Az aradi vértanúk gyásznapja

A világosi fegyverletétel
A világosi fegyverletétel

„Tizenháromszor tizenháromnál, de még százszor tizenháromnál is több volt, akit azok a bitangok a magyarok első sorából kipusztítottak!" (Illyés Gyula: Fáklyaláng)

„Olvass, fiam, az aradi
Tizenhárom tábornokról.
Tudod-e, hogy miért haltak meg
Azok a nagy, hős leventék?
Jól jegyezd meg, jól tanuld meg:
Mert a hazát hőn szerették.
Szeresd te is!... S a hősökért
Ima szálljon ajakadról...
Tedd le azt a tündérmesét!
Olvass, fiam, az aradi
Tizenhárom tábornokról."
(Pósa Lajos: Mit olvasol édes fiam?)

1849. augusztus 13-án a Világos közelében levő szőlősi mezőn a magyarok szimbolikus módon az orosz csapatok előtt letették a fegyvert. Görgey tudatosan választotta ezt a megoldást, hogy ezzel a megbánásnak még a látszatát is kerülje. Ha a császári seregnek adták volna meg magukat, annak az lehetett volna az üzenete, hogy az ellenük folytatott szabadságharc elbukott. Ezzel szemben a magyarok üzenete az, hogy csak a két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben nem lehet tovább folytatni a harcot. Ferenc József, ki korlátlan bizalommal viseltetett hadserege iránt, személyesen érezte sértve magát tisztjeinek ilyen fokú hűtlensége miatt. Ez meg is határozta a megtorlás súlyát. 1849 kora őszén a Habsburg hatalom logikája, a birodalmi érdek nem tekintette elegendő válasznak a rebellióért a világosi fegyverletételt. A teljhatalmat kapott Haynau bosszúja a leszámolást megalázónak is szánta. A győztesek úgy érezték, Batthyány Lajos és a tizenhárom tábornok kivégzésével nemcsak a forradalmat és szabadságharcot fojtják vérbe, hanem a nemzet szabadságvágyát is.

Már május végén a „bresciai hiéna” néven elhíresült Haynau táborszernagy lett a császári hadsereg főparancsnoka, aki Ferenc József (ur. 1867-1916) utasítása nyomán a már megszállt területeken ádáz hajtóvadászatba kezdett a „rebellió” támogatói ellen. Mivel a háború még folyt, a nyári akciók java része a polgári lakosság - főleg jegyzők, papok, tanítók - ellen irányult, a világosi fegyverletétel után azonban megkezdődhettek a tárgyalások I. Miklóssal (ur. 1825-1855) az orosz fogságba esett tisztek átadásáról. Bár a cár újfent könyörületességre intette a fiatal Ferenc Józsefet, augusztus 23-án átadták őket az osztrákoknak. A császár mindenképpen példát akart statuálni a szabadságharc kézre kerített vezetőivel, igaz, még ő is elutasította Haynau kérését, aki a foglyokat statáriális eljárás keretében akarta kivégeztetni. Haynau jóslata, mely szerint "Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon", valóra vált. 1956 távlatát megsejteni sem lehetett volna jobban.

Augusztus 25-én a Haynau által kiválasztott tizenöt magas rangú katona, köztük tizennégy tábornok megérkezett Aradra, s Karl Ernst törzsbíró vezetésével még aznap megkezdődtek a kihallgatások. A vádlottakat két szempont alapján választotta ki. Mindannyian a császári hadsereg tisztjeként kezdték meg katonai pályafutásukat és a szabadságharc alatt tábornoki rangot értek el, vagy önálló seregtestet vezettek. Hivatalosan tábornoki rendfokozatát egyiküknek sem ismerték el az osztrákok. A közülük Kiss Ernő honvéd altábornagy volt a rangidős, aki korábban cs. kir. ezredes volt, a többiek ettől mind alacsonyabb osztrák tiszti rendfokozatokat viseltek.

A vádlottak nem számíthattak sem tisztes eljárásra, sem tisztes ítéletre, ezt sugallta a pesti vérbíróság néhány nappal korábbi ítélete is. 36 elítéltet (közöttük olyan nevek szerepelnek mint Kossuth Lajos, Perczel Mór, Szemere Bertalan, Mészáros Lázár) „távollétükben" halálra ítélték és neveiket 1851. szeptember 21-én a lakosság megfélemlítésére és a szabadsághősök emlékének meggyalázására bitófákra akasztották.

