Trianon

„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják.
De amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott,
annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”
(Deák Ferenc)

„A magyar nemzet nem pusztulhat el és ha a sírba tennék is,
előbb - utóbb fel fog támadni.”
(Saint-René Tailandier)

„Trianon árnyékában élve feledjünk el minden személyi sérelmet, pártoskodást
és nyújtsunk testvérkezet mindenkinek, aki szívében és szándékában magyar még,
még akkor is, ha nézeteink sok mindenben nem egyeznek.
(Wass Albert)

„Magyar az, akinek fáj Trianon - a többi csak állampolgár!”
(Karinthy)


A 2007.06.02-án Csátalján felállított Nemzeti Megbékélési Emlékmű avatásáról a Petőfi Népe így kezdi beszámolóját:

„Hát így állunk ma a 87 évvel ezelőtt ránk kényszerített trianoni békediktátummal. Keveset tudnak róla a fiatalok és a középkorúak egyaránt. Azért, mert a rendszerváltásig tilos volt róla szólni. Meghamisították történelemkönyveinket, és az irredentizmus vádjával illették mindazokat az értelmiségieket, írókat, költőket, akik a csonka nemzetben tudatosítani szerették volna máig ható lelki bajaink legfőbb okát - melynek szinonimája Trianon."

Úgy tűnik, egy hibás, önsorsrontó „politikailag korrekt" gondolat mentén az elmúlt 6 évtized során egyszerűen nem mertük kimondani, hogy fáj Trianon, hogy fáj a hárommillió magyar elvesztése, fáj a történelmi és kulturális múltunkat rejtő tájaink elvesztése. Nosztalgiával tekintünk a Kárpátok természeti kincseire, az olyan ragyogó magyar városokra, mint a kincses Kolozsvárra, a Rákócziak Kassájára, a koronázó Pozsonyra, vagy a vértanúk városára, Aradra és a többi szép-, igaz- és tősgyökeres magyar belvárossal rendelkező, országos hírű településre.

Pedig az a természetellenes, ha nem ezt tesszük, ha nem így érzünk. Az a természetellenes, hogy a „politikailag korrekt" jegyében inkább nem bántjuk a szomszédos országok önérzetét, de eltemetjük a magunkét. Az a természetellenes, hogy magunkat ostorozva már azt is kitaláltuk magunknak, hogy Trianon jogos büntetés volt a magyar kormányok hibás politikája miatt: hogy elnyomtuk a nemzetiségeket. És mindezt még megfejeljük azzal is, hogy a magyarok kisebbségben éltek Nagy-Magyarországon. Amíg egy sorscsapás után más népek egymás kezét szorosan fogva összekapaszkodnak, addig miránk ez egyáltalán nem jellemző, mi azonnal egymást támadjuk, egymást vádoljuk. Napjainkra mégis ez a „politikailag korrekt” hozzáállás lett a mérvadó, ami nemcsak butaság, de önpusztító is. Akár gyávaságból, akár lustaságból, akár konfliktuskerülésből, de a múltat mi nem feldolgozzuk, nem lezárjuk, hanem csak kizárjuk. Nem eltávolítjuk a szálkát, hanem pusztán csak hermetikusan lezárjuk a sebet, miáltal elősegítjük a gennyesedést, a további fertőzést. És csodálkozunk, ha itthon szélsőséges hangok törnek fel, hogy a Délvidéken magyart vernek, hogy Rákóczi városában büntetik a magyar szót. Sajnos ma már sokan nem is értik kis hazánkban, hogy miért használják román állampolgárok tömegei olyan kiválóan a magyar nyelvet. Azzal, hogy a múltunkat kizárjuk, csak magunknak ártunk, csak magunkat és környezetünket fertőzzük.

E felvezető gondolatok jegyében álljanak itt azok az ismeretek, amelyeket mindannyiunknak tudnunk illik a nemzeti fájdalomról.

A trianoni békeszerződés az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének részeként, a háborúban vesztes Magyarország (mint az Osztrák-Magyar Monarchia egyik utódállama, bár jogilag nem tekinthető annak!) és a háborúban győztes antant szövetség hatalmai (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) között létrejött, Magyarországra erőszakolt békeszerződés, amely többek között az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása miatt meghatározta Magyarország és Ausztria, Románia, valamint az újonnan létrejött Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság új határait. Ausztria határairól emellett a Saint Germain-i békeszerződés is rendelkezik.

