosztása révén már lehetséges trónörökössé lépett elő. Az érettségihez hasonló polgári megmérettetés pedig a király szerint nem lett volna rangjához illő.

A nyári időszakok jelentős részét utazással töltötte, 1901-ben nevelőjével bejárták Magyarországot, Galíciát és Bukovinát. Emellett inkognitóban, egyszerű körülmények között hosszabb európai utazásokat is tettek (1902-1903 között Franciaországban, Németországban, Angliában és Svájcban jártak), amivel a főherceg világlátását és gyakorlati tapasztalatait kívánták fejleszteni.

Ifjúkora

IV. Károly és Zita királyné 1916-ban, a koronázás után
IV. Károly és Zita királyné 1916-ban, a koronázás után

Károly főherceg tizennyolc éves korában kezdte meg katonai szolgálatát. Október 1-jén az uralkodó a VII. gyalogezred hadnagyává nevezte ki, ezért Károly szolgálattételre bevonult. 1906 őszén, alapkiképzését követően udvari parancsra Prágába költözött. A prágai német egyetem hallgatójaként két évig közjogi és egyházjogi tanulmányokat folytatott. A sűrített tanterv mellett művészettörténetet és közgazdaságtant is hallgatott. Tanárai és életrajzírói egyetemi évei alatt is kiemelik szorgalmát és jó memóriáját.

1906-ban Prágában érte a hír, hogy édesapja Ottó Ferenc főherceg hosszú szenvedés után november 1-jén Bécsben elhunyt. Károly gyámjává ekkor Ferenc Ferdinánd trónörököst nevezte ki a király, nem túl hosszú időre, hiszen 1907. augusztus 17-én húszéves korában Károly főherceget nagykorúvá nyilvánították. 1908-ban fejezte be egyetemi tanulmányait, ekkor német anyanyelve mellett magas szinten beszélte az angol, a francia, a magyar és a cseh nyelveket, de rendelkezett latin és görög nyelvismerettel is.

Házassága

Károly főherceg katonai szolgálatának évei alatt került közelebbi kapcsolatba Zita Bourbon-pármai hercegnővel. Az előkelő Bourbon-pármai-ház megfelelt az udvari elvárásoknak. Így Ferenc József engedélyezte a főherceg leánykérési szándékát. Károly főherceg és Zita hercegnő eljegyzésére 1911. június 13-án került sor, a Bourbon-ház pármai ágának családi rezidenciájában, a toszkánai Villa Borbone della Pianore kastélyban. Károly menyasszonyát szabadon választotta és köztük őszinte szerelmi viszony volt. Az esküvőt 1911. október 21-én tartották meg. Feleségében méltó társra lelt: a házasság előtt a menyasszony személyesen ment Rómába, hogy X. Piusz pápa áldását kérje frigyükre. Tíz évig tartó házasságuk során nyolc gyermekük született. Gyermekeiket is vallásosan nevelték.

Trónöröklése

Károly születésekor nem számított igazán esélyesnek a trónra, hiszen többen is voltak előtte a trónörökösök listáján. Az élet azonban másként alakult. 1889-ben meghalt Ferenc József elsőszülött fia, Rudolf trónörökös. Ferenc József unokaöccse, Ferenc Ferdinánd főhercegnek mint következő trónörökösnek, rangon alul kötött házassága feltételeként le kellett mondania saját gyermekeinek trónigényéről. Károly apja 1906-ban gégerákban meghalt. Ferenc Ferdinánd 1914. június 28-án Szarajevóban merénylet áldozatává vált, Ferenc József pedig 1916. november 21-én elhunyt, így a trón Károly főhercegre szállt.

1916. december 2-án az új császár napiparancsban tudatta a birodalom népeivel, hogy maga veszi át az osztrák-magyar hadsereg szárazföldi és tengeri erőinek főparancsnokságát. A címmel együtt megkapta a tábornagyi rangot (Feldmarschall), a korábbi főparancsnok, Frigyes főherceg így kénytelen volt lemondani tisztségéről és visszavonulni.

Életrajzírói megegyeznek abban, hogy Károly jól képzett, lelkiismeretes és gondos parancsnok volt, szerette katonáit, jószívű, sőt túlságosan jószívű volt, ami a K. u. K. hadseregben annak idején elég szokatlan jellemvonásnak számított. Katonának nevelték, de lelkében sohasem tudott igazan azzá válni, mert irtózott az erőszaktól, a brutalitástól, mindattól, ami a háborúval együtt jár. Jóságos szívéhez érzékeny lélek és mély vallásosság is társult.