Ennek megfelelően Haynau táborszernagy 14 tagú hadi-törvényszékének eljárása is több szempontból is koncepciós jellegű volt. Haynau körében már a tárgyalások előtt döntöttek a halálos ítéletről, a vádak pedig jogi szempontból is aggályosak voltak. Az eljárás tanúk meghallgatása nélkül zajlott, a „védelmet” maga a vád „képviselte”. A haditörvényszék elé állított tisztek elleni vád elsősorban fegyveres lázadás volt, amit az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat kiadása után szolgálatban maradók esetében felségárulásnak minősítettek. A felségárulás erősen vitatható, mert Ferenc József a törvények értelmében nem volt legitim magyar király, a fegyveres lázadás vádjának pedig többek között az mondott ellen, hogy Ferdinánd 1848 októberében törvénytelenül oszlatta fel a magyar országgyűlést. V. Ferdinándot december 2-án az osztrák főurak a császári címről ugyan lemondatták és unokaöccsét, Ferenc Józsefet tették császárrá. De a magyar urak és a magyar parlament nem mondatta le és nem választott helyette új királyt! Ferenc József egészen a kiegyezésig nem koronáztatta meg magát, tehát nem volt törvényes magyar király. De nem is kezelte úgy a magyarokat, mint akiknek ő az általuk megválasztott törvényes királya, hanem csupán úgy, mint a birodalma alsóbbrendű és ellene lázadó szolgáit. Mint fegyverrel szerzett terület rabszolgáit.

A vértanúk
A vértanúk

Mindez nem akadályozta meg a Karl Ernst vezette törvényszéket abban, hogy - Haynau kívánságának megfelelően - szeptember 26-án valamennyi honvédtisztet kötél általi halálra ítélje. Egyikük sem védekezett a vészbíróság előtt. Mártíriumuk katonai büszkeséggel, személyes bátorsággal, hazafiúi önérzettel vállalt tett. Majd a „védő” Karl Ernst négy fő ügyében enyhítésért fellebbezett Haynauhoz, a „bresciai hiéna" azonban még várt. Október 2-án rendelkezett csak a kivégzés módozatairól, mely szerint Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Schweidel József és Kiss Ernő esetében az ítéletet golyó általi halálra változtatta. Az ítéletek végrehajtását pedig tudatosan október 6-ára, a bécsi forradalom és Theodor Baillet de Latour hadügyminiszter halálának évfordulójára tűzte ki, amivel egyértelművé tette, hogy az eljárások célja a bosszú és nem az igazság volt. A bécsi forradalom évfordulójára időzített kivégzéssorozat a levert szabadságharc utáni megtorlások tetőpontja volt.

Október 6-án hajnalban először a golyó általi halálra „kegyelmezetteket" lőtték agyon a vár északi sáncában, majd ezután következtek az akasztófára ítélt tábornokok a következő sorrendben: Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly. Őket a vártól délre sebtében összetákolt bitófákra akasztották fel.

E katonák sokban különböztek egymástól. Volt aki forradalmárnak vallotta magát, mások csak esküjükhöz kívántak hűek maradni. A magyarok mellett volt közöttük szerb, horvát és német, de akkor senki nem nézte, hogy kinek mi az anyanyelve. „Csak" a haza, a becsület, az adott szó számított. Mert a magyarok alkotmányára esküdtek fel, esküjük szerint védték a magyar népet - és adták érte életüket. Anyanyelvüktől függetlenül igaz magyarként cselekedtek, mert azonosultak a magyar nemzettel, képviselték annak érdekeit és vállalták annak sorsát.

Thorma János: Aradi vértanúk - Október hatodika<br/>Elsőnek Poeltenberg Ernőt vitték a bitófához
Thorma János: Aradi vértanúk - Október hatodika
Elsőnek Poeltenberg Ernőt vitték a bitófához

Bár 1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon tizenhat honvédtisztet végeztek ki, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban őket, az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztet nevezi aradi vértanúnak, gyakran használva a tizenhárom aradi vértanú, illetve az aradi tizenhármak elnevezést is. A történeti húség kedvéért megjegyzendő, hogy 1849. augusztus 22-én végezték ki Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát, emiatt őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni. 1849. október 25-én végezték ki Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát, akit szokás a tizenötödik aradi vértanúnak is nevezni. És végül 1850. február 19-én végezték ki Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagyot csak azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott. De 1850 februárjában ő is az aradi várbörtönben halt meg iszonyatos körülmények között. Szintén kivégezték cseh származású, németül beszélő, de a magyar hazáért harcoló báró Hruby Gyulát, aki az Ottrubay család tagja volt.

Az aradi vértanúk kivégzése napján, október 6-án vetettek véget Batthyány Lajos miniszterelnök életének Pesten, ahol kétszer annyi mártírja volt a szabadságharcnak, mint Aradon. (Pesten több mint harminc embert végeztek ki 1848-50 között, ugyanebben az időszakban Pozsonyban tizenkettő, Kőszegen pedig nyolc mártírja volt a magyar küzdelemnek.)