A szerződést nem írta alá a szintén az Antanthoz tartozó USA, amely akkor nem lett a tagja a Népszövetségnek. Az USA és Magyarország később Washingtonban kötött békét: ez a Népszövetségre vonatkozó cikkelyek kivételével szó szerint megegyezik a trianonival.

A trianoni békeszerződés eredményeképp Magyarország elveszítette területének több mint kétharmadát. Az ország lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza. Jelentős magyarlakta területeket csatoltak a szomszédos országokhoz. Több mint 3 millió magyar került kisebbségi létbe. Románia önmagában nagyobb területeket kapott - 103 ezer km2-et - mint ami Magyarországnak maradt.

A versailles-i békerendszert már születése pillanatában rengeteg kritika érte, - a vesztesek ilyen aránytalan és példa nélküli „büntetése” - már a kortársak szerint is magukban hordozták az újabb világégést. „A béke a versaille-i szerződés aláírásának napján szűnt meg” - fogalmazott Stanley Baldwin későbbi konzervatív brit miniszterelnök. Az angol Frank Wanderlipp így fogalmazott: „Egyetlen fegyvert sem használtak olyan kegyetlenül a háborúban, mint a határvonalat meghúzó ceruzát Magyarországgal kapcsolatban.” A történelemben soha egyetlen országot sem bűntettek ilyen igazságtalanul. „A háborúban legyőzött államok közül egyiket sem sújtották olyan kegyetlenül, egyikre sem raktak annyi erkölcsi és anyagi terhet, mint Magyarországra. Magyarországot nem büntették. Magyarországot kivégezték.” írja Henri Pozzi francia politikus 1934-ben. A XIX-XX. század korábbi békekötései egyetlen alkalommal sem csonkították meg olyan mértékben a katonailag vesztes országot, mint Trianon a Magyar Királyság területét. Amikor pl. 1815-ben leverték a napóleoni Francia Császárságot, területének csak elenyésző részét vették el. Vagy 1871. január 18-án a porosz-francia háború lezárásaként a győztes német fél a franciákat megalázva Versailles-ban kiáltotta ki a Német Császárságot, de területcsonkítást nem követtek el. Mindössze a két, német többségű tartományt, Elzászt és Lotharingiát csatolták el Franciaországtól - jogosan. „A békeszerződésnek elméletileg a „népek önrendelkezési jogára” alapított területi rendelkezései tucatnyi Elzász-Lotaringiát létesítenek Európában, holott egy is elég fekély volt Európa testén. … Magyarországot a nemzetiségi elvre és a gazdasági életre való tekintet nélkül szétosztották. Elvették a gyárait, az erdeit, a bányáit. Népének nagy részét kiszolgáltatták a románoknak és más ellensége népeknek…” - írta Sir Philip Gibbs, angol történész.

A 'Magyar fájdalom' allegorikus szobra Zamárdiban
A 'Magyar fájdalom' allegorikus szobra Zamárdiban

William Bullitt az amerikai delegáció tagja visszalépett s következőket írta Wilsonnak: „Azon milliókhoz tartoztam, kik bizalommal és feltétlenül hittünk önben, — azt tartottuk, hogy ön nem kevesebbet óhajt elérni, mint tartós békét az önzetlen és pártatlan igazságszolgáltatás alapul vételével. Ám a mi kormányunk hozzájárult ahhoz, hogy a szenvedő népek újabb elnyomatásnak, alávettetésnek és szétdarabolásnak tétessenek ki s hogy a háborúk veszélyének egy új százada idéztessék fel. A béketárgyalásoknak Santungot, Tirolt, Magyarországot, Kelet Poroszországot, Danzingot és a Saar-területet érintő igazságtalan határozatai, nemkülönben tengerek szabadsága elvének feladása, kétségkívül újabb nemzetközi konfliktusokat fognak eredményezni. Az Amerikai Egyesült Államok kormányának a maga népével és az összemberiséggel szemben kötelessége megtagadni az igazságtalan szerződések aláírását”. Egy francia történész írt arról az 1930-as években, hogy a trianoni békeszerződés a diplomácia történetének legigazságtalanabb békéje volt. Georges Desbons szerint Magyarország új határai mentén minden határkőre azt kellett volna felvésni, hogy „itt nyugszik az igazság.” „Ez nem béke, ez egy húsz évre szóló fegyverszünet” - jelentette ki 1919 júniusában Ferdinand Foch marsall, az antant haderők főparancsnoka. Az anekdota szerint a II. világháború kitörésének napján a lengyel főparancsnok meg is jegyezte: Foch marsall tévedett, de csak két hónapot. Robert Lansing, a diktátumot alá nem író USA külügyminisztere ezt mondja: „Van immár békeszerződésünk, ám olyan, mely nem a tartós békét hozza. Nem, mert az egoizmus homokzátonyára épült. A békefeltételek mértéktelenül kemények és megalázók, közülük sok nem teljesíthető. Az igazság mellékes, minden az erőszak. Nem állok ezirányban nézetemmel egyedül. Angol államférfiakkal folytattam megbeszéléseket, az egybehangzó vélemény az, hogy a szerződések cselszövények, és a rablási vágy eredményei, értelmetlenek és keresztülvihetetlenek”. Bliss tábornok, Wilson elnök katonai szakértője mondta 1919. június 16-án: „Az újszülött nemzeteknek, amelyeket mi hoztunk létre, már a bölcsőben karmaik vannak, és mielőtt járni tudnának, késekért ordítoznak, hogy átvághassák a szomszéd bölcsőben levő torkokat.”

