Január 14. - III. András halála, az Árpád-ház kihalása - 1301

„Az Úr 1301. évében Nolai Szent Félix ünnepén
(január 14.) András király a budai Várban
elnyugodott az Úrban, és Szent János evangelista
templomában temették el a ferences barátoknál..."

Kálti Márk: Képes Krónika (1358)


III. András, az utolsó Árpád-házi király 1290 és 1301 között uralkodott.

II. András magyar király unokája. Apja Utószülött István volt, aki akkor született, amikor apja, II. András (Endre) már nem élt - innen a név. Édesanyja egy olasz őrgróf leánya, Estei Beatrix volt, aki akkor ment hozzá harmadik feleségeként Endréhez (1235), amikor az már majdnem 60 éves volt. Többen is azt gondolták, törvénytelen gyermeket hord a szíve alatt. IV. Béla (1235-1270) és Kálmán herceg soha nem ismerte el testvérének Istvánt, aki így egész életét külföldön töltötte. Velencében vette el Michele Morosini lányát, Tomasina Katalint. Az ő fiuk volt III. András, aki 1265 tájékán született.

Kun László halála után főleg annak köszönhette Magyarországra hívását, hogy a bárók a jövendő gyengekezű királyt látták benne. 1290-ben koronázták meg. Hatalmának gyors megszilárdításában nagy szerepet játszik, hogy a belső erők felsorakoznak mögötte az idegen jelöltekkel szemben. Nem mellékes az egyház támogatása sem, a papság a „pogány" Kun László után a kereszténység védelmezőjét látja benne.

Őszintén törekedett a központosításra, de komoly eredményt nem tudott elérni. Politikájában igen józanul a középnemesség, a városok és az egyház támogatását igyekezett felhasználni, de ezek az erők sem tudták a bárók hatalmát ellensúlyozni. Kétszer hívott össze országgyűlést, de az ott hozott határozatok nem valósultak meg.Házasságai is sikertelenek, nem születik fiúgyermeke.

1301-ben III. András meghal, és ezzel az „Árpád-ház utolsó aranyágacskája is letörött".

Az Árpád-ház kihalásának izgalmas, az elmúlt évszázadok történészeinek sok-sok vitáját kiváltó történetét lássuk Zsoldos Attila tolmácsolásában:

ZSOLDOS Attila: Törvényes uralkodó vagy szerencsés kalandor?

A legtöbb olyan könyvben, amely az Árpád-kor vagy az Árpád-ház történetével foglalkozik, szerepelnek Ákos nembéli István 1303. évi oklevelének szavai: „Midőn pedig Magyarország felséges királya, András úr Isten kegyes hívására a földi dolgokból kivált, Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon sarjadt utolsó aranyágacskája meghalt, az egyházat kormányzó főpapok, Magyarország bárói, előkelői, nemesei és bármilyen rendű lakói, mikor felfogták, megtudták és értesültek, hogy igaz és természetes uruk elhagyta őket, Ráchelként siratták és végtelenül megzavarodtak, és nagyon megrendültek” (Koszta László fordítása). Nincs okunk kételkedni abban, hogy e fájdalom őszinte volt, s híven tükrözte az egykorú közvélemény érzelmeit.

Amikor 1301. január 14-én III. András király (1290-1301) meghalt, az Árpádok éppen háromszáz éve ültek a magyar trónon. Bár ezen időszak alatt a dinasztia tagjainak a koronáért vívott harcai éppen nem mentek ritkaságszámba, azt soha, senki nem kérdőjelezte meg, hogy a királynak a honfoglaló Árpádtól leszármazó uralkodócsalád férfitagjai közül kell kikerülnie. Érthető tehát a „zavar” és „megrendülés”, ami az utolsó Árpád, III. András halálát követte. De vajon valóban III. András volt-e az Árpád-ház utolsó férfitagja, s valóban kihalt-e a dinasztia?

Genealógiai érvek

Már 16. századi szerzőknél feltűnik egy olyan, idővel több változatban is elterjedt nézet, miszerint különböző francia főrendű családok az Árpád-házzal tartanának rokonságot. Az egyik elképzelés szerint II. András király (1205-1235) András nevű fiától származna le a Croy család. II. András 1210 táján született harmadik fiát valóban Andrásnak hívták, aki 1226 táján feleségül vette Msztyiszlav novgorodi fejedelem leányát, csakhogy a házasság - tudomásunk szerint - gyermektelen maradt, s így András herceg utódok hátrahagyása nélkül halt meg 1234-ben.

