Verhovay Gyula

Verhovay Gyula újságíró, politikus, a kiegyezés utáni magyar közélet jelentős szereplője a Zemplén vármegyei Nátafalván született 1849. január 21-én. Személye igazi példája a fiatalos és lendületes diákvezérnek, újságírónak, szervezőnek és politikusnak, ugyanis élete és karrierje során mindegyik szerepben kipróbálhatta magát.

Szülei egyszerű emberek voltak, de iskoláztatására nagy gondot fordítottak. Középiskolai tanulmányait Kassán és Sárospatakon végezte. A kis Verhovay élénk, igyekvő, szorgalmas gyermek volt. Felnőtt sorsát meghatározó tulajdonságai és képességei már diák korában is megmutatkoztak. Már az iskolában kitűnő stiliszta volt. Tanárai is buzdították az írásra és maga is nagy kedvet érzett hozzá. Tizenöt éves korában jelent meg az első, nevével napvilágot látott írása az egyik kassai lapban. Ettől kezdve a toll és a betű lett a sorsa, lett a végzete. Az írás meghozta neki a népszerűségét és a hírnevet, de az írás hozta rá a sok szenvedést, üldözést és megpróbáltatást is. Tizenöt éves korában már azt írja szüleinek: „Ha Isten is úgy akarja, mint én, akkor író lesz belőlem." És úgy látszik az isteni akarat valóban az volt, hogy Verhovay Gyula író legyen, méghozzá korának az egyik legtüzesebb, legszínesebb és legnépszerűbb magyar közírója. Írásaiban kiönthette keserűségét, lecsillapíthatta háborgó szenvedélyét és nyugtalan idegeit, levezethette tomboló, túláradó akarat és cselekvőerejét.

Nyugtalan, szenvedélyes természete, az általa vélt igazságért mindig kiálló érzelemvilága miatt már a diákéveiben is a hangadók közé tartozott. Háborgó érzelemvilágát mutatja, hogy már diákként belekerül a közéleti harcokba. Érzékenysége és korának liberális gondolatvilága hajszolja bele az első összecsapásokba. Elsőéves joghallgató korában szóváltás támad a tanteremben egy zsidó és egy magyar hallgató között. Az utóbbi egy jól irányzott nyaklevessel zárja le a vitát. A sértett az igazgatót kéri, hogy szerezzen neki elégtételt, aki azonban nem hajlandó az üggyel foglalkozni. Verhovay - aki ekkor még a zsidó emancipáció lelkes híve - megírja az esetet a Pesti Naplóban. Írásáért az iskolaszék elé idézik és felszólítják, igazítsa helyre cikkét a lapban. Verhovay vonakodik ezt megtenni, amire kicsapják.

Miután elvégezte a budapesti jogi egyetemet, szerény hivatalnoki állást kapott a honvédelmi minisztériumban. De az egyhangú és unalmas hivatalnoki élet nem neki való, nem is bírja sokáig. Szíve az újságírás felé vonzotta. Akkoriban a szélsőbal lapja a Csernátonyi által szerkesztett Ellenőr volt, melynek szerkesztőségében már hivatalnoki idejében is dolgozott. Csernátonyi felismerte tehetségét és fiatalon a lap főmunkatársává tette. Verhovay nagy lelkesedéssel vetette bele magát az újságírói munkába. Cikkei hamarosan ismertté és népszerűvé tették nevét. 1875-ben írta első művét „A magyarországi conzervativismus és liberalismus címen".

Meggyőződése mindig is a függetlenségi lapokhoz vonzotta. Így aztán amikor az Ellenőr feladta függetlenségi elveit, nem törődve a maga bizonytalan sorsával, Verhovay otthagyta a lapot. Mivel a függetlenségi politika így lap nélkül maradt, Verhovay Ugrón Gábor társaságában lapindítási kísérletet tett. Ennek kudarca után 1879-ig az Egyetértés szerkesztőségében volt újságíró.

Jó viszonyt ápolt az emigrációban élő Kossuth Lajossal, akit 1875 június 21-én Torinóban meg is látogatott. Ez a látogatás kétségkívül élete legnagyobb élményei közé tartozik. Az ennek nyomán született beszámolók még tovább öregbítették nevét. Népszerűségének tetőpontján országszerte "kis Kossuth"-ként emlegették.