De ha a békediktátum igazságtalansága ennyire egyértelmű, ennyire nyilvánvaló volt, akkor miért is következhetett be? Mi lehetett a célja?

Mint már annyiszor a történelem során, ezúttal is a nagyhatalmi érdekek domináltak. A győztes nagyhatalmak azt akarták elérni, hogy Németországnak ne lehessen nagyhatalmi szövetségese. (Ne feledjük, a Monarchia a maga csaknem 700 000 km2-es területével - ebből a Magyar Királyság 325 ezer km2 - Oroszország után a második legnagyobb területű birodalom volt Európában!) Mivel a Magyar királyság a Német Birodalom katonai-politikai szövetségese volt, érthető, hogy miért is találtak támogatásra szomszédaink területszerző szándékai. Csehország jelentőségét pedig az emelte, hogy benne látták az ellensúly szerepéz Ausztriával szemben, egy esetleges Anschluss-szal szemben. E nagyhatalmi játszma első s legnagyobb vesztese lett Magyarország.

A záró évszám csak átmeneti,<br/>de a tartalom örök
A záró évszám csak átmeneti,
de a tartalom örök

A békerendszer rendelkezéseit elsősorban a francia nagyhatalmi érdek diktálta, melyhez jól rímeltek szomszédaink „nagy állami" álmai is! A román politikusok a Tisza folyóig álmodták Románia határát; a csehek a Győrtől, Balassagyarmattól, Salgótarjántól, Miskolctól délre húzódó vonalig; a szerbek a Pécstől, Bajától, Szegedtől északra, Temesvártól keletre húzódó vonalig kívánták kitolni határaikat. Ezt a hatalmas területet csak európai háborúval lehetett elvenni, ebből pedig egyenesen következik, hogy a szomszéd népek vezetői érdekeltek voltak a világháború kirobbantásában.

Nagy-Britanniát az európai béke lényegében csak annyiban érdekelte, hogy a hatalmi erőegyensúly, a „balance of power” a kontinensen megmaradjon. Angliának több mint egy évszázados törekvése volt Közép-Európában egy olyan középhatalom fenntartása, amely alkalomadtán útját állhatja az orosz medve nyugati törekvéseinek. E cél megtartása mellett az angolok átengedték a kezdeményezést a franciáknak. A győztesek pedig így már elsősorban Franciaország érdekei mentén szétrombolták az Osztrák-Magyar Monarchiát, hogy romjain új, baráti „ütközőállamok” szövetségét hozzák létre. Olyan „ütközőállamok” szövetségét kívánták, amely mind a szovjet-orosz bolsevik veszélynek, mind az alkalomadtán megerősödő Németország egyeduralmi törekvéseinek is ellent tud állni. Miután egyértelművé vált számukra, hogy Ausztria-Magyarországot nem tudják leválasztani Németországról - hogy ne jöhessen létre a Habsburg restauráció -, úgy döntöttek, hogy a Monarchia szerepét több kis nemzetállam fogja átvenni. Ezért áldozták fel a történelmi Magyarországot. Feláldozták, mert új „szövetségeseiket” magyar területekkel, nyersanyaggal és vasútvonalakkal erősítették fel, miközben tudták: „ehhez több százezer magyaron kell átgázolni”. Volt az több millió is, akikért nem kár, mert a politikai korrektség nevében sikerült megmagyarázniuk: a magyar „barbár nép, a törökökhöz hasonlóan sokat rombolt és semmit nem alkotott, elnyomta a nemzetiségeket”. (Harold Nicolson, brit diplomata)