Egy másik, napjainkban is fel-felbukkanó változat azt véli tudni, hogy III. András, mielőtt még 1290-ben a magyar trónra lépett volna, összeházasodott egy velencei hölggyel, s az e frigyből született egyik fia lenne a Crouy-Chanel család őse. A kérdés már a 18. század magyar történetíróit is foglalkoztatta, s a körülötte kirobbant vita a 19. században sem csitult el.

A Crouy-Chanel család Árpád-házi eredetét több, a 19. század elején kinyomtatott okmány lett volna hivatott igazolni. Ezek közül az egyiket III. András Félix nevű fia 1279-ben bocsátotta ki, egy 1282-ben kelt másikból kiderül, hogy Félixnek volt egy Márk nevű testvére (s annak egy János nevű fia), sőt, szó esik benne III. Andrásnak egy Péter nevű törvénytelen gyermekéről is, a harmadik irat szerint az említett Félix 1286-ban már nem élt, míg az 1290-re keltezett negyedik arról tudósít, hogy Félix három fiút hagyott hátra: Antalt, Andrást és Jánost.

Az ezekben az iratokban található életrajzi adatokat a 19. század közepének méltán tekintélyes magyar történetírója, Horváth Mihály Magyarország történelme című munkájában vizsgálatnak vetette alá, s joggal állította, hogy az okmányok nem tekinthetők hitelesnek. Horváth felhívta a figyelmet arra, hogy III. András a magyar trónra kerülése után nem hívta be az országba állítólagos fiait és unokáit, miközben édesanyját és annak fivérét Magyarországra hozatta. Ez annál is inkább megmagyarázhatatlan, érvelt Horváth, mert III. András egyik valóságos - azaz történetileg igazolható - házasságából sem született fiúgyermek. Az is szerfelett különös, tehetjük mindehhez hozzá, hogy III. András állítólagos fiai, illetve unokái sem keresték a kapcsolatot apjukkal azt követően, hogy azt Magyarország királyává koronázták, noha, számon tartva a rokonságot, nyilván figyelemmel követték András sorsának alakulását.

Horváth Mihály fejtegetéseit utóbb Wertner Mór, aki Karácsonyi János mellett az előző századforduló legkiválóbb magyar genealógusa volt, az Árpádok családi története című, ma is használatos munkájában elfogadta. Nem tesz másként a mai magyar történetírás sem, mivel azóta sem került elő egyetlen olyan hitelt érdemlő forrás, mely akár a leghalványabb utalást tenné arra, hogy III. Andrásnak fiági leszármazottai lettek volna. A rendelkezésünkre álló adatok alapján tehát első kérdésünkre a válasz az lehet, hogy az Árpádok valóban kihaltak, vagy legalábbis III. András ágán bizonyosan nem éltek tovább.

Utószülött István története

Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy valóban III. András halálával ért-e véget az Árpád-ház története, jóval nehezebb az előzőnél, sőt, minden kétséget kizáró válasz nem is adható rá. Abban kellene ugyanis állást foglalnunk, hogy III. András valóban törvényes származású unokája volt-e II. András királynak, vagy sem.

A kérdés már a középkorban is felmerült, a magyar krónikák egy egész fejezetet szenteltek András származása tisztázásának, mégpedig az alábbi módon: „S most lássuk ennek az András hercegnek a származását és eredetét, hogy milyen okból vált érdemessé Magyarország koronájának elnyerésére. Amikor második András király, negyedik Béla király és Kálmán herceg apja, első feleségének a halála vagy inkább meggyilkolása után az egyház megbízásából átkelt a tengeren a Szentföldre, hogy az Úr sírjáért hadakozzék, s ott győzött, majd szerencsésen, tisztelettől övezve hazafelé tartott, végül Itáliában kötött ki, és bizonyos viszonzás okából Estei őrgrófnál nagyszerű vendéglátásban részesült. Ez az őrgróf pedig, miután megtudta, hogy a király özvegy, kiváló szépségű és ragyogó ékességű leányát a király színe elé vezettette. A király pedig, látva, hogy a lány szép és bájos tekintetű - mivel különben is meg akart nősülni -, még ugyanazon a napon megkötötte a frigyet, és magával hozta Magyarországra.

András király halála után pedig ez az úrnő, midőn visszatérni készült szüleihez, egybehívta Magyarország főembereit, az érsekeket és a püspököket, és nyilvánvaló tanújelekkel bemutatta nekik, hogy a király magzatával terhes, s így tért vissza Este nevű birtokára. Ott az apja házában fiúgyermeket szült, akit a keresztségben Istvánnak neveztek el.” Ezt követően a krónikás rátér az utószülött István herceg különféle kalandjainak ecsetelésére, majd így folytatja: István „Velencébe ment. Ott azután az egyik tehetősebb és gazdagabb velencei polgár, amikor hallotta és - az igazságnak megfelelően - megbizonyosodott róla, hogy ő a magyar király fia, feleségül adta hozzá a lányát. Ettől a nőtől Istvánnak fia született, akit apjának nevéről Andrásnak nevezett el” (Bollók János fordítása).