Három gondolat és eszme volt amiért szinte mindenét feláldozva dolgozott: a függetlenség, a szabadság és az igazság. Fanatikusan hitte, hogy csak ennek a háromnak beteljesedése biztosíthatja a magyarságnak a zavartalan nemzeti fejlődést. Külön politikai programot vagy gondolatrendszert sohasem szerkesztett. Magatartását, állásfoglalását mindig ez a három eszme irányította. Hozzájuk hű maradt legsúlyosabb élethelyzeteiben is. Tulajdonképpen alakja, egyénisége, egész szereplése csak azért látszik nyugtalannak, háborgónak és lázadozónak, mert egy olyan korszakban élt, amikor divat volt a szürke középszerűség, a megalkuvás, a simulékonyság, az árulás, az önzés és a nagyképűség. Verhovay nagyon jól tudta, hogy az üresfejű törtetőkkel, tele zsebű epigonokkal szemben nem sok reménye van arra, hogy felülkerekedjen, mégis belső ellenállhatatlan szükségszerűségből vállalta a harcot. Bár mindig eszmények hevítették, nem volt mégse hóbortos idealista, sohasem szakadt el a földi valóságtól. Minden harca, minden kiállása mögött végső cél gyanánt fajtájának odaadó szeretete húzódott meg. Egész politikai és közírói munkásságának mozgató rugója, a magyarság felemelése, megerősítése, joghoz, élethez, erőhöz és hatalomhoz juttatása.

Egész közéleti pályája csupa kemény küzdelem, forró indulat és szakadatlan harc. Ennek során sokszor kapott, de maga is sokszor adott súlyos csapásokat. Bőven volt része ünneplésben és népszerűségben, de kijutott neki a csalódásokból és a keserű kiábrándulásokból is. Legjobbnak és leghívebbnek hitt barátai a legnehezebb és legválságosabb pillanatokban hagyták cserben. Csodálatos lélek volt. Megértő, megbocsátó, szeretetet adó és azt állító, álmodozó lélek, telve idealizmussal, de ha valahol valami igazságtalanságot, visszaélést fedezett fel, tudott nyers, reális, kíméletlen és kérlelhetetlen is lenni. Mindig csak igaz ügyért szállt síkra s akár védett, akár támadott valamit vagy valakit, azt mindig teljes odaadással cselekedte.

Azt mondják róla, minden ízében liberális volt, aki mély meggyőződéssel hitt azokban az emberiséget megváltó eszmékben és jelszavakban, amelyeket a liberalizmus a zászlajára írt. Verhovay liberális gondolatvilágban élt és ahhoz ragaszkodott is. De egészen más volt az ő liberalizmusa, mint az, amely akkoriban az egész magyar közéletet uralta. Nem volt doktrinér és képmutató. Hogy mennyire másképp értelmezte ő a liberalizmust, mint korának nagy liberálisai, az mutatja legjobban, hogy állandó, elkeseredett harcban állott velük. Eszmeiségére ekkoriban a liberalizmus lehető leginkább letisztult formája volt a jellemző, és mindennél előrébb valónak tartotta, hogy az igazságot kimondja, még akkor is, ha ebből később kára származhatott. Verhovay nem tartotta összeegyeztethetőnek a liberalizmussal a jogtalanságot, a választási erőszakot, a visszaéléseket, a terrort, a szemfényvesztést, a kétszínűséget, a tömegnyomort és a zsidóság hatalmi terjeszkedését, már pedig ez mind hozzá tartozott a liberális Magyarország korképéhez. Ezt a liberalizmust azonban Verhovay megtagadta. Sohasem titkolta, hogy a liberalizmust nem önmagáért kell követnünk, az csak eszköz lehet kezünkben a magyarság megerősítésére. Ha a liberalizmust politikai klikkek a saját céljaikra használják, csak hivatkoznak rá, miközben harácsolnak és visszaéléseket követnek el, kiszolgáltatják az országot, akkor ezzel a liberalizmussal meg kell tagadni minden érzelmi és eszmei közösséget. Másfél évtized tapasztalatai után Verhovay nem is vonakodott beismerni a liberalizmus és a parlamenti népképviselet teljes és végleges csődjét: „A parlament mai szervezete úgy amint előkészítik, úgy amint kimesterkedik, úgy amint alakul, egészében és egyéneiben, vezéreiben és pártjaiban kitűnően szervezett közkereseti társaság. A választások üzletek, a mandátumok részvények, a miniszterek igazgatótanácsosok, a főispánok ügynökök, az állam vállalat."