Ezek a célkitűzések már jóval a béketárgyalások megkezdése előtt megszülettek. IV. Károly, a feltétlen békepárti utolsó magyar király 1917 márciusában sógora, Sixtus pármai herceg titkos közvetítésével puhatolódzott az antanthatalmaknál, milyen feltételek mellett kötnének fegyverszünetet és békét? A válasz lesújtó és megalázó volt: magyar viszonylatban körülbelül a trianoni diktátum föltételeit foglalta magában. Vagyis ez már akkor készen állt! Így aztán Trianonban már csak a pontot tették fel az i-re. A béketárgyalásokra meghívott magyar küldöttség gróf Apponyi Albert vezetésével 1920. január 7-én érkezett Párizsba, soraiban gróf Bethlen Istvánnal és gróf Teleki Pállal. A delegációt azonnal a Neuilly-ben lévő Château de Madrid nevű szállóba internálták, és ott házi őrizetben tartották. „Fegyveres, szuronyos őrség és polgári detektívek őrizték őket, eltávozni tilos volt, vendégeket fogadni úgyszintén". Valójában nemzetközi viszonylatban is páratlan módon nem vehettek részt a konferencián. Ekkor még csak a győztes államok lehettek jelen a tárgyalásokon, melyeken a mi szempontunkból Románia, Szerbia és Csehszlovákia területi igényei kerültek szóba. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője először, és egyben utoljára csak 1920. január 16-án - a béketervezet végleges lezárása után - fejthette ki a magyar álláspontot. Apponyi az „utolsó szó jogán" megtartott beszédében helyére tette a Magyarországgal ellenséges politikusok csúsztatásait. „Nem irgalmasságot kérő nemzet képviselőjeként lépett fel, hanem élni akaró nemzet képviselőjeként, amely jogainak teljes tudatában van és amelynek lehet megbánni valója, de nincsen oka szégyenkeznie”. Dokumentumok és térképek segítségével bemutatta a valódi népességföldrajzi helyzetet, a népek önrendelkezési jogára és a megmaradt Magyarország életképtelenségére hivatkozott, történelmi és jogi érveket is hangoztatva népszavazást kért, - teljesen hatástalanul. Bár Apponyi szavai Henry Pozzi szerint mély benyomást tettek, hiszen tolmács nélkül franciául, angolul és olaszul beszélt, szavai pusztába kiáltóak maradtak. A népszavazás kérését is megtagadták tőlünk. „Magyarország jogosan akarja azokat megtartani, amiket szomszédai különféle ürüggyel el akarnak venni tőle, legyenek hát azoké, akikhez tartozni akarnak." -mondta Apponyi gróf hasztalanul. Csak egyetlen népszavazást engedtek meg, a másik vesztes féllel, Ausztriával szemben és ez Sopron városa volt. A győztesek által támogatott államokban egyetlen népszavazást sem engedtek meg. Nem véletlenül! André Tardieu, háromszoros francia miniszterelnök, a La paix című könyvében így indokol: „Azért nem lehetett a magyaroktól elszakított Felvidéken népszavazást tartani, mert akkor nem jött volna létre Csehszlovákia a lakosság ellenszavazata következtében." De még Tomás Garrigue Masaryk, Csehszlovákia első elnöke is ezt mondja: „Választanunk kellett Csehszlovákia megteremtése vagy a népszavazás között." Ferdinánd Ottó Miksche ezredes osztrák történész, ismert szakíró később így fogalmazott: „Csehszlovákia mesterséges szüleménye egy békekonferenciának, a propaganda gyermeke, áldozatai Ausztria és Magyarország voltak. Új államokat alkottak, amelyek semmivel sem voltak kevésbé kevert nemzetiségűek, mint a Duna-birodalom volt. De hiányzott belőlük az összefogó erő és hagyomány...". Más helyen ezt mondja: „Könnyű hatalommal és pénzzel mesterséges államokat létrehozni. De mihelyt az az erő, amely létrehozta azokat, meggyengül, vagy a politikai körülmények megváltoznak, ezek az államok azonnal elbuknak.“

A szomszédos államok hathatós nagyhatalmi segítséget kaptak, elsősorban Franciaország és Olaszország révén, ugyanakkor hazánknak nem volt egyetlen nagyhatalmi támogatója sem. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok olykor fékezte ugyan szomszédaink kapzsiságát, de nem érezte szükségesnek a magyarok melletti kiállást. Sőt szövetségesének a cseheket, románokat, szerbeket tekintette.

