Herczeg Ferenc

Herczeg Ferenc a magyar irodalom, illetve a sajtó- és politikatörténet egyik elfeledett alakja, pedig generációk nőttek fel az ő regényein. A II. világháború után politikai okokból kegyvesztett lett, emiatt személyisége és munkássága teljesen kikopott a köztudatból. Neve mind a mai napig meglehetősen ismeretlen a széles közvélemény előtt. Az író már a „boldog békeidőkben”, a dualista Magyarország utolsó évtizedeiben szédületes karriert futott be, a két világháború közötti hivatalos kultúrpolitika pedig „írófejedelemként” tekintett rá.

Herczeg Ferenc jelentős íróként a magyar történelem egy kiemelten fontos fél évszázadának nemcsak szemtanúja volt, hanem a korszak közvéleményének, közgondolkodásának meghatározó alakítója is. Gondoljuk végig hosszú élete során mennyi sorsfordító történelmi eseményt élt át: A Kiegyezés előtt született Dél-Magyarország svábok lakta kisvárosában, hosszú éveket élt az Osztrák-Magyar Monarchiában, majd az első Világháború, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, Trianon, Horthy- korszak, második Világháború, náci megszállás és nyilas uralom, szovjet megszállás, proletárdiktatúra, Rákosi rendszer. Még felsorolni is nehéz, nem megélni ezt a sok változást, ezeket az önmagukban is jelentős fordulatokat rejtő történelmi eseményeket. Már csak ezért is érdemes politikai és írói pályaképét nagy vonalakban áttekintenünk.

Herczeg Ferenc író, színműíró, újságíró, az MTA tagja és másodelnöke. Az Új Idők című irodalmi hetilap főszerkesztője, a Magyar Revíziós Liga elnöke, a Horthy-korszak legnépszerűbb, majd a kommunista időszak méltatlanul mellőzött írója.

A hajdani Dél-Magyarország területén fekvő bánsági Temes vármegyében, a németlakta Versecen Franz Herczogként látta meg a napvilágot 1863. szeptember 22-én. Jómódú sváb polgárcsaládból származott. Ősei sziléziai katolikus emigránsok voltak, akiket Mária Terézia telepített a hétéves háború idejében a délvidékre, ahol selyemgyárakat és több gyógyszertárt is alapítottak. Édesapja Herczog József is egy ilyen gyógyszertárban gyógyszerész, míg el nem adta jól jövedelmező patikáját, hogy Deák politikájának feltétlen híveként a politika színterére léphessen és Versec polgármestere legyen. A későbbiekben Herczeg emlékezései szerint apja három választási cikluson keresztül biztosította is mindig a mandátumot a kerületben Deák jelöltjének.

Herczog úr gyermekeit jómódban, de szigorral nevelte. Nem tudott ugyan magyarul, de mert azt vallotta, hogy „… a magyar a világ legéletrevalóbb nemzete!”, fiát magyar iskolába küldte. Magyar urat szeretett volna faragni fiából is, és terve tökéletesen sikerült. A magyar nyelvet szegedi származású dadájától tanulta meg, aki hatéves koráig szolgálta a családot. A dada távozása után az ezután gyakorlatilag csak németül beszélő fiú elfelejtett magyarul, és később a temesvári Piarista gimnáziumban tanulta meg újra a nyelvet. Szívósan tanulta, és olyan szinten megtanulta, hogy néhány év múlva már jártas a magyar nemzet múltjában és jelenében. A folyamatot segítette, hogy Herczeg iskolai évei, felnőtté válása, politikai eszmélése a dualista Monarchia történetének legdinamikusabb korszakára esik. Már itt el kell mondanunk, hogy nemigen volt még egy olyan idegen anyanyelvű ember, aki úgy megtanult volna magyarul, mint Franz Herczog, azaz Herczeg Ferenc, aki mestere lett az elegánsan hűvös magyar elbeszélő stílusnak. Mindemellett sokáig kétnyelvű volt, de német származásához nem lett hűtlen. Később a hitleri törekvéseket bírálta, elutasította. Németellenessége azonban nem a németségnek, hanem a náciknak szólt.

Gimnáziumi tanulmányait Szegeden, majd Fehértemplomban folytatta. Újságírói hajlama már a diákévek alatt megmutatkozott. Kobold címmel hetilapot indított, melynek minden számát saját kezűleg írta, rajzolta és ő is hordta ki. A Kobold legnagyobb példányszáma nyolc-tíz volt, de már ez is jelezte a későbbi szerkesztői elhivatottságát.