A krónikás előadása némely pontokon kiigazításra szorul. II. Andrásnak valójában három felesége volt: az első a szövegben is említett, 1213-ban meggyilkolt Gertrúd, a második pedig a krónikás által hallgatással mellőzött Jolánta volt, aki 1233-ban halt meg. Az újra megözvegyült András, jóllehet már hatvanadik életéve felé közeledett, elég erőt és kedvet érzett ahhoz, hogy új asszonyt vegyen magához, s 1235-ben házasságot kötött Estei Beatrixszal. (Az 1217-1218. évi szentföldi hadjárata idején az említett Jolánta volt a felesége.)

Az igaz ugyan, hogy II. András halálakor felesége, Beatrix királyné éppen áldott állapotban volt, az viszont a történtek megszépítése, hogy az özvegy „visszatérni készült szüleihez”. Valójában ugyanis II. András felnőtt fiai, IV. Béla (1235-1270) és öccse, Kálmán herceg arra gyanakodtak, hogy a születendő gyermek házasságtörő kapcsolat gyümölcse, s apjuk halála után őrizet alá vették mostohájukat. Az özvegy királynénak tehát titkon, szökve kellett elhagynia az országot, s gyermekének már külföldön adott életet. Az újszülött az István nevet kapta, amihez anyja alighanem azért ragaszkodott, hogy így is kifejezésre juttassa: a gyermek annak a dinasztiának a törvényes sarja, amelynek alapítójaként akkor már régóta az első magyar királyt, Szent Istvánt tisztelték. Az utószülött István herceget - akinek életútját a krónikás többé-kevésbé híven örökítette meg - IV. Béla és Kálmán herceg soha nem ismerte el féltestvérének, így az kénytelen volt egész életét Magyarországtól távol leélni. A Velencében feleségül vett polgárlány az előkelő patrícius, Michele Morosini leánya, Thomasina volt, s ebből a házasságból született - pontosan nem ismert időpontban, a legvalószínűbben 1265 táján - az az András, aki utóbb III. András néven magyar király lett.

A trónra várva

András herceget, miként már apját is, abban a hitben nevelhették, hogy jogot formálhat a magyar trónra. Arra azonban, hogy a magyar koronára támasztott igényét a gyakorlatban érvényesítse, sokáig reménye sem lehetett. A korszak magyar királyaitól ugyanis a sors nem tagadta meg a fiúgyermek áldását: IV. Béla utóda idősebb fia, V. István lett, akit rövid uralkodás (1270-1272) után elsőszülött fia, IV. László (1272-1290) követett a trónon. Lászlót tízéves gyermekként koronázták meg, s ez a helyzet kedvező lehetőséget teremtett a vagyonban és befolyásban megerősödő világi előkelők számára ahhoz, hogy a királyi hatalommal is szembeszállva terjesszék ki befolyásukat az ország kisebb-nagyobb darabjára, valóságos magántartományokat építve ki.

Eközben ráadásul a dinasztia további léte is veszélybe került. A felserdült IV. László ugyanis már-már betegesen irtózott feleségétől, a nápolyi Anjou Izabellától, s inkább kun szeretőit részesítette előnyben. Ez az ellenszenv azért érintette súlyosan az uralkodócsalád jövőjét, mert 1278-ban IV. László András nevű öccse meghalt, s így - nem számítva a velencei Andrást - a király volt a dinasztia egyetlen élő férfitagja, akire ily módon a királyi család következő nemzedékéről való gondoskodás kötelezettsége hárult. László azonban ezzel mit sem törődött, s így a dinasztia és az ország jövőjéért aggódó előkelőknek nem volt más választásuk: egy alkalommal, amikor fogságukban tartották királyukat, összezárták Lászlót feleségével, hogy - mint forrásunk mondja - „gyermekük szülessék”. Gyermekáldást azonban ez a kísérlet sem hozott, így aztán IV. László 1290. évi halála után sokan gondolták úgy, hogy a dinasztia kihalt.