Az adakozásból két évig készülő csátaljai<br/>Nemzeti Megbékélési Emlékmű
Az adakozásból két évig készülő csátaljai
Nemzeti Megbékélési Emlékmű

A Trianonban kiszabott határoknál érhettünk volna el „jobb" határokat is, ha súlyos belső gondok nem feszítették volna túl társadalmunkat. Kiemelendő a magyarság szükségesnél kisebb részaránya, hiszen csak az 1910-es évekre értük el az 50 %-os részarányt. Az 1918. október végétől működő három kormány (Károlyi-, Berinkey- és a népbiztosok tanácsa) tevékenysége az ország szétdarabolásában is vitathatatlan. "A nem akarok katonát látni" gondolkodás súlyos károkat okozott. Ahelyett, hogy a benyomuló román, szerb és cseh katonaság elleni védelemre adtak volna parancsot, visszavonták a hadsereget.

A békefeltételeket 1920. májusában adták át, ezek olvastán az eredeti küldöttség lemondott. A magyar népet - bár nem volt felelős a háború kirobbantásáért - mégis oly kegyetlenül megalázták és megcsonkították, hogy a történelemben ritkán ért népeket ekkora csapás. A magyar kormánynak a békefeltételeket mégis el kellett fogadnia. A szerződést végül a lényegében erre a feladatra kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának két politikailag súlytalan tagja, Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ írta alá június 4-én, majd a kormány hamarosan lemondott. Az aláírás percében Magyarországon megkondultak a harangok, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.

A Párizstól néhány kilométerre lévő Trianon kastélyban aláírt diktátum 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló áll. Ennek első része a Népszövetség alapokmányát tartalmazta, amely minden szerződésben helyet kapott. A második rögzítette Magyarország függetlenségét, de egyúttal megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. Meghatározta az ország új határait. Ennek értelmében a történeti Magyarország (Horvátország nélküli) 282 ezer négyzetkilométer területéből 93 ezer négyzetkilométer (33%) maradt magyar fennhatóság alatt. Az 1910. évi népszámláláskor 20.886.487 főnyi népességből 7,6 millió (36%) került az új államhatárok közé. Az elcsatolt területek lakosságából 3.241.895 (30%) magyar anyanyelvű és nemzetiségű volt, s mintegy fele összefüggő tömbben, közvetlenül az új államhatárok mentén élt.

A békeszerződés harmadik részébe iktatták az úgynevezett kisebbségi szerződést, amely az uralkodó nemzettel egyenlő jogokat kívánt garantálni minden állampolgárnak az élet minden területén.

A békeszerződés katonai intézkedései értelmében csak zsoldos, vagyis önkéntes és nem az általános hadkötelezettségen alapuló hadsereget tarthatott fenn az ország, s létszáma nem haladhatta meg a 35 ezer főt. Nem alkalmazhatott a modern hadviselésben elsőrendű fontossággal bíró fegyvernemeket.

A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, s 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel kihirdette a békeszerződést. Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, Északon Somoskő és környéke (kivéve a Somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.

A jóvátételi klauzula 1921. május 1-jétől kezdődően, 30 esztendőn át törlesztendő jóvátétel kötelezettségét mondta ki, de még nem állapította meg, mekkora összeget kell fizetnie Magyarországnak az általa okozott károkért pénzben, illetve egyéb szállítmányokban. A jóvátétel zálogául a szövetségesek jóvátételi bizottsága lekötötte a magyar állam minden vagyonát és bevételi forrását.

Az 1947. február 10-én aláírt, a II. világháborút lezáró párizsi béke lényegében a trianoni határt állította vissza, semmisnek nyilvánítva a bécsi döntéseket, sőt Csehszlovákia megkapott három Pozsony környéki falut (Oroszvár, Horvátjárfalu és Dunacsún) a Duna jobb partján.