Minthogy úriembernek készült, jogot tanult. 1881 és 1884 között joghallgató volt a budapesti tudományegyetemen. Ennek elvégzése után Temesváron, majd Budapesten volt ügyvédjelölt.

50 évig folyamatosan állt<br/>az orgánum címlapján:<br/>szerkeszti Herczeg Ferenc
50 évig folyamatosan állt
az orgánum címlapján:
szerkeszti Herczeg Ferenc

Okos polgárfiú lévén környezete dzsentrifiguráinál sokkal többet tud a világról, világnézete előbbre tart. Lelke szerint igazi múlt századbeli liberális. Egyszerre gúnyosan is szemléli az úri világot, de vágyódik is a körükbe. Ez jellemző volt az egész magyar polgári világra.

Pályája botránnyal kezdődött. 1887-ben egy hölgy becsületéért vívott kardpárbajt egy katonatiszttel, aki a sebesülés következtében a párbaj helyszínén meghalt. Ezért négy hónapra államfogházba zárták. Az államfogház tiszteletre méltó szabadságvesztésnek számított, nem járt becsületvesztéssel. A párbajvétséget büntették ugyan, de úriembertől el is várták, hogy olykor elkövesse azt. A büntetés ideje alatt írta meg Fenn és lenn címmel első regényét, mellyel a Singer és Wolfner könyvkiadó 1000 frankos regénypályázatának díját is megnyerte. Mikszáth Kálmán, a legtekintélyesebb bíráló is neki ítélte a díjat. A regény gazdagokról és szegényekről, a munka megbecsüléséről, a léhűtők elmarasztalásáról, a karrierista bukásáról szólt a századvég liberalizmusának szellemében.

Ezidő tájt szokás volt a nem magyar családnevek magyarítása, mert a korábban betelepültek utódai számára fontos lett, hogy a magyarsággal így is kifejezzék érzelmi azonosulásukat. És az első regény kiadása előtt a nyilvánvaló gazdasági érdek mellett Benedek Elek javaslatára így lett a már korábban is magyar lelkű Franz Herzogból Herczeg Ferenc. A regény pedig általános elismerést aratott. Cselekménye mai szemmel talán kissé naiv, de így is jól megírt mű. Ettől kezdve ünnepelt író. Kezdetben úgy tetszik, hogy inkább a dzsentrivilág kritikusa, mintsem védője. De egyre inkább kiderül, hogy a dzsentri érdekében kritizál, mert látja, hogy vesztébe rohan.

Az 1890-es évek elején sikeres újságíró lett a konzervatív, nemzeti érzelmű Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjánál. 1894 első vasárnapján Singer és Wolfner kiadásában megindult az Új Idők című hetenként megjelenő irodalmi folyóirat, a művelt középosztály ízlését meghatározó orgánum, melynek egészen 1944-ig, a nyilasok hatalomátvételéig Herczeg Ferenc volt főszerkesztője. Herczeg Ferenc németellenessége miatt megfigyelés alá került, és helyére nyilas szerkesztő került. A nagy példányszámban eladott magazinban irányítása alatt pártállástól és világnézettől függetlenül bárki bekerülhetett az újságba. Ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, miszerint az irodalmat nem oszthatja meg a politikai irányultság,Egyetlen kritériumnak kellet csak megfelelni; tehetségesnek kellett lenni. Olyan nagy nevek közöltek szövegeket a lapban, mint Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Kassák Lajos, Radnóti Miklós, Molnár Ferenc, Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Fekete István és a Nyugat egyik „oszlopos tagja”, Ady Endre. Közöttük sokan izraelita származásúak és liberális beállítottságúak. Népszerűségét fokozta, hogy a beérkezett olvasói levelekre is rendre személyesen maga válaszolt.

Történelmi regényeinek egy borítója
Történelmi regényeinek egy borítója

Tisza István feltétlen híveként aktív politikai szerepet vállal a miniszterelnök két lapjánál is, harcosan képviselte az akkor kormányzó politikai elit „nemzeti liberális - nemesi liberális” konszenzuson alapuló politikáját.

Újságírói, szerkesztői karrierje közben egyre sikeresebb színpadi szerző, regényíró lett, műveit negyven kötetben adták ki. Sikere arra biztatta, hogy a "nemzet írójává" váljék. Ekkor novellák és vígjátékok helyett történelmi drámákat, regényeket kezdett írni. Később vissza-visszatért ifjúkori sikereinek műfajához, e művei a bestsellerpiacon is sikert arattak.