Bár nem folytatott osztálypolitikát, mégis elsősorban a kisemberek millióinak sorsát viselte szívén. És ez a tömeg ösztönösen megérezte Verhovayban a maga hősét, érdekeinek önfeláldozó védelmezőjét, mellette volt, hallgatott rá és követte őt mindaddig, amíg ellenfelei emberi becsületét be nem nyálazták, erkölcsileg ki nem végezték és a közéletből ki nem rekesztették.

Néptribunnak mondották őt sokan életében és halála után egyaránt. Az utca népe rajongott érte, bár ő maga tudatosan soha sem kereste ezt a népszerűséget. Nem pályázott olcsó babérokra, nem hajszolta a hírnevet és a dicsőséget. Mindig belső kényszerből cselekedett. A nép kedvence volt, de mégse volt demagóg. Kíméletlen és kérlelhetetlen tudott lenni, és ha harcban állt, nem válogatott túlságosan az eszközökben, de arra mindig nagyon vigyázott, hogy soha senkit és semmit ne támadjon alaptalanul. A tárgyilagos kortársak szerint nem tartozott a legjobb szónokok közé, inkább az őszinteség, a nyíltság és a közvetlenség volt az, amivel a tömegekre hatott.

Eötvössel való viszálya miatt Verhovay kivált az Egyetértéstől is. Röviddel később megindította a Függetlenséget, mely új korszakot jelentett a magyar sajtó történetében. Jóformán anyagi eszközök, tőke és támogatás nélkül vágott bele nagy merészen az új vállalkozásba. Csak hite, akarata, fanatizmusa volt, de ez aztán legyőzhetetlen. Szakított az eddigi megcsontosodott szokásokkal és hagyományokkal, mind külsőben, mind tartalomban a saját útját járta, aminek meg is lett az eredménye. Lapjának szokatlan, merész hangja, elevensége gyorsan népszerűvé tette a Függetlenséget.

1879. december 14-től, az első számtól jelentette meg lapjában, a Függetlenségben „A frakkos banda" című cikksorozatot, melyben újságírói munkásságára jellemző kritikai bátorsággal és a szenzációhajhász agresszivitással banki vezetők visszaéléseiről adott hírt. Élesen támadta a Nemzeti Kaszinó néhány tagját, köztük az éppen felszámolás alatt álló Kisbirtokosok Földhitelintézetének elnökét, gróf Festetich Pált. Az 1872-ben megalakult Kisbirtokosok Földhitelintézete rossz üzletvezetés és a hanyag pénzkezelés miatt rövid időn belül csődbe jutott. Ezzel párhuzamosan jött létre a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete. A két intézmény zavaros pénzügyei összefonódtak, és mindkettő elnöki tisztségét gróf Festetich Pál, gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszter sógora töltötte be. A hír igaznak bizonyult, de a Nemzeti Kaszinó arisztokrata közönsége, melynek természetesen a megtámadott bankvezető is tagja volt, súlyos elégtételt vett.

Ebben az időben a politikusok és az újságírók közötti konfliktusok megoldásának szokásos eszköze a párbaj volt. A becsületére és tisztességére nagy gondot fordító Verhovay, ha a szükség úgy hozta, nem félt párbajba bocsátkozni. A cikksorozat kapcsán az úri közönség elismerten legjobb párbajozó tagja, Majthényi Izidor báró hívta ki Verhovayt. Az 1880. január 10-i emlékezetes párbaj során Majthényi olyan súlyosan megsebesítette Verhovayt, hogy utána egész életében hordozta magában a párbajból származó golyót. Verhovay sebesülésének híre természetesen óriási felháborodást keltett az ellenzék köreiben, hiszen egyrészt nem ő írta a vitatott cikket, másrészt pedig nem volt róla tudomása, hogy ellenfele az ország egyik legjobb lövője. Jókai Mór egészen odáig ment, hogy Verhovay Gyula megsebesítését a sajtó terrorizálásaként minősítette.