Két ál-András és egy igazi

Attól persze nem kellett félni, hogy a magyar korona gazdátlanul marad, mert az Árpádok országa még az idő szerinti zilált állapotában is kívánatos örökség volt. Akadt tehát bőven trónigénylő a Habsburgoktól a nápolyi Anjoukig, miközben a pápa is magának igényelte a döntés jogát az öröklés kérdésében. Ebben a helyzetben merült fel a velencei András herceg neve. András addig sem volt ismeretlen Magyarországon, hiszen IV. László életében többször előfordult, hogy az oligarchák talán legsikeresebb képviselői, a Héder nembéli Kőszegiek megpróbálkoztak trónkövetelőként való felléptetésével. Első ízben történetesen - s ez talán nem véletlen - éppen IV. László öccse, András herceg halálának évében, 1278-ban került erre sor.

Még élt IV. László, amikor András a Kőszegiek hívásának engedve újra Magyarországra érkezett, csakhogy az egyik előkelő fogságba ejtette, s kiszolgáltatta Habsburg Albert osztrák hercegnek. IV. László meggyilkolása után nem sokkal Lodomér esztergomi érsek ügynökei a bécsi fogságból Magyarországra szöktették Andrást. Az erőskezű idegen uralkodótól, illetve a pápai hatalom túlságosan nagy befolyásától tartó magyar előkelők és főpapok siettek elnyomni magukban az András származásának törvényességét illetően felmerülő kételyeket, s 1290. július 23-án királyukká koronázták.

A bizonytalanság azért megmaradt a király származásával kapcsolatban, s nyilván ennek tulajdonítható, hogy akadt olyan merész szerencselovag, aki megpróbálta IV. László rég meghalt öccsének, András hercegnek kiadni magát. A kísérlet balul sült el, mert bár IV. Béla Lengyelországban élő lánya, Kinga felismerni vélte unokaöccsét az illetőben - ahogy az már az efféle történetekben lenni szokott, egy jellegzetes anyajegy jutott ebben kulcsszerephez -, mindez azonban nem hatotta meg III. András embereit, és rövid úton eltették láb alól az alkalmatlankodó ál-Andrást. (Sajátságos, hogy évtizedekkel később, 1317-ben egy újabb ál-András tűnik fel. Ekkor Sancho mallorcai és Anjou Róbert nápolyi király - a Magyarországon uralkodó I. Károly [1301-1342] nagybátyja - levélváltásából értesülünk arról, hogy egy Mallorcán lefülelt ismeretlen azt állítja magáról, hogy ő IV. László magyar király öccse. Az ügy további fejleményeiről nincs tudomásunk.)

„Jó emlékezetű előd”-ből törvénytelen uralkodó

III. Andrásnak ugyanakkor nemcsak az elő-, hanem az utóéletében is találunk olyan mozzanatot, amelynek eredetét jelenleg nem ismerjük. Igaz, ebben az esetben megvan a reményünk arra, hogy a jelenség okára valamikor fény derül. Arról van szó ugyanis, hogy a középkor folyamán sajátos változás figyelhető meg III. András személyének értékelésében.

Közvetlen utóda, I. Károly oklevelei még a szokásos módon az uralkodó „jó emlékezetű elődje”-ként és „igen szeretett atyafia”-ként emlegetik Andrást annak ellenére, hogy a nápolyi Anjouk soha nem ismerték el III. András uralmát törvényesnek, s V. István leányának, Máriának a jogán már 1290-ben maguknak követelték a magyar trónt. Károly fiának, I. (Nagy) Lajosnak (1342-1382) az uralkodása idején aztán egyszer csak újra megjelenik az a vélemény, amely törvénytelennek bélyegzi III. András uralkodását, s a jelek szerint rövidesen ez vált a magyar királyi udvar „hivatalos” álláspontjává. Ennek tudható be, hogy a középkor végén Werbőczy István Hármaskönyve már egyenesen arról ír, hogy a III. András által kibocsátott oklevelek csak abban az esetben tekinthetők érvényesnek, ha I. Károly utóbb megerősítette őket. Az fölöttébb valószínűnek tűnik, hogy a III. András uralmának megítélésében bekövetkezett változás valamilyen módon kapcsolatban állt András apjának kétes származásával, de hogy oka, vagy csak ürügye volt annak, azt nem tudjuk.

Ha mindezek ismeretében el akarnánk dönteni, vajon IV. Bélának vagy Lodomér esztergomi érseknek volt-e igaza III. Andrással kapcsolatban, vállalkozásunk eleve kudarcra lenne ítélve. A gondolat, hogy tíz éven át esetleg egy szerencsés kalandor ülhetett az Árpádok trónján, kétségkívül érdekes, már- már pikáns, ám éppúgy bizonyíthatatlan, mint az ellenkezője.

Forrás: fókusz.info; tankonyvtar.hu