2010. június 4-én - tehát pontosan napra a 90. évfordulón - lépett hatályba a 2010. évi XLV. törvény, amely a parlament döntése értelmében a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítja e napot. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”. Fontos része kell legyen ez közgondolkodásunknak, különösen ha a 2004. december 5-i népszavazás eredményére gondolunk, mert az bizony azt bizonyítja, hogy a mai magyar társadalom legnagyobb része közönnyel viseltetik Trianon kérdése és a határainkon túl élő magyarság iránt. Nem gyászolni kell a békeszerződés során elcsatolt területeket, de soha nem feledkezhetünk meg róluk!

A békeszerződés hatása Magyarországra nézve

Összetartozás emlékmű Vecsés
Összetartozás emlékmű Vecsés

A trianoni béke a történelem egyik legkegyetlenebb és legigazságtalanabb békéje volt, ahogyan Henry Pozzi írta: "...Az erőszak békéi között ez volt a legaljasabb és legostobább."

Trianonban megtagadták a népek önrendelkezési jogát, így a Wilson emlékirataiban megismételt elveket is, amelyért állítólag az antant hatalmak harcoltak. Végső fokon a trianoni béke még súlyosabb állapotokat teremtett, mint amelyet orvosolni akartak. Az utódállamok 42 millió lakosára mintegy 16 millió más nemzetiségi jutott rendelkezései hatására.

Trianonban Magyarországot nem csak a magyarlakta területekre szorították vissza, hanem 20-60 kilométeres szélességben színmagyar és magyar többségű részeket szakítottak el és csatolták oda az utódállamokhoz. Az új határokat elvileg a Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti elv alapján jelölték ki. Ettől azonban több esetben, stratégiai, gazdasági, közlekedési stb. szempontokra hivatkozva eltértek. Például az összes az új határral párhuzamos út és vasút a határ túloldalára került, részben azért, hogy így biztosítsák az utódállamokon belüli vasúti közlekedést, részben pedig katonai okai voltak. Így kerültek egybefüggő magyar lakosságú tömbök is a határ túloldalára, noha legtöbbször ki lehetett volna jelölni megfelelő határt.

Magyarország elvesztette vasúthálózatának 62,2 %-át, közutainak 73,8 %-át, hajóútjainak 64,4%-át, ezzel is megtörvén azt a földrajzi és gazdasági egységet, amelyben a Kárpátok hegyes vidéke harmonikusan kapcsolódott a központi síksághoz. Hiszen a sűrű vasúti, közúti és folyami úthálózat az ország szívébe Budapest felé irányult. Az ország gazdasági ütőereit vágták szét ily módon.

Az ország mezőgazdaságán kívül, amelyet szintén jelentősen megcsapoltak, szinte minden természeti forrását elvesztette az ország. Magyarországot megfosztották erdőinek 88%-a, szénbányáinak, vízi erőműveinek, vasbányáinak, 83%-a nagy részétől. Elvesztette sóbányáinak, réz, arany és ezüstbányáinak egészét, amelyek pedig jóléte alapjait jelentették. Fiume elcsatolásával elvágták a tengertől is. Fiume, amelyet 1822-től Magyarországhoz csatoltak, igen jelentős kereskedelmi forgalmat bonyolított le (egy 1914-es adat szerint: 134 gőzösével 140 ezer tonna forgalma volt).

Az országnak jóvátétel formájában meg kellett térítenie az általa okozott(?) háborús károkat, a nemzetközi kereskedelemben pedig a legnagyobb kedvezmény elvét kellett alkalmaznia a győztes hatalmakkal szemben.

'Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő<br/>
Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel<br/>
Mi reményünk megmarad, összeforr mi szétszakadt<br/>
Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja'<br/>
A közadakozásból állitott egy-egy szépen faragott fél-székelykapu a határvonal két oldalán a szétválasztottság ellenére is
az összetartozást jelképezi.
'Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő
Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel
Mi reményünk megmarad, összeforr mi szétszakadt
Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja'
A közadakozásból állitott egy-egy szépen faragott fél-székelykapu a határvonal két oldalán a szétválasztottság ellenére is az összetartozást jelképezi.

Emellett olyan felháborító önkényeskedéseket láthattunk, hogy városokat vágtak el külvárosaiktól, falvakat szeltek ketté, templomtól vagy temetőtől fosztva meg a lakosságot. Georges Desbons írta erről: "Ez a magatartás egy becsületes országgal szemben, mely évszázadokon keresztül védte Nyugatot, egyszerűen elképesztő... 52 kettészakított falu a román határon, 22 az osztrák határon, 76 a csehszlovákon, 70 a jugoszlávon és több mint 100 olyan város és falu volt, amelyeket elvágtak közlekedési és vízszolgáltatási lehetőségeiktől."