Egy politikai tüntetés után - ahol a válságosra fordult helyzetet Verhovay beszéde mentette meg - letartóztatták és becsukták a Fortunába közönséges bűnözők közé. Hat hétig folyt ellene az eljárás lazítás címén, az esküdtszék azonban felmentette. Népszerűsége nagyobb volt, mint bármikor. A nemsokára megtartott képviselőválasztásokon három kerület (Makó, Cegléd és Debrecen) is megválasztotta képviselőjének. Debrecenben magát Tiszát győzte le. A három mandátum közül a ceglédit tartotta meg, ezzel is kifejezésre akarván juttatni Kossuth eszméihez való hűségét.

A parlamentnek 1878-tól 1887-ig volt tagja. Az első egykét évben még kizárólag a liberális és függetlenségi politikát szolgálta. Magatartása és az új lap antiszemita nézete miatt a Függetlenségi Pártnak Verhovay már túl sok volt, Verhovaynak pedig a párt túl kevés, így 1880-ban megszakították a kapcsolatot. A tiszaeszlári per idején Istóczy antiszemita pártjával működik együtt. Egy ideig tagja is volt a pártnak, de állandó szoros együttműködésre részben impulzív természeténél és lobogó temperamentumánál, részben talán élete végéig megmaradó liberális beidegzettségénél fogva nem volt képes.

Mintegy másfél évtizednyi harc sok sikere és kudarca után a gyűlölködő ellenfelek és álnok, kétszínű, népszerűségére féltékeny barátok anyagilag és erkölcsileg tönkretették, és űzött, hajszolt vadként lassan kiszorult a magyar közéletből.

Néhány évi bizonytalan élet után, mindenből kiábrándulva, végleg búcsút mondott a közéletnek. Feleségül vette Kövér Amáliát, özv. Szmetanovics Jánosné, battonyai földbirtokosnőt és az ő birtokai vonult vissza gazdálkodni. Sokáig csendes, magába zárkózott életet élt. Csak egyetlen egyszer került szóba a politikai életbe való visszatérése. Gyula város ellenzéki polgársága akarta őt megnyerni képviselőjelöltjének. Már az összes gazdakörök meg is választották elnöküknek, de az utolsó pillanatban, állítólag felesége kívánságára, visszalépett a jelöltségtől. A birtokot rövid idő alatt, nagy szorgalommal mintagazdasággá fejlesztette. A környékbeli birtokosokkal később mozgalmas társadalmi életet élt. A múltra nem szívesen emlékezett vissza. Halála váratlanul következett be 1906. április 20-án.

Az 1889-ben kiadott „Az álarc korszaká”-ban így tekint vissza a történtekre:

„Mennyi per, mennyi küzdelem, folyt a körül a három láb széles és öt láb hosszú deszka körül, mely az én világom, számát se tudom a pereknek, zaklatásoknak, sarcolásoknak, hajszáknak. Kidülledt pofacsontokkal kiáltotta oda az esküdtszéki tárgyalásokkor az eszlári vérvád rituális főügyésze: "Csak minél több bírságot, hogy a szerkesztő is megérezze!" És fizettem a pogány bírságokat. Biztosok hatoltak be szerkesztőségembe, hogy betiltsák a lap megjelenését. Rendőri ököljog hányta szét a nyomdában a "Függetlenség" kiszedett formáit. Betűszedőket és nyomdászokat béreltek föl, hogy minél több kár mellett, minél több késedelmet szenvedjen a lap. Hivatalos karhatalommal lopták meg a tulajdonomat. Rátörtek mindenre, amim volt és még arra is, ami nem az enyém volt, hogy a jogállam fölött a barbár pártérdek, az igazság fölött a vandál hatalmi önkény diadalmaskodjék... Mindezt elviselni csak a mellett az erő mellett voltam képes, amely az akasztófa alatt is azt kiáltatná velem, a meggyilkolt közerkölcs ravatalánál, a véráldozatul lenyakazott leány álhullájánál, a kiszipolyozott népcsaládok jogéletét börzepapírrá silányító hatalmaskodásnál: a tollat, a tollat!