Az irodalmi életben betöltött funkciói: 1891-ban választotta meg rendes tagjává a Petőfi Társaság, 1903-ban másodelnök lett, 1904-től 1920-ig elnöke, 1920-tól pedig tiszteletbeli elnöke. 1893. február 1-jén lett a Kisfaludy Társaság rendes tagja, 1899. május 15-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta. 1910. április 28-án az intézménynek rendes, 1914. május 7-én tiszteletbeli tagja lett, 1920-22-ben és 1929-31-ben illetve 1945-46-ban másodelnöke, 1922. május 11. és 1946. július 24. között pedig igazgatósági tagja. 1949-ben tagságát megszüntették.

Herczeg Ferenc közéleti tevékenysége is megkezdődött már a századforduló előtt.

1896-ban Versec városának lett országgyűlési képviselője szabadelvű párti programmal. Az 1901-es választásokon kisebbségben maradt, azonban az 1904-05-ös időközi, 1905-06-ban és 1910-18-ban az általános választásokon a pécskai kerület országgyűlési képviselője lett.

A Nagy Háború borzalmai után megszenvedte a Tanácsköztársaság embertelenségét. 1919 április-májusában a tanácskormány őrizetbe vette mint „ellenforradalmárt” és a Markó utcai fogházban tartották elzárva. Az 1918-19-es eseményeket személyes tapasztalataiból a regény fantáziavilágával vegyítve elfogulatlan, magas irodalmi igényű művében, az Északi fény címűben vetette papírra. Nagyon józanul és reálisan ábrázolja az egymással szemben álló vörös- és fehérterror brutalitását.

A nagy nemzeti összeomlás, az 1918/1919-es forradalmak és az 1920. évi trianoni békediktátum után az író politikai publicisztikájának homlokterébe a revízió került. 1927 és 1945 között a felsőház tagja volt. A Magyar Revíziós Liga egyik vezéralakja, elnöke. A trianoni békediktátum aláírását követő esztendőben, Kosztolányi Dezső szerkesztésében megjelent „Vérző Magyarország" című antológiában az ország tollforgató értelmiségének színe-java vallotta meg gondolatait, érzéseit az országcsonkítás traumájáról. Az antológia alaphangját Herczeg programot adó kiáltványa adta meg. Ő avatta fel 1932. október 6-án a budapesti Szabadság téren Lord Rothermere ajándékát, a Magyar fájdalom szobrát, melyet 1945-ben eltávolítottak helyéről.

Műveiben kitüntetett jelentőséget tulajdonított a közönségsikernek és ráérzett az olvasók vágyaira, ízlésére. A fennálló világot fejcsóváló, megértő, elnéző kritikában részesítette, művei jól kiszámított hatásmechanizmusokon alapultak. Sikerére jellemző, hogy csak a Nemzeti Színházban néhány évtized alatt több mint 1100 estén adták elő műveit, ami négy teljes színházi évadot kitöltött volna.

Herczeg életművében kiemelkedő helyet foglal el az 1914-ben az Új Időkben megjelent A hét sváb című regénye. A személyes hangú alkotásban rálátást nyerhetünk a verseci magyarok, svábok és szerbek egymásról alkotott képére az 1848-49-es események kapcsán. Megláthatjuk, hogy az író és a délvidéki svábság nemzeti identitásának formálásában milyen óriási szerepet játszottak a verseci 1848-49-es események. A korábbi szoros kulturális kapcsolatok és a hősies kiállás a magyarok mellett olyan élmény- és emlékezetanyagot hagyott a verseci svábok tudatában, amely évtizedekre a magyarok iránti nosztalgiára késztette őket.

A regény hét fiatal svábról szól, akiknek a vezetésével a verseci németek a magyar forradalom és szabadságharc mellé állnak. Herczeg ügyesen alkalmazza a hét, jó ügy mellé állt önfeláldozó hős klasszikus irodalmi toposzát. A regény olvasmányos stílusban, pátosztól mentesen, de mégis beleérzően mutatja be az 1848-49-es verseci eseményeket.

Az 1919-ben megjelent Az élet kapuja című regényéért egymás után három éven át (1925-ben, 1926-ban és 1927-ben) a Magyar Tudományos Akadémia Herczeg Ferencet Nobel-díjra jelölte. A regény a 16. század eleji Rómában játszódik. Itt próbálja Bakócz Tamás esztergomi érsek teljesíteni küldetését, a magyarság megmentését a töröktől. Ezért akarja megszerezni a pápai trónt, s vele a hatalmat. Kísérlete gyászos kudarcba fullad. Az író a regényírás teljes eszköztárát felhasználva eleveníti meg egy magára hagyott kis nép kétségbeesett küzdelmét, míg ezzel szemben Itália gazdagságot, pompát és monumentális építkezéseket akar az új pápától. A magára hagyott magyarság látomásával zárul a roppant olvasmányos, kitűnő tollal megírt regény.

