Brentai csata

899. szeptember 24-én a magyar seregek a Brenta-folyó mellett, pontosabban meg nem határozható helyen fényes győzelmet arattak I. Berengár itáliai uralkodó számbeli fölényben levő hadereje felett.

A csata leírása dióhéjban:

Alapos előzetes felderítést követően 899 tavaszán mintegy ötezer fős magyar sereg zúdult Észak-Itáliára. Folyamatos mozgással a széltében-hosszában végigszáguldó lovasok feldúlták az észak olasz települések egy jó részét. I. Berengár itáliai király csak több hónap elteltével tudott egyáltalán reagálni az ellenséges akciókra és csak a nyár végén tudta üldözőbe venni a támadókat. A magyarok ekkor vetették be először az európai hadszíntéren a szándékos megfutamodás eszközét. Az egyre elbizakodottabbá váló üldözők a Brenta folyóig nyomultak, ahol a magyar főerők szeptember 24-én fényes győzelmet arattak Berengár háromszoros túlerőben levő könnyűlovas katonái felett. A pontos dátumot a nonantolai monostor alapítási függelékéből ismerjük.

A brentai győzelmet követően egész Észak-Itália magyar megszállás alá került. Ezt követően a magyar sereg a Pó-síkságon töltötte 899/900 telét. A magyarok pedig bekalandozták Trevisót, Padovát, Bresciát és a többi tartományt, elérték Paviát és Milánót, elpusztítva mindent egészen a Jób hegyéig. Ekkoriban jegyezték fel az ismert imát: „A magyarok nyilaitól szabadíts meg,Uram!". 900 nyarán került sor egy színes epizódra, Velence megtámadására. A Rialtóra bőrtömlők segítségével beúsztató magyar harcosokat Péter dózse csak hajóhadának bevetésével tudta feltartóztatni. A magyar vezetők célja Itáliában a rendszeres évi adófizetés kikényszerítése volt. Ezt a célt valóra is váltották. Berengár király "túszok és ajándékok adásával" rávette a magyarokat országa elhagyására.

A csata jelentősége mai szemmel

E győzelem korabeli értéke sem elhanyagolható, mégis úgy vélem, az utókor történelemszemléletének alakításában lenne igazán meghatározó jelentősége. A csata kapcsán feltehető és felteendő kérdések elemzésével, az azokra adott helyes válaszokkal nagyon sok nyitott kérdést zárhatnánk le történelmünk következő időszakában.

Ez volt az első olyan hadjárat, amely minden történészünk szerint bizonyosan a kárpát-medencei hazájukból indítottak a magyar seregek. Az pedig, hogy a hazatérés (mások szerint honfoglalás) után ilyen gyorsan külországi hadviselésre vállalkoztak, azt mutatja, hogy őseink tökéletes biztonságban érezték magukat a Kárpát-medencében. Semmi jel nem utal arra, hogy mindössze pár évvel ezelőtt a magyarság egy űzött, tönkrevert seregként, nyomorúságos körülmények között menekült a Kárpát-medencébe. Nemcsak az állítólagos besenyő támadás ellen nem kellett védekezniük, de a hátország katonai biztosítása sem volt komoly probléma számukra. Vajon jogos a bemenekülés oly sokat sulykolt tézise?

Falfestményrészlet az aquileiai székesegyház altemplomában
Falfestményrészlet az aquileiai székesegyház altemplomában

A magyar seregek nem önös érdekből, hanem Arnulf keleti frank uralkodó felkérésére indították az itáliai hadjáratot. Arnulf saját rokonát, Berengárt akarta megakadályozni a császári cím elnyerésében. Ekkor Arnulfnak nem volt nélkülözhető hadereje, ezért fordult erős keleti szomszédjához. Mindkét nevet érdemes már itt megjegyezni, mert a későbbiekben még találkozunk velük. Itt aztán mindjárt sorjáznak a kérdések: Vajon elképzelhető, hogy egy rokoni vitát egy éppen akkor érkező idegen, egy vadonatúj, ismeretlen szomszéd dönt el? Egyáltalán kap felkérést egy ilyen? És ha kap, tudja, hogy hova kell állnia? Feltudja mérni a helyzetet? És ne feledjük e bekezdés első mondatát sem, mert mutatja, hogy már itt, az első hadjáratban megjelenik a „kalandozások" korának egyik fő motívuma: őseink hívásra, szövetségesként az akkor éppen gyengébb fél kérésére szállnak harcba.