Olyan régi magyar többségű városokat, mint Szabadka, Temesvár, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár, Kassa, Pozsony - amely három évszázadon keresztül Magyarország fővárosa volt -, szintén elcsatoltak tőlünk. Hogy csak néhány elképesztő példát említsünk: a főutcát jelölve határnak települést vágtak ketté Kisszelmenc és Nagyszelmenc között; a Dráva folyónál a határt nem a folyó fősodra jelenti, hanem kígyóvonalként kanyarog át horvát majd magyar oldalra; Somoskőnél a falu Magyarország, a dombon lévő vár Szlovákia. A legelképesztőbb talán az Írottkő hegyen meghatározott magyar-osztrák határ. Az itt lévő bástyaszerű kilátótorony függőleges közepén van a határvonal. Az építmény bal felén osztrák zászló, jobb felén magyar zászló jelzi a határvonalat. A középen lévő bejárat Ausztriához tartozik.

A trianoni békeszerződés egyetlen pozitívumaként fogható fel, hogy az ország a XVI. század óta újra visszanyerte önállóságát és függetlenségét. Igaz, olyan megkötésekkel, mint a hadsereg létszámának 35 000 ezer főre történő korlátozásával (szemben a 280 ezres román, 185 ezres jugoszláv és 162-ezres csehszlovák sereggel). Az általános hadkötelezettséget megtiltották, a hadsereg nem használhatott korszerű fegyvernemeket. A békeszerződés további megkötéseit itt tovább nem is részletezzük.

Hogyan is tudta volna és tudná még ma is feledni a magyar nép ezt a szörnyű csonkítást? Hiszen a szellemi élet olyan nagyjainak szülőföldje került az utódállamokhoz, mint Arany János, Ady Endre, Áprily Lajos, Benedek Elek, Jókai Mór, Kaffka Margit, Kemény Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Reményik Sándor, Tompa Mihály, Tóth Árpád, Zilahy Lajos, hogy csak néhányat említsünk. A zeneművészet terén elég, ha Bartók Bélára utalunk, aki a mai Romániában, Dohnányi Ernőre és Lehár Ferencre, akik a mai Csehszlovákiában születtek... S ha megnézzük mi lett a magyarok sorsa az elcsatolás után, akkor a kálváriák egész sorát írhatnánk meg. Azt talán mondani sem kell, hogy az u.n. kisebbségi szerződéseket, amelyek betartására az új államok kötelezték magukat és alá is írtak, nemhogy nem tartották be, de tervszerűen és hidegvérrel hágták át azokat.

A békediktátum igazságtalanságát mutatja, hogy alig száradt még meg a tinta a trianoni szerződésen, amikor 1920. július 24-én, Fouchet budapesti francia főmegbízott, jegyzéket adott át a magyar kormánynak, amelyben a francia kormány hivatalosan felajánlotta, hogy Magyarország és az utódállamok között kész olyan tárgyalásoknak a közvetítésére, amelyeknek a céljuk, hogy "egyrészt orvosoljanak bizonyos gazdasági és néprajzi igazságtalanságokat, másrészt kiegészítsék a kisebbségek védelmének biztosítására már létesített határozmányokat." A szerződést diktáló nagyhatalmak közül az Amerikai Egyesült Államok sosem ratifikálta azt. Nagy Britanniában és Franciaországban is erős ellenállás kísérte a ratifikációt.

Théophile Delcassé, aki már 1898 óta volt francia külügyminiszter, diplomáciai tapasztalatai vitathatatlanok, így kommentálta Trianont: „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt késsel a torkán egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás”.

Így egyáltalán nem csoda, hogy a magyar külpolitikát a második világháború végéig egyértelműen a határrevíziós törekvéseknek rendelték alá, a vezető politikában a „mindent vissza” hívei többségben voltak a kompromisszumra is hajlandókhoz képest. Horthy azonban óvatosan közelítette a kérdést, és az apró lépésekben, de mindenekelőtt Anglia segítségében bízott. Az ország hangulatának felidézésére: „... Megnyomorították a németet, a bolgárt és törököt is. De... azoknak levágták egy-egy ujját, a magyarnak pedig kezét, lábát.”