„Herczeg ugyanis szemléletének alapjaiban liberális. Ennek a liberalizmusnak az ellenforradalom idején már semmi társadalmi alapja nincs. A forradalmakkal szemben természetesen az ellenforradalom oldalán volt, de úri ízlése undorodott az ellenforradalom módszereitől. A dzsentrihez történt asszimilációja természetesen magyar nacionalistává teszi, s minthogy ez a magatartás köti az ellenforradalomhoz, a szélső sovinizmusnak lesz a szószólója. A fasizmustól azonban undorodott, illetve a német fasizmussal szemben az olasz fasizmustól várt valamit, ami jobban megfelelt az ő társadalmi elképzelésének. A Horthy-korszak uralmi rendje viszont nagyon is ragaszkodott hozzá, mert az ellenforradalmat vállaló írók közt ő volt a legszínvonalasabb. És régóta igazán népszerű volt igen széles olvasókörökben. Ezért megkapott minden elismerést, minden megtiszteltetést. Ő pedig vállalta az írófejedelem egyre kétesebb értékű szerepét. Politikai tekintély lett, a nacionalizmus szellemi irányítója abban az időben, amikor ez a nacionalizmus már a fasizmusnál tartott, amellyel ellenszenvezett. A valódi fasiszták lassanként belső ellenzéknek tekintették. De nem volt hová hátrálnia, mert aki antifasiszta volt, az ellenségének tudta." - írja róla Hegedűs Géza.

Vallotta a nemzeti kultúra nemzetmegtartó erejét, Herczeg öntudatosan mindig is író maradt minden politikai és társadalmi elkötelezettsége mellett és ellenére. „A Hadseregünk nem a mienk. Politikai tehetségének sem látja sok hasznát a nemzet, mert politikusaink évtizedek óta egymás marcangolására fordítják minden erejüket. Irodalmunk azonban föltétlenül a mienk. Csak az maradt a nemzeté, amit írótollal szereztek a költői: a nemzeti öntudat, az összetartozás érzése, az akarat az élethez.” Következetes ellenzője volt a zsidótörvényeknek.

Horthy Miklós Magyarország kormányzója 1930-ban a Corvin lánccal, 1933-ban az I. osztályú érdemkereszttel tüntette ki, 1936-ban magyar királyi titkos tanácsos lett. Budapest székesfőváros 1933-ban díszpolgárrá választotta.

Sírja a Farkasréti temetőben
Sírja a Farkasréti temetőben

Hihetetlen erővel vonzotta a pazar úri miliő és a vele járó dicsőség. Herczeg köszöntötte Magyarország kormányzóját 75. születésnapja alkalmából 1943-ban. Majd a Herczeg 80. születésnapja alkalmából 1943-ban megjelent ünnepi kötethez Horthy Miklós kormányzó írt ajánlást és mások mellett Bethlen István korábbi miniszterelnök méltatta az író munkásságát. Egy évvel később közbenjár a fiatal, zsidó költő Radnóti Miklós érdekében, és próbálja megmenteni őt a munkaszolgálattól.

Az irodalom vérkeringéséből azonban lassan kikerült, a második világháború után már visszavonultan élt és nem publikált, hiszen ekkor „csaknem minden elvetendő lett, ami a polgári világra emlékeztetett, és nem követte a szovjet mintát.” A Magyar Revíziós Liga elnökeként Trianon békés revízióját vallotta, hirdette, s ezt nem bocsátották meg neki a hatalom új urai. Előbb megfosztották az Írószövetség elnöki tisztétől, majd kizárták az Írószövetségből. 1948 után teljesen elhallgattatták, műveit évtizedekig nem adhatták ki Magyarországon. Neve, irodalmi, legfőképp politikai-publicisztikai tevékenysége teljesen kikopott a köztudatból. Herczeg akkor már nagyon öreg, és saját bevallása szerint már semmit nem ért a világ őrületéből. A próféták sorsa jutott neki osztályrészül: sem életében, sem halála után nem értették meg igazán. Fénykorában a lelkesedők sosem azt hallották, amit valójában mondott, utána meg balról söpörte el őt a népakarat.

1954. február 24-én a legnagyobb szegénységben és elhagyatottságban halt meg Budapesten.