De Károlyt nem nevelték uralkodónak, nem ismerte a diplomácia és a politika útvesztőit, nem készítették fel arra, hogy egy ekkora birodalomnak legyen uralkodója. Valójában az egész Monarchiában senki sem számított arra, hogy valaha is - mégpedig Ferenc József közvetlen utódaként - a trónra kerüljön. Ő maga sem. Így aztán egy galíciai helyőrségben élte a nős csapattisztek egyhangú életét. Az öreg császár csak néhány nappal a halála előtt hívatta haza a romániai frontról, ahol Károly dragonyosezrede állomásozott. A kegyetlen világháború közepette, 1916. november 21-én foglalta el az elhunyt Ferenc József osztrák császári trónját.

Megkoronázása

IV. Károlyt 1916. december 30-án koronázták meg Budapesten. A koronázásra a Mátyás-templomban került sor, ahol - a koronázások történetében első ízben - a magyar himnuszt énekelték, nem az osztrákot. Vele együtt magyar királynévá koronázták feleségét, Zita magyar királynét.

Őszintén szerette és tisztelte a magyarokat, megkoronázása előtt mondta: „Jobb nép a világon nincs, mint a magyar!" A koronázásra valóságos beavatásként készült fel a mélyen vallásos uralkodó, áhítatos lélekkel és imával, virrasztással és böjttel. December 30-án, Budán, Magyarország apostoli királyává koronázták. Sorrendben Károly volt a 61., egyszersmind az utolsó magyar király. Mikor trónra lépett, a magyarok abban reménykedtek, a helyi lapok arról tudósítottak, hogy legalább az ötvenes évek végéig trónon lesz a király, és egységben vezeti majd országait.

Királyi eskütétel
Királyi eskütétel

Utoljára kentek fel és koronáztak meg apostoli magyar királyt a Boldogasszony templomában, utoljára vágtatott fel az uralkodó a hatvanhárom vármegye földjéből összehordott dombra, hogy az ősi napvágás szent rítusával megerősítse fogadalmát: megvédi az országot minden ellenségtől. Különösen nagy jelentőségű volt ez akkor, amikor az ország ezer sebből vérzett. Károly lelkiismeretesen és körültekintően készült fel a magyar koronázásra, s nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy a Szent Koronával koronázzák meg, amelynek közjogi súlyával és szakrális értékével is tökéletesen tisztában volt. Nem a dísz vagy az ünnepség érdekelte, hanem az Isten és a nemzet előtt vállalt kötelessége, amelytől ember meg nem foszthatta. Meg akarta tartani és beteljesíteni mindazt, amire esküt tett Budán az ország első emberei előtt - ma már tudjuk, nagyobbrészt nem rajta múlott, hogy mindez nem sikerült. Ő volt az egyetlen uralkodónk, aki fedetlen fővel, gyalog vett részt a Szent Jobb körmeneten.

Uralkodása

Az új uralkodó 1916. december 31-én hatályon kívül helyezett minden elavult udvari etikettet és fölösleges ceremóniát. Az öreg, begyöpösödött udvari méltóságok elszörnyedve nézték, hogy fiatal, új uralkodójuk mosolyogva, kezet nyújtva megy a jövevény elé, aki hivatalosan vagy meghallgatást kérve keresi föl, leülteti, és távozáskor - kimondani is szörnyű! - az ajtóig kíséri látogatóját, sőt néha még bele is karol. Ezek az első intézkedései friss légáramot hoztak a császári udvar bedohosodott légkörébe, s nagy népszerűséget szereztek az új császár- és királynak. A hadseregben eltörölte a fizikai büntetést, s általában könnyíteni igyekezett a legénységre nehezedő terheken. Így hamarosan a katonák körében is közszeretetnek örvendett.

A háborúnak már akkor véget akart vetni, amikor a hadi helyzet még nem vált kilátástalanná. Azt vallotta, hogy egy király legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. Ő volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. A rendkívül súlyos helyzet ellenére belpolitikai téren széleskörű szociális törvénykezésbe kezdett. A szövetséges II. Vilmos német császár hallani sem akart békekötésről, hiszen még - úgy vélte olyan „csodafegyvert" tart a kezében, amelyet ha bevet, akkor majd ő diktálja a békét. E csodafegyver a tengeralattjáró volt. Ennek bevezetéséhez IV. Károly hozzájárulása is szükségeltetett. Ám ő hallani sem akart róla. Lelki szemei előtt feltűntek a megtorpedózott hajók sebesülten fuldokló tengerészei. Ő békét akart. Véget akart vetni az emberek értelmetlen mészárlásának.