Nagy Britanniában már a húszas évek elején kampány indult a revízió érdekében. Ennek első számú szószólója Lord Rothermere volt. „Magyarország nagy barátja, aki először irányította rá a világ figyelmét Trianon igazságtalanságára, és aki lankadatlanul küzd a magyar revízióért.” Sajnos, Rothermere nem rendelkezett elegendő befolyással a nagypolitikában, azonban kitartó kampánya az 1938-as első bécsi döntés idején hozta meg a gyümölcsét, amikor az angol politika nem tiltakozott a határrevízió ellen.

Az emlékezés kitörölhetetlen a magyar lélekből, pedig már azóta a harmadik generáció is felnőtt. Nem mintha belesüppedtünk volna önnönmagunk sajnálatába, hanem mert az igazságtalan és rosszindulatú döntésnek azóta is érezzük negatív hatásait. „Nem kell beszélni róla sohasem,/ De mindig, mindig gondoljunk reá."

A témához csatlakozik az országzászló mozgalomról, a gúnyhatáron innen és azon túl megsemmisített szobrokról szóló cikkek, valamint Herczeg Ferenc: Irredenta? című írása.

„Trianon gyászos napjára" emlékező gyönyörű összeállítás

A fájdalom, a nemzeti gyász és a szétszakított, megalázott nemzet összetartozási vágyának megjelenítésére számtalan trianoni emlékmű áll (és állt!) szerte az országban, melyek között sok a turulos is. Azt azért itt is meg kell említeni, hogy régebbi Trianon szobrainkkal éppen úgy nem tudtunk mit kezdeni mint magával a békediktátummal. Jól szemlélteti ezt a fenti „Magyar Fájdalom" című szobor is. A szobor - melyet a harmincas években Margó Ede készített és ajándékozott Zamárdi városának - egy csónakjában hánykolódó, kétségbeesett férfit ábrázol, allegorikus párhuzamot vonva a fájdalmas alak és a trianoni döntéssel sújtott ország között. A háború után sokáig raktárakban állt, majd 1956 után újra köztérre került - de már új felirattal. "A túlsó part felé", hirdette az új tábla, az eredeti mondanivalótól teljesen eltérő értelmezéssel. A helyi lakosok kérésére 1991-ben került vissza az eredeti felirat a szoborra.

Az újabb emlékművek hangja már nemcsak a fájdalomé, hanem a reményé, a reménykedésé is, tükrözik a rendíthetetlen hitet Magyarország feltámadásában.

Napjainkban az ország egyetlen Trianon Múzeumát Várpalotán, a Kastélydombon álló Zichy kastélyban láthatjuk. A kastély építését 1724-ben a város uralkodó pontján, a vártól nyugatra, a római katolikus templom felett az Árva megyei főispán, gróf Zichy Imre felesége kezdte. A kastély 1860-ban leégett, de akkori tulajdonosa, Waldstein János, egy művészetpártoló földesúr Ybl Miklós tervei alapján újjáépítette, művészi alkotásokkal és könyvtárral gyarapította.

A Trianon Múzeum a Kárpát-medence egyetlen olyan intézménye, mely az első világháborút követő békeszerződéssel és napjainkra is kiható következményeivel foglalkozik, és intézményes keretek között mutatja be a trianoni országvesztés gazdag és megrázó tárgyi, szellemi hagyatékát.

A Múzeumban bemutatott anyag a Kárpát-medence viszonylatában egyaránt felöleli a trianoni diktátum pontos történetét és következményeit, bemutatja az I. világháborút követő irredenta mozgalmak sajátosan szép produktumait, az anyaországhoz időlegesen visszacsatolt egyes országrészek „hazatérésének” boldog pillanatait, a II. világháború eseményeit, és a háború utáni, magyarokat sújtó kollektív, véres megtorlásokat.

Országszerte az alábbi helyeken található turulos trianoni emlékmű:

Budapest Zugló

Bács-Kiskun megye Akasztó, Lajosmizse

Baranya megye Pécs

Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tiszalúc

Fejér megye Csákvár, Lepsény

Győr-Sopron megye Vitnyéd

Heves megye Füzesabony, Kerecsend

Jász-Nagykun-Szolnok megye Jászkisér, Kétpó, Kisújszállás, Nagykörű

Nógrád megye Rétság

Pest megye Maglód, Nagykáta, Pánd, Sződliget, Törökbálint

Tolna megye Dombóvár

Veszprém megye Balatonfüred