II. András király elveszett sólyma

II. András király
II. András király

Ez a monda a történetbe illesztett szerzői gondolatokkal együtt Gönczi Tamás: "Piliscsillag, Napcsillag" című könyvéből származik:

"A Mátra erdejében vadászik II. András Árpád-házi királyunk, III. Béla és Chatillon Anna (Ágnes) királyné gyermeke. A királynak van egy legendásan gyönyörű sólyommadara. A király annyira megszereti madarát, hogy nélküle már nem is vadászik. A király és sólyma között mély, transzcendens kapcsolat alakul ki. A sólyom egyszer, csak úgy elröpül, elszáll a vadászaton, és a király hiába várja vissza. S úgy érzi, mintha a szívéből szakadt volna ki, röpült volna el valami. Várja-várja vissza kedvenc sólymát, de az csak nem talál vissza a királyi udvarba, a „király szívbe". A visszavárás izgalmában csak úgy suhannak a napok.

Egyszer csak követ érkezik Buda várából, hogy jöjjön haza a király, mert fontos udvari ügyek várják. A király azonban nem tér vissza. Nem akarja elhagyni a Mátra erdejét kedvenc sólyommadara nélkül. Látva a király elszánt kétségbeesését, szinte mindenki keresni kezdi a madarat. De senki nem találja, se hír nem jön felőle. Egyszer csak megérkezik egy Gábor nevű szerzetes, András király régi, öreg vitéze. Hallván, hogy mily nagy a király bánata, elhatározza a papvitéz, hogy visszaszerzi az elveszett, elszállt királyi madarat. Megtalálja azt ő, bárhová is szállt az a madár. Gábor atya hat nap és hét éjszaka (itt is, mint a mítoszban, mondában, mesében a számoknak fontos jelentése van!) keresi a madarat, míg végre meg is találja, és elviszi a királyhoz. A magyar király nagyon jól tudja azt, hogy mit is ér ez a madár. Értéke se aranyban, se földben, a középkor két nagy anyagi értékmérőjében ki nem fejezhető. A királyi sólyom értéke felbecsülhetetlen. Örömünnep van hát a magyar birodalomban.

Természetesen a király felajánlja Gábor atyának: kérjen hát bármit, ő azt teljesíteni fogja. Erre elhangzik hát a kérés:

-Sokan vagyunk olyan vitézek, akik már csak a szent élet útján járunk, elmélkedő életet folytatunk. Megkérjük hát a királyt, alapítson hát számunkra egy magyar kolostort és szerzetesrendet! S most jön a dolog elgondolkoztató része: ha a magyar király egy megtalált sólyom ünnepére szerzetesrendet alapít, ez a szerzetesrend vajon milyen vallás útján fog járni? Egy ős- vallás totemisztikus rekvizitumaiból építkező, azt fundamentumába beépítő és megvalló, de tagadhatatlanul a korai kereszténység jegyeit magán viselő szerzetesrend elképzelhető-e a római katolikus vallás keretei között. Valószínű, hogy nem. Ezt a tényt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a rendet Rómában nem jegyzik be.

Minden bizonnyal nagy engedményeket kellett volna tenni Rómának, hogy ezt a magyar hitet a leírt formában valló szerzetesrend létrejöhessen, elfogadást nyerjen. Az csak természetes, hogy templomot azon a helyen építik fel, ahol a sólymot megtalálták. A legenda Gyöngyös környékéről való. De ami egészen megdöbbentő: a Csallóköz déli peremén lévő, magyarok lakta faluban is hasonló legendákat őriznek. Példák rá a Sólyom lakta templom és Á nagy fa sólyomvára című csallóközi magyar mesék. De hogy maga a Pilis se maradjon ki mindebből, a templomosok magyarországi jelenlétét kutatva, az Esztergomhoz közeli várban lakó sólyomlovagokról szóló legenda is ide illeszthető, hogy a kép a lehető legteljesebb legyen.

De van itt még valami, a név problémája. A névadás szent cselekmény, és ezt nagyon jól tudták, főleg a középkor elején. Hiszen akinek, aminek nincs neve, annak nincs helye az Élet Könyvében. Az nem is létezik. Még pontosabban: név nélkül az élő is halott a szakrális tradíció szerint. Akitől elvették a nevét, az a középkorban az egyik legkomolyabb büntetésnek számított. Akinek nincs neve, az olyan, mint akinek nincsen arca. A tradíció mindig a nevet és a tettet tartja számon. Mos, a II. András által alapított szerzetesrend a Szent Sír Őrzői nevet kapja. Itt el lehet gondolkodni egy kicsit. A Turul-nemzetség, sólyomnemzetség uralkodóinak vannak szent sírhelyei. Hiszen erről neveztetett el a rejtélyes magyar szerzetesrend. Igaz lenne a legenda a pilisi szent sírokról?

