Prózai szemelvények

  • Babits Mihály: Részlet a Szózat ünnepére c. írásából

„Azt a hazát, melyről a Szózat zeng, el nem veheti senki, meg nem csonkíthatja senki. Az visszavonhatatlanul hozzánk tartozik. Magunkban hordozzuk éppen annyira, mint ahogy ő hordoz bennünket; általa és benne vagyunk, akik vagyunk, s ha ő nem volna, mi sem lennénk többé. Ez az a föld, „amelyhez annyi szent nevet egy ezredév csatolt”; ahol számunkra a Szabadság zászlóit hordozták. Ezen a földön nem fog az erőszak! Ha egyszer hazánk volt, örökre az marad, még magunktól sem mondhatunk le róla, mert akkor magunkról mondanánk le. Ezért kell híveknek lennünk hozzá „rendületlen”; kívüle valóban „nincsen számunkra hely”. Ez a haza egységes és oszthatatlan: őseink emléke, szabadságunk megszokása, jogaink méltósága, kultúránk hagyománya, nagy költőink szava, mind benne van és vele értődik. Ennek a hazának „integráns része” a Szózat is: nélküle csonka lenne a szellemi ország, s nem lenne többé magyar a magyar."

  • Herczeg Ferenc: Részlet Irredenta? című írásából

„Az idő kereke azonban soha nem állott még meg semmiféle szentszövetség parancsára és ha ma nem, holnap egészen biztosan össze fogja zúzni mindazt, amit mesterkélt, hazug, beteg és természetellenes az új Kelet-Európában. Addig is mit tegyünk, mi magyarok? Semmi szükség sincs arra, hogy összeesküvést szőjünk, hogy lázítsunk. Itt kell szervezkednünk, itt készülődnünk. A készülődésünk: a nemzet kulturális, gazdasági és katonai erényeinek gondozása legyen. Szervezkedésünk: a társadalmi erők egyesítése.(...)”

  • Karinthy Frigyes: Levél a fiamhoz

„Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. (...) Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. (…) De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor majd hallani fogsz az életnek egy fájdalmas csodájáról - arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt Erdély, és ezt Kárpátok - meg fogod tudni mire gondoltam.”

  • Kós Károly: Kiáltó szó c. írásából

„Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért. (...) A régi Magyarország nincs többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor ô maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az igazság! (...)Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé! Attól csak nehéz a szívünk, és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég veresedik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már. Vigyázzunk! A könny drága, és - ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj.(...)”

  • Márai Sándor: Magyar könyvek

„Mi nem akarunk senkitől semmit, csak visszaszerezni és megtartani azt, ami a miénk. S tudjuk, hogy a fegyver és a jog mellett a könyv tartotta össze a régi Magyarországot, a könyv fogja össze a jövő Magyarországát."

  • Móra Ferenc: „Nem kell gyászt ölteni” c. írása (1920)

„Nem kell gyászolni, mert az aláírt halálos ítélet még nem halál, ahhoz még mindig sokan vagyunk hogy egy lábig kiirtsanak bennünket. Szívtelenségük volna hozzá, de nincs elég hóhérjuk, s ami van, annak otthon kell készenlétben lenni. S tollal, tintával nemzetet még soha nem öltek. Mit kötelezvény, mit békeszerződés! A lobogó vulkánt papírszalvétával le nem boríthatjátok. Parancsoljátok meg a szélnek, hogy ne fújjon, a villámostornak, hogy ne csattanjon, a csillagoknak, hogy ne szikrázzon, a folyónak, hogy visszafelé folyjon, a hajnalnak, hogy föl ne hasadjon, a pipacsnak, hogy pirosat ne nyisson. Szót fogad-e? Van-e őrült, aki ily parancsot kiadjon, s elhiggye, hogy az majd teljesedik? Hogy az adott szó szent, hogy az aláírt kontraktus kötelez? Nincs isten és nincs ember, aki adott szónak venne egy ígéretet, melyet őrültek kényszerítenek ki a megkötözött embertől, torkára tett késsel.(...)”

  • Móricz Zsigmond: Öt seb! (részlet az 1926 karácsonyán a Pesti Naplóban megjelent írásból)

„A magyarság a történelem folyamán öt krisztusi sebet kapott: Muhi, Mohács, Kismajtény, Világos és Trianon.

Ez az öt seb nem a kiválasztottság isteni szimbóluma volt, hanem valóságos öt halálos szúrás mindenik elég arra, hogy egy faj elvérezzen bele, hacsak az életereje nem olyan roppant szívós, hogy kiheverje…

Trianon feldarabolván az osztrák-magyar monarchiát, nem respektálta a magyarság államalkotó munkáját, s nemzetiségek szerint boncolta szét a magyar szent korona ezeréves területét…

Az első négy esetben Magyarország - mely Európa centrumában fekszik, annak a mély őstengernek a fenekén, amit ma Nagy Magyar Alföldnek hívunk, s amely az Árpád honfoglalása óta a színmagyar faj lakhelye -. Voltaképp csak csatatér volt Európa két nagy felének összecsapásában.