Hogyan jutottak el a magyarok olasz földre? A kb. 5000 fős lovas sereg békésen átvonult a szövetséges pannóniai keleti-frank területen, a régi római úton közelítve meg Itáliát. Ezt, a következő fél évszázadban gyakran használt utat az olaszok nemes egyszerűséggel róluk „Strata Ungarorum"-nak (a magyarok útjának) nevezték. Legalább elgondolkodtató, hogy ezt a nevet már egy 888. évi oklevél is megőrizte!

És ha már útról szót ejtünk, akkor jegyezzük meg azt a rendkívüli teljesítményt, mely szerint a magyar lovas sereg mintegy 1600-2000 kilométer hadi utat tehetett meg Észak-Itália földjén, némelykor 32 km/nap menetteljesítménnyel. Ez, és a következő évtizedek hasonló teljesítményei viszont rendre kimaradnak történelemkönyveinkből.

Vizsgáljuk meg Bölcs Leó bizánci császár szavait is, melyek a magyar hadjáratok egy sajátosságára hívja fel a figyelmünket: „Követi őket nagy csapat ló, mén és kanca is, részint táplálékul és tejivás végett, részint sokaság látszatának keltése végett… Gyakran egy kötélre vévén a felesleges lovakat, hátul, azaz a hadrend mögött, annak védelmére helyezik el… türk ellenfeleinknek hátrányos a legelő hiánya, tekintve a magukkal vitt lovak sokaságát.” A „kalandozások" során végig ez volt a jellemző. De most csak a bemenekülésre gondolva, lehetett a mintegy 1500-1800 km-es menekülés után egy-két évvel ilyen harci feladatok végrehajtására, ilyen menettávolság megtételére alkalmas lóállományuk?

Ekkoriban jegyezték fel a modenai himnuszként elhíresült imát: „De sagittis Hungarorum, libera nos Domine", vagyis „Isten, szabadíts meg minket a magyarok nyilaitól.”

Ebből a korból magyar leírás nem maradt fenn, csak ellenségeinkre hagyatkozhatunk a történések felidézésekor. Ezen morzsák csipegetésével állíthatjuk össze a mozaikképeket. De azt mindig figyelembe kell vennünk, hogy a magyarság szemléletét tükröző álláspont hiányával és az ellen oldal sokszor túlzó, egyoldalú beállításaiból kell kialakítanunk a reális képet. Az emberi tényezők pedig nem hagyhatók figyelmen kívül.

A brentai csata leírása például Liutprand cremonai püspök tolmácsolásában így fest:

„A nap még alig hagyta el a Hal csillagkép övét, s még alig foglalta el a Kos övét, amikor a magyarok mérhetetlen és megszámlálhatatlan sereget gyűjtve Itáliába vonulnak, áthaladnak Aquileián és Veronán, ezeken a nagyon megerődített városokon, és Paviához érkeznek anélkül, hogy bárki is szembeszállt volna velük. Berengár király alig tudott eléggé csudálkozni e nevezetes és szokatlan teljesítményen - ezelőtt ugyanis még a nevét sem hallotta ennek a népnek. Az itáliaiaknak… meghagyja, hogy mindnyájan gyülekezzenek egy helyre, és így a magyarokénál háromszorta erősebb lett a serege… A Krisztus-imádók és a bálványimádók egyszerre érkeztek meg a Brenta folyó mellé; ugyanis a szerfelett kifáradt lovak nem tették lehetővé a magyarok számára a futást… A magyarok végre a szerfeletti félelemtől kényszerítve megígérik, hogy odaadják minden felszerelésüket, foglyaikat, minden fegyverüket és lovaikat, csupán egyet tartva meg belőlük, hogy azon hazamehessenek… De sajnos a keresztények gőgös felfuvalkodástól elkapatva a pogányokat fenyegetésekkel halmozzák el, mintha már le lennének győzve… [a magyarok] visszanyerve lélekjelenlétüket, három felől lesbe állítanak csapatokat, ők maguk meg a folyón átkelve, egyenesen az ellenség közepébe rontanak. A keresztények közül ugyanis a legtöbben az alkudozások miatti hosszas várakozásban kifáradva táborszerte leszálltak a lóról, hogy felüdítsék magukat étellel. A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették a lovukat, és ezektől annál kevésbé féltek, mivel lovak nélkül látták őket. Futnak tehát a keresztények, dühöngenek a pogányok, és akik az előbb ajándékokkal sem tudták megkérlelni őket, utóbb nem ismerik a kíméletet a könyörgőkkel szemben.”