Vagy ez a bizonyos szent sír a távoli Szentföldön leledzik. S ha igen, akkor mi közünk mindehhez nekünk, magyaroknak? És ha már itt tartunk, az őskirályok szentsége vajon milyen karizmából fakadt? S maga a szentség fogalma ekkor, ama bizonyos homályos ősidőkben mit is takarhatott? Hiszen ekkor még nyoma sem volt kereszténységnek. De menjünk tovább. S fogadjuk el, hogy a feltámadásra váró Árpád-házi szent őskirályok sírja egy magyar szerzetesrendet kap őrizőül, amire a nevük is utal: a Szent Sír Őrzőinek Rendje. A legenda, a mitológia, a kora középkori történelem és népi emlékezet őrizte dolgok és események szűk ösvényt hagynak e kutatás számára. Ez az ösvény bizonytalan, indákkal benőtt, tele van szándékos és véletlen hozta vargabetűkkel. De mindettől eltekintve még a valósághoz vezethet minket.

Elvégre itt, a Kárpát-medencében biztos, hogy nem a jeruzsálemi szent sír őrizetét kapták nevükként és feladatukként a szent életű magyar szerzetesek, vagy ha igen, akkor itt a talány még bonyolultabb, mint azt hittük volna.

Van itt egy törékeny nyom, ami minden bizonnyal nem hanyagolható el. Egy töredékes, hiányos legendáról van szó. A néphagyomány ismer egy másik rejtélyes rendet is ebből az időből, aminek a nevét így tudja: A Szent Halom Vigyázóinak Rendje. S ez a rend „a szent Pilis szent halmait vigyázta". A halom szó mögött pedig szakrális magasságok rejteznek. Gondoljunk csak nemzeti címerünk halmaira, amelyek, ugye, nemcsak földrajzi, hanem szellemi magasságok is. Mindebből egyvalami egyértelműen és biztosan kiderül: a Pilis szent hegy, nem más, mint a magyarok szent hegye, spirituális, de földrajzi értelemben mérhető, körüljárható „Magasság". Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy a pálosoknak, vagyis a magyar fehér barátoknak, a „gábori" Gábor nevű vitéz-szerzetes által alapított, Rómában soha be nem jegyzett Szent Sír Őrzőinek, illetve a Szent Halom Vigyázói nevű régi magyar lovagrendnek milyen szerepe lehetett a magyar történelemben?

Talán egy olyan szent sírt őriztek, ami valamilyen formában kapcsolódik Kelet nagy szent sírjainak valamelyikéhez, netán a legnagyobbhoz, a megváltó Krisztus szent sírjához. Ezt ma még nem lehet tudni. A középkor számtalan talányainak egyike ez. El lehet gondolkozni azon is, hogy ezekről az elvarratlan kultúrtörténeti szálakról vajon miért tud a lehető legkevesebbet az a bizonyos egzakt történelem? Az, amelyik hideg gőgjében oly biztos abban, hogy mindent tud arról, ami már a múlté lett.

Az nyilvánvaló, hogy a nemzet számára fontos szerepük miatt az Árpád-ház kihalása után következő uralkodók kiejtették őket a magyar történelemből. S hogy ez praxis maradt a jövőre nézve is, arra elég, ha az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendnek, a Remete Szent Pál Remete Testvéreinek, ismertebb nevén az ősi magyar pálos rendnek a magyarországi feloszlatására gondolunk. Ami ugyan ravasz módon a többi renddel együtt történt, de a cél csak egy rendnek, a pálosoknak a megsemmisítése volt. Erre utal az a közvetett bizonyíték, hogy amíg a többi rendet viszonylag rövid idő múltával visszaengedték az országba, a pálosoknak igen sokat kellett várniuk arra, hogy visszajöhessenek.

S ahogy az Öregek mondták: „...bizony azok, akik hosszú idők eltelte után ide visszajöttek, már nem azok voltak, akiket innen hajdanán oly kegyetlenül elűztek". Az ősi magyar pálos rend és szellemisége sajnos a múltba veszett. Hogyan is fogalmaz a „sötét" középkor költője: „...a fontos dolgok mindig a mélyben pihennek, de ott meg is őriződnek, mert súlyosabbak és nehezebbek azok minden fémnél"."

Egy apró kiegészítés: Gyöngyössolymos településről ezt olvashatjuk a Mátra információs oldalon és a Wikipédián:

"Kedvező adottságai miatt - barlangok, jó halászó-vadászó területek - a terület régóta lakott. A honfoglalás idején a krónikák szerint Ed és Edömér kun-palóc vezérek szállták meg a területet. Solymoson valószínűleg egy kisebb egység telepedhetett le, akik a solymászat mesterségét űzték. Az Aba nemzetbéli Solymosiak voltak az első letelepedésű birtokosok, ők adták a falu nevét is."

"A község neve elsőként egy 1212-ben kelt adománylevélben szerepelt, melyet II. András királyunk a Solymosi Szentsír őrei elnevezésű szerzetesrendnek adományozott."