Nem véletlenül szokták nevezni a „Béke Apostolának" is. 1917 márciusában sógora, Sixtus pármai herceg titkos közvetítésével levelet juttatott el Poincaré francia köztársasági elnökhöz, abban az iránt érdeklődött, hogy az antanthatalmak milyen feltételek mellett kötnének fegyverszünetet és békét? A válasz lesújtó és megalázó volt: magyar viszonylatban körülbelül a trianoni diktátum föltételeit tartalmazta. (Ez már akkor készen állt!) Mindazonáltal nyilvánosságra hozták Károly kísérleteit, válaszlevelet az újságokban hasonmásként tették közzé, hogy ezzel - mint lélektani fegyverrel - zavart keltsenek az ellenség vezetői között.

A király esküje
A király esküje

De pontosan az ellenkezőjét érték el. A német császár nem tett éles szemrehányást a szövetségi hűség megsértése miatt, hanem fővezéreivel meggyőzte Károlyt: ha gyors békét akar, akkor hozzá kell járulnia a tengeralattjáró háború kiszélesítéséhez. Királyunk - nehéz szívvel ugyan - de megtette, mert nem volt más választása.

Ám az Egyesült Államok hadba lépése eldöntötte a háború kimenetelét. Az összeomlás már csak idő kérdése volt. 1918 februárjában Bécsben sztrájk tört ki, majd ezt követően több tömegmegmozdulásra került sor. Az osztrák karhatalom főparancsnoka, Arz tábornok fegyverhasználatot akart elrendelni, de Károly nem engedte. Később, amikor e tömegmegmozdulások már Budapestre is átterjedtek, a budapesti városparancsnok, Lukachich Géza altábornagy szintén fegyverhasználatot akart elrendelni, valamint azt javasolta, hogy az Astoria Szállóban megalakult Nemzeti Bizottmányt - Károlyi Mihályt és társait - tartóztassák le és zárják börtönbe. A király az ő kezét is lefogta. Inkább tárgyalásba kezdett Károlyival, s végül önként lemondott a hatalomról, mert mint mondta: „az ország érdeke így kívánta."

A „Kelet Népé”-ben 1919-ben Apponyi arról is beszámolt, hogy IV. Károly a magyar nemzeti hadsereg eszméjét mennyire magáévá tette. A király kijelentette, hogy őt a magyar hadsereg létesítésére irányuló akaratában nem tántoríthatja meg senki és semmi”. Annak ellenére ragaszkodott hozzá, hogy generálisai ellenezték azt.

A háborús konfliktus végén IV. Károly magatartása lehetővé tette, hogy Ausztriában további vérontás és polgárháború nélkül, békésen valósuljon meg az átmenet egy újabb társadalmi rendbe. Ennek ellenére elűzték hazájából. A pápa kívánságára, aki tartott a kommunista önkényuralom közép-európai terjeszkedésétől, IV. Károly megpróbált visszatérni Magyarországra, hogy helyreállítsa királyságát, hiszen Horthy egy „királyságnak" lett a kormányzója. Kísérlete azonban mindkétszer megbukott a győztes államok gáncsvetése és a belső ellenállás miatt. 1921 októberében Károlyt Madeira szigetére szállították feleségével, Zita királynéval együtt, ahol néhány hónap múlva meghalt.

IV. Károly szobra Madeira szigetén
IV. Károly szobra Madeira szigetén

Visszatérési kísérletei

Nem mondott le sem országáról, sem pedig a trónjáról, fontos és különleges, hogy hatalmát Istentől származónak tartotta, felelősséget pedig csak saját népe iránt érzett. Nem mondott le a trónjáról ezért sohasem, arra volt csak hajlandó, hogy visszavonuljon az államügyek intézésétől, de helyettest kijelölt már korábban, József Ágost herceg személyében. Kétszer tért vissza, hogy elfoglalja a trónt, de nem tehette meg. Az antant nyomása alatt a kormányzó sajnos elkövette élete egyik legnagyobb hibáját, egyetemistákkal és kormányhű fegyveresekkel felkent királya ellen vonult, és kitoloncoltatta őt az országból. Úgy érezte, hogy ezt kellett tennie, hogy az ország talpra álljon, és ne vonuljanak be a szomszéd országok erői.