Úgy tűnt, Batthyány Lajos nagyívű pályája azzal koronázódik meg, hogy a vasakaratú, művelt arisztokrata - mivel a számottevő politikai erők őt fogadták el leginkább - az első miniszterelnök lett. Nem volt forradalmár, de öntudatos hazafi volt. Vállalta, amit neki rendelt vállalni a sorsa, mert magyarságát és a becsületét fontosabbnak tartotta, mint az életét. Pályája a miniszterelnökségnél is magasabbra ívelt - a nemzet vértanújává vált.

Batthyány kivégzése
Batthyány kivégzése

A honvédtisztek és Batthyány kivégzése a bírósági eljárás dacára puszta gyilkosság volt, hiszen az ítélethozatalra egy koncepciós pert követően, jogtalan vádak alapján került sor. A bíróság felségárulásban találta őket vétkesnek, holott I. Ferenc József, akinek csapatai ellen harcoltak, ekkor nem volt magyar király. A Magyarország államiságát garantáló áprilisi törvények alapján lett gróf Batthányi Lajos Magyarország első miniszterelnöke, mely posztról Batthányi szeptember 11-én lemondott és nem szállt szembe V. Ferdinánd döntésével - mégis kivégezték. Halálukkal Haynau - és Ferenc József - a magyarság függetlenségi törekvését kívánta büntetni. Ezért a tizennégy kivégzett férfit joggal tartjuk nemzeti ügyünk mártírjainak. Hősi viselkedésükkel megmutatták, hogyan tudnak a magyar ügyért harcolók komoly katona módjára, méltósággal meghalni. Utolsó perceikkel és utolsó mondataikkal a nemzetnek és a világnak mutattak példát a magyar szabadságharcosokról.

A szabadságharcról az emigrációban írott könyvében Horváth Mihály, volt csanádi püspök és 48-as miniszter így emlékezett meg a vértanúkról: „Mily szerencse, hogy a nemzet élete szívósabb egyes emberek életénél! - hogy ezeknek a nemzeti szent ügy miatt igazságtalanul erőszakosan eloltott élete is a nemzet tőkéjét gyarapítja; - mert minden ügynek, mely igaz, jó és szép, melynek erkölcsi értéke van, a mártírok vére csak termékenyíti életgyökereit, a vértanúk szent emléke csak hatványozza életerejét!"

Emlékezetük

Az aradi vértanúk kultuszának története már a kivégzés napjával megkezdődött. Az az emberi méltóság, ahogyan vállalták sorsukat, mély nyomot hagyott a szemtanúkban. A 13 mártír honvédtiszt a szemtanúk szerint bátran állt hóhérai elé, akik elrettentésül estig kinn hagyták a holttesteket. Számításaik nem váltak be, ezzel a lépéssel ugyanis csak azt érték el, hogy a közeli falvakból több ezren zarándokoltak a vesztőhelyre. Már egy-két órával a kivégzéseket követően roppant tömegek zarándokoltak arra a helyre, amelyet a zsarnokság „Golgothává avatott". Mindenki sírt, imádkozott, és ezen a napon minden boltot, nyilvános helységet bezártak. Már a kivégzés napján elkezdték az áldozatok tárgyi hagyatékának összegyűjtését. Később is valóságos búcsújáró hellyé lett a kivégzés helyszíne.

Reök Emília karkötője
Reök Emília karkötője

A szabadságharc leverését követő passzív ellenállás egyik különös kelléke volt egy bizonyos karkötő. A képen látható műtárgyat hajdani készítőjének egy oldalági leszármazottja, Kachemann Róbert ajándékozta a Magyar Hadtörténeti Múzeumnak. A karkötőt fiatalon, alig tíz évesen, Reök Emília készítette. (Későbbi férje, Hofmann Gyula anyai nagynénje volt Maderspach Károlyné, született Buchwald Franciska, akit Ruszkabánya főterén Haynau megvesszőztetett.)

A fekete mezőben nefelejcs koszorú keretezi a középütt sorakozó arany színű kilenc betűt. Ezek az összeolvashatatlan betűk a kortársak számára, mind magyar, mind német nyelven közismert utalást rejtettek. A kilenc betűben tizenhárom aradi vértanú neve rejlik. (A D betű Damjanich és Dessewffy Arisztid, az L pedig gróf Leiningen-Westerburg, Lázár Vilmos és Lahner György nevét idézi.) Magyarul így szólt a mondat: "Pokol Vigye Dinasztia Tetteit, Nemzetünk Átka Kísérje Léptöket Sírjukig." A német mondat: „Pannonia Vergiss Deine Toten Nicht, Als Kläger Leben Sie" (Pannónia ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők).