Muhinál a napkeleti barbárság indult leszámolásra a nyugati kultúréletet élő népek ellen. Mohácsnál a délkeleti, Világosnál az észak-keleti államóriás jelezte hatalmát Európa felé - míg Trianonban Nyugat könyörtelenül leszámolt ezeréves védőjével, ki fegyvertelenül állott bírói széke előtt…

A magyarság idegen erők játékának lett áldozatává, s a maga erejéből heverte ki, amint békén hagyták ezek az idegen erők.

Egyetlen hibánk, hogy nincs alapgondolatunk egy valódi nemzeti életre.

Magyar ember nem tekinthet a világra hódító szándékkal, s nem tekinthet szolgai kishitűséggel.

A magyarságnak egy lehetősége van: birtokba venni ezt az országot s kitermelni belőle a legmagasabb értéket, amit lehet.

A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott. A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje!”

  • Padányi Viktor: 1920. június 4.

„14 éves negyedikes gimnazista voltam akkoriban. 10 órakor növénytan óra kezdődött és Kovács Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… És akkor megkondultak a harangok. Kovács Demjén tanár úr odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában akkor még ez a név állt: „A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”, és felakasztotta a térképállványra, s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan, lágy kifejezéssel, amilyt mi még sohasem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet, és az előtte álló, szürkülő hajú, cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére, és a kívülről behallatszó harangzúgás által méginkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: „Consummatum est.” {Beteljesedett} Ötvennégyen voltunk, ötvennégy 14 éves magyar fiú. A Golgotha utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt, 1920. június 4-e. Péntek…”

  • Tormay Cécile: Részlet a Bujdosó könyv című könyvéből (1920-1921)

„Egyetlen gyertyaszál égett az asztalon. Lobogtatja a láthatatlan finom légvonalat. A láng tántorog és fénye nem győzi az utat a mennyezetig. Az árnyék sötét boltozatot támaszt felettünk, mintha barlangban ülnénk, hajótöröttek. Egy helyre nézünk mind. És egyik arc tükre a másiknak. A gyertyafényben csak a térkép él az asztalon. Magyarország térképe… az ezeréves egység, melyet nem emberek, de a természet alkotott országgá. Amit sohase bírtam hinni, amiről azt képzeltem, hogy csak bolsevista forradalmi kormány megfenyegetése: Clemenceau magyar határvonala, mint a bosszú agyréme bizonyította magát az osztrák békeszerződésben is. A békekonferencia népek és nemzetek nevében a történelem legsötétebb gyilkosságára készül.

És egyszerre, rabláncra fűzve, mint óriási ködbe foszló kísértetek nyargaltak előttem a Kárpátok gránitfalai, és láncra verten Dévény és a Czenk-hegy, honfoglalásunk két ősi őrszeme és a Fertő tó rejtélyes nádasa, a Karszt alatt a tenger, idegen fogságban szabad folyónk, a Vaskapu kirohanó Duna, havasai tövén bilincsbe vert Erdély és Máramaros, fogoly erdők, vizek, földek, azok is, amelyeket sohase láttam, és mégis szeretek. Rabláncon, idegen börtönőrök kezére adva… Egy talpalatnyi se volt belőle az enyém, és mégis minden az enyém volt. Tőlem veszik, és külön-külön mindenkitől, aki magyar.

Az őrület meleg szele fújt át a fejemen. A térképen egy vörös ceruza halad. Megint egészen tisztán láttam. A gyertyaláng lobog. Huszár Aladár belerajzolja a térképbe a párizsi békekonferencia határozatát. És ez olyan, mintha nyisszenő ropogással eleven húsba futna a kés, és vér serkenne mindenütt, és mélyen benn friss seb támad körös-körül… Az ember fel akarna ordítani és szájára szorítja kezét, és érzi a kést saját testében. A vörös vonal pedig szalad tovább a térképen, olykor riadoz, megbotlik, visszahőköl, megáll és megint csak megy, ősmagyar városokon innen, kettévág színmagyar vidékeket és kirajzol egy iszonyú rémet, egy nyomorék, csonka roncsot; a békekonferencia Magyarországát. Aki nem hajolt hazája térképe fölé, aki idegen népek parancsa, rabló vágyai szerint könnyes szemmel nem rajzolt új határokat az ős határokon belül, az nem tudja, hogy mi a kín, a bosszúvágy, a lázadás, nem tudja, mi a gyűlölet és a hazaszeretet. (…) Az éjszakai csendben nem mozdult többé semmi sem. Csak a leégett gyertya lángja ingott a kanócon.”

  • Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!

„Ma már tudom, hogy nem tehetek mást: el kell mennem oda, ahol a világ nagyurai esztendők óta gyűléseznek már és szónoklatokat tartanak a békéről, az igazságról és az emberi jogokról. És ha nem eresztenek be az ajtókon, úgy be kell mennem az ablakokon. De oda kell állanom elébük, és meg kell mondanom nekik, hogy hagyják abba a szónoklatokat. Mert nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek. Igazságról és emberi jogokról beszélni és odaajándékozni egy országot a halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között? Majd előveszik a pénztárcáikat, mint ahogy azt a gazdagok szokták, ha nem tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én azt mondom nekik: Nem, urak! Ne alamizsnát adjatok! Adjátok vissza a hegyeimet!"