Sokan őt tartják a legtragikusabb sorsú magyar királynak. Nemes gondolkodású, igazságra törekvő ember volt. Nem tudta azonban elválasztani magában a magánembert az uralkodótól. Sokan visszaéltek jóságával és bizalmával. Képtelen volt helyesen megválasztani a tanácsadóit, bizalmasait. Ezek legtöbbje alkalmatlannak bizonyult feladatára, s a sok ellentmondó tanács és vélemény végül Károlyt is határozatlanná, s olykor kapkodóvá tette. Magyar kritikusai a háború után közvetve őt is okolták a trianoni tragédia bekövetkeztéért. Ha - úgymond - hagyja, hogy a szigorú katona, Lukachich altábornagy a kellő időben szétverje a forradalmi megmozdulásokat, akkor nem akadt volna olyan hazaáruló magyar, aki Belgrádban aláírta volna az ország megcsonkítását tartalmazó katonai egyezményt.

Monte, Miasszonyunk templomában IV. Károly sírja
Monte, Miasszonyunk templomában IV. Károly sírja

Csakhogy báró Lukachich altábornagy 1933-ban megjelent emlékirataiban a következőket írja: „...közvetlen közelről láthattam azokat a hibákat és fogyatékosságokat, amelyek a katonai fegyelem felbomlásához vezettek. Már 1919-ben kezdett terjedni az a mendemonda, hogy az összeomlás azért következett be, mert a budapesti karhatalmi csapatok királyi parancsra nem használhatták a lőfegyvert az összeomlás éjszakáján. Ez a mese azoknak a közleményeknek folyományaként keletkezett, amelyek a Diadalmas Forradalom cím alatt megjelent könyvben közvetlenül a felfordulás után láttak napvilágot... mind többen hiszik el azt, hogy az összeomlás éjszakáján, azaz 1918. október 30-áról 31-ére virradó éjszaka rendelkezésre állott Budapesten még olyan katonai csapat, amellyel a rendet fenn lehetett volna tartani, azaz amely parancsra lőtt volna."

IV. Károly rendezett békeidőben minden bizonnyal általános szeretetnek örvendő, jó uralkodó lett volna. De nem az az embertípus volt, aki alkalmas arra, hogy a tomboló világháború közepén vegye kezébe egy agonizáló birodalom vezetését és megállítsa annak széthullását. De ezt akkor sem tudta volna megtenni, ha személyében a nagy katonai és politikai lángelmék képességei összpontosulnak volna. Ma már tudjuk, hogy a Monarchia és Magyarország szétdarabolásának terve a múlt század végén kidolgozott nyugat-európai koncepció volt.

Boldoggá avatása

2004. október 3-án a pápa boldoggá avatta az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt, akit példaképül állított a „felelős európai politikusok" elé. Megítélése nem volt egységes. A szertartás támogatói szerint "bizonyított csodák" kötődnek a király nevéhez. Ellenzői azonban inkább az első világháborúban nyújtott szerepét emelik ki.

IV. Károly hermája a Bazilikában
IV. Károly hermája a Bazilikában

A boldoggá avatást szorgalmazók szerint IV. Károly halála után több olyan csoda is történt, amely az egykori uralkodó „közbenjárásának" tudható be. Bizonyítottnak tekintik, hogy egy súlyos betegségben szenvedő apáca Károly boldoggá avatásáért imádkozva meggyógyult. Károlyért ifjúkora óta egy kis vallásos közösség imádkozott, s halála után ebből a közösségből alakult ki a „Károly Király Imaliga a Népek Békéjéért", amely 1925-ben kezdte meg a bizonyítékok és a tanúságok gyűjtését.

Az egyes katolikus hívői közösségek által „békecsászárként" is emlegetett IV. Károly boldoggá avatási szertartásának megkezdését több mint fél évszázada, 1949-ben jelentették be. Végül a Vatikánban, a Szent Péter téren avatta boldoggá 2004. október 3-án II. János Pál pápa, aki pápaságának közel 26 esztendeje alatt csaknem másfélezer boldogot avatott. Emléknapjának - más szentektől eltérően - nem halála, hanem Zita hercegnővel való házasságkötése napját, október 21-ét jelölte ki, ráirányítva a figyelmet példás házaséletére, ezzel is hangsúlyozva, hogy a szentté válás egyik útja a házasság.

Hermáját 2013. április 1-jén szentelték meg Budapesten, a Bazilikában.

Boldog Károly király emlékezetével mostohán bánt a sors és nemzet is, mégis utolsó apostoli magyar királyunk emlékét megőrizni kötelességünk!

Forrás: wikipedia.org gyula.czegledy.hu index.hu