Mennyi izgatott napom, mennyi álmatlan éjjelem, mennyi küzdelem, mennyi harc fűződik e tollhoz. Sebhelyeit valamennyinek hordozom lelkemen, testemen: de azt az elégtételt nem kapták meg, hogy zászlómat lehajtsam hatalmuk bíbora előtt. Hordozom a belém lőtt golyót, kardvágások negédeseit, a becsületem elleni merénylet vágását, hordozom anyagi tönkretételem csapását, de azt az elégtételt nem kapták meg, hogy megadjam magamat.

Még csak azt se érték el, hogy hallgassak. Pedig keserűségem óráiban, mikor a jóbarát nagyokat mart, a szamár nagyokat rúgott rajtam, már-már föltettem, hogy a közéletnek áldozatul dobott gyermek és ifjúkorom huszonnégy éves küzdelme után végleg pihenőre dűlök.

De ha mindezek után látom, hogyan kezd védekezni a felébresztett közszellem a nemzeti társadalom legmagasabb és legalsóbb fokain, mágnás, dzsentri, iparos, földművelő munkás a hamis elvekkel, hamis játékot űző hamis korszellem ellen: ha látom, mennyivel több a keresztény kocsmáros, mennyivel több a keresztény bolt, mennyivel több a keresztény tiszttartó, mennyivel több a földet zsaroló bérlet helyett az önállóan kezelt közép és nagybirtok, ha látom, hogy hogyan szorítják anyakönyveik becsületesebb vezetésére az okmányhamisítást vallási szent szabadalomnak tartó rabbikat, ha látom, hány családot, hány embert és hány ifjút állított meg a "végzett gazdák" kapujánál az uzsoratörvény, mely a mi agyongázolt és agyongyalázott küzdelmeink kézzelfogható eredménye, akkor lelkem repes az örömtől, mert ártottunk ugyan magunknak, de mint hű és igaz fiai használtunk nemzetünknek; akkor a tények és igazságok napnál világosabb fénye bizonyítja, hogy valamennyi meddő torzsalkodó pártnál és pártembereknél nagyobb, bensőbb és tartalmasabb, mert mindenki által érzett és élvezett a mi küzdelmünk gyümölcse."

Amit Verhovay magáról és küzdelmeiről elmondott, alig szorul magyarázatra. Az ő kemény helytállásának gyakorlati politikai eredménye nem is, de erkölcsi súlya és jelentősége annál nagyobb volt. Abban az erkölcsi posványban - amely a kiegyezés utáni korszakban oly ijesztő gyorsasággal elterjedt nálunk - Verhovay maga volt az élő, tiltakozó lelkiismeret.

Verhovay síremléke
Verhovay síremléke

Herman Ottó a Függetlenség hasábjain kifejtette, hogy „Soha Verhovay Gyulát más úton, mint a becsületén, nem találtam; soha mást, mint erős meggyőződését nem követett; más vezért mint azt, amit becsületérzése és meggyőződése igaznak vallott, nem ismert. Mindent a hazáért, mindent a becsületért, mindent az igazságért, ez volt jelszava és akként cselekedett, tett is, mert minden ízében kötelességtudó, bátor, lovagias ember.”

Verhovay nevének megőrzését az Amerikában élő magyaroknak köszönhetjük, mivel ezek a derék magyarok önsegélyző egyesületük névadójául őt választották. Az amerikai magyarság 1886 decemberében alapított egyik legnagyobb társadalmi szervezete 1955-ig büszkén viselte Verhovay Gyula nevét. A Verhovay Segély Egylet 1931-ben díszes síremléket készíttetett, amely ma is látható. Ekkor vitték hamvait a battonyai római katolikus köztemetőbe.