A fehér sólyom legendája

fehér sólyom.
fehér sólyom.

Sajnos azt, hogy mikor veszi kezdetét ez a legenda, azt nem őrizte meg a néphagyomány, a népi emlékezet. Nem tudni, hogy vajon melyik Turul-házi királyunk alatt történt meg a szóban forgó esemény. Az viszont biztos, hogy a magyar mitológiai hagyomány egy fontos szeletére világít rá ez a hajdani történés. Lássuk hát!

„…az jó Árpád-házi királyunk vadászat közbe látott egy szép fehér vadászmadarat”. Ott keringett a király fölött a hófehér sólyommadár, de se leszállni, se vadászni nem volt annak kedve, csak ott volt mindig a jó király felett a magasban. Ahogy a király beért az erdő sűrűjébe, már nem láthatta feje felett a fehér madarat. Meg is feledkezett a sólyommadárról, ahogy egyre mélyebbre hatolt az erdőbe, mígnem azt vette észre, hogy nem tudja, hol van. Ott maradt az erdő sűrűjében kevés számú segítőjével együtt.

Hiába mentek jobbra és balra, előre és hátra; napot és fényt is csak ritkán látva próbáltak kitörni a hegyekkel szabdalt, sűrű erdővel benőtt vidékről. Mígnem egyszer csak egy különös tisztásra nem értek. Úgy tűnt, mintha egy hegyi tisztásra jutottak volna. De itt, ezen a tisztáson különös virágok és egyéb furcsa növények nőttek. És mintha a nap is nagyon közel lett volna hozzájuk. És ami a legkülönösebb: a napnak a fénye mintha a szívekbe is behatolt volna, és különös melegséggel töltötte el a királyt.

Megálltak hát pihenni egy kicsit ezen a mesés kis tisztáson, mikor egyszer csak felnézett a király, fel a nagy egekre, és amit látott, azt maga sem akarta elhinni. Fölötte volt, éppen fölötte kitárt szárnyakkal a sólyommadár. S ami a legkülönösebb volt a király számára: nem vetett árnyékot a szép madár. Hófehér színét valami aranyos ragyogás vette körbe. Csőrében napot tartva nem mozdult a sólyom a király feje fölül. Úgy tűnt a királynak, mintha e sólyomnak emberszemei lennének. De akkora fénnyel volt ez a madár, hogy a király nem bírta sokáig rajta tartani a szemét.

Ekkor hangot hallott a jó király szívében legbelül, mintha a sólyom beszélne hozzá. „Ne félj, jó király! Többen is megpróbáltak eltéríteni téged az őseid útjáról. De ne félj! Fényem veled lesz örökre.” Mire a király újra felnézett az égre, már sehol sem volt az a sólyommadár.

De a tisztás széléről egy fehér barátot látott közeledni. Csuhája olyan fehér volt, akár a sólyom tolla. Botra nehezedve közeledett, és ahogy a király elé ért, meghajolt tisztelettel. Kövess jó Uram, hogy visszatalálhass a palotádba. A király és kísérete követte a fehér barátot az erdőn a palota felé. Amikor már látszott a királyi palota, megszólalt a király. „Kérj bármit a segítségedért, fehér barát.” „Csak annyit kérek - szólt a fehér barát -, hogy add áldásod ránk, kik az erdőket járjuk, és népünkért, királyunkért imádkozunk.”

Azóta az a hír járja, ha bajban a magyar király, jön a fehér barát!