Vagyis még utólag sem érzékeli a szándékos megfutamodás fortélyát és csak a magyarok gyávaságáról, félelméről ír. Csak ezt ismerve nehéz lenne valós képet alkotni. De későbbi hadjárataink során oly sokszor és jól alkalmaztuk ezt a cselvetést, hogy ez sem itt a Brenta mellett, sem máshol nem lehetett a véletlen műve. Mégis már itt megalapozódik az a szemlélet, hogy csak ezek az idegenek által írtak lehetnek tárgyilagosak és hitelesek. Ez a gondolat pedig rányomja bélyegét a később keletkező krónikáink megítélésére is.

Az aquileiai székesegyház altemplomában függönyszerű drapériára festve, jellegzetes keleti nomád öltözéket viselő harcos vágtat, nyergéből hátrafordulva, „visszacsapó”-íjat feszítve az őt üldöző páncélos lovag felé. Nem tudni, ki is pontosan ez a két figura és hogyan, miért kerültek épp ezekre a falakra. De nem kétséges, hogy e tájon a képek keletkezése idején még jól emlékeztek arra a fenyegetésre, amelyet a kardjuk élén, nyilaik hegyén hoztak el az Alpok átjáróján át a gazdag síkságra leereszkedő törzsek. Hol rablóként, hol a félsziget hatalmi harcaiba bekapcsolódó „hadi vállalkozóként” jöttek. Az átjárót pedig jó ideig „strada Ungarorum” (magyarok útja) néven tartották nyilván. A magyarok voltak az utolsók, akik a képen látható módon látogattak Itáliába - aligha kétséges tehát, hogy egyik korai ősünk volt a festmény modellje. Ez az 1200 körüli időből származó kép a korabeli magyar harcos valószínűleg leghitelesebb ábrázolása ez. Ellenségként jött, de amire Szent Hermagor befogadta templomába, jó barát lett belőle.

A sok évszázados külső elnyomó hatalmak hathatós tevékenységének következtében történetírásunkban gyökeret vert az a szemlélet, hogy az a krónika nem lehet hiteles, amely a magyarokról kedvezően szól. És ezt sajnos nemcsak az elnyomó gépezet diktálta így, de kellő kötelességtudattal átvették a „hazai mérvadó körök" is. Sőt, olyan tökélyre fejlődött ez a szemléletmód, hogy még a külföldi tudós által készített írás sem felelt meg a kényes ízlésnek, ha az véletlenül jót írt rólunk. Azoknak szerzőit mind becsapták, megtévesztették a magyarok... Bezzeg ha a krónikás reánk nézve rosszat írt, azon nyomban hiteles szerzővé avanzsált. Így aztán nem csodálkozhatunk, hogy sok nyugati nép emlékezetében nem lettünk mások, mint kegyetlen, vérszomjas nép. „Valamennyi nép közül a legrettenetesebb" és igazán csak az irgalmas Isten különös kegyelme révén vehette ez a barbár népség birtokba a gyönyörű Kárpát-medencét. De hát Tacitus óta tudjuk, „Jaj annak a népnek, akinek idegenek írják a történelmét.”