Ez a gondolat már a kivégzés napján megszületett. Az anekdota szerint 1849. október 6-án késő este Vécsey özvegyéhez egyenruhás tiszt kopogott be. Papírdarabkát nyújtott át, rajta a fenti német nyelvű mondat: „Pannonia! Vergiss Deine Toden Nicht, Als Klager Leben Sie!" Különleges, minden korra illő szavak, képesek vádolni mindazokat, akik vérünkbe gázoltak - akár 1848-at, akár Trianont, akár 1956-ot követően.

A nemzet az aradi hősök emlékezetét az adott kor lehetőségei szerint számos formában őrizte és őrzi. De ne feledjük, hogy a forradalmak emléke hogyan él tovább nálunk az emberek emlékezetében. A vérbefojtás után hosszú ideig tabutéma a forradalom és mártírjainak emléke. Majd a népek többnyire behódolnak a forradalom leverőinek, majd évtizedek múlva rejtélyes nosztalgiák ébrednek a társadalom egy részében. Mert az emberek emlékezete szelektív és módfelett bonyolult. És hosszú időnek kell eltelnie, amíg a történelmi tapasztalat letisztul, kollektív bölcsességgé nemesül. Így volt ez mindegyik forradalmunk esetében.

Reményik Sándor:

A szobor helyén

Kerestem, s megtaláltam a helyet.
Már égre nem törtek nagy vonalak,
Csak áldozati illat lebegett.
Körül vasrács, és belül puszta gyep,
De a gyep közt gyöngyvirág-levelek.
A levelek közt egy-egy karcsú szár,
Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg,
Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom,
S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron.
Hát ez maradt: túl szobron és időn,
Ércen, márványon, merev méltóságon,
Új viharon, új vértanúhalálon:
Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron.

Október hatodikáról megemlékezni még közvetlenül a kiegyezés előtt is tiltott volt: 1867-ben a kormány rendelettel tiltotta meg a honvédegyletek e napra tervezett országos gyűlését. Barabás Béla jogász - volt országgyűlési képviselő - 1929-ben megjelent emlékirataiból vált ismertté, hogy édesapja volt az első, aki egy kiszáradt eperfát és egy keresztet vitetett ki a kivégzés helyszínére. Az eperfa ágaira ragasztott cédulákra írták fel a tizenhárom vértanú nevét. 1871-ben a vértanúk emlékének ápolását felvállaló Aradi Honvédegylet egy emlékkővel helyettesítette a kiszáradt eperfát.

A kiegyezést követően kellő politikai tapintattal már lehetett emlékezni a szabadságharc hőseire és áldozataira. Ekkortól vidéken sorra emelték a honvéd emlékműveket, sőt 1870. október 6-án a Kerepesi temetőben is felavatták a „kilencek síremlékét", a kevéssé ismert és Pesten 1849-1853 között kivégzett személyek közös emlékművét.

Aradon már 1890-ben emlékművet avattak tiszteletükre, de a korabeli Magyarország területén sok helyen létesült tiszteletükre emlékhely vagy emlékmű. A legismertebb a Huszár Adolf, illetve Zala György által készített és Aradon felállított Szabadság-szobor, melyet 1925-ben lebontottak, majd a román-magyar megbékélés részeként 2004-ben visszaállították. A vesztőhelyen ma látható obeliszket 1881-ben állították fel.

1890. október 6-ától a pesti közönség a vigadó első emeleti termében felállított Edison-féle fonográf hengerről hallhatta Kossuth Lajos megemlékező szónoklatát az aradi hősökről.

Thorma Jánosnak a magyar honfoglalás 1000 éves évfordulójára készített Aradi vértanúk, október hatodika című remekbe sikerült kompozícióját a nép előbb ismerhette meg sokszorosított olajnyomatos formában, mint a műértő közönség eredetiben, mert politikai okokból először csak 1905-ben állították ki a művet.

Trianon után megszűnt a Bécstől való függés, így az 1848-as forradalom ünneplése is szabaddá vált. Ennek keretében 1926. október 6-án avatták fel Budapesten a Batthyány-örökmécsest. Egykor a helyén a hírhedt Újépület árka volt, mellette helyezkedett el a „Garnison Arrest No.5", amely nemcsak építése, de a fogva tartás módja miatt is a legsötétebb börtönök egyikének tartották. Itt őrizték, majd az árokban lőtték főbe gróf Batthyány Lajost, az első független felelős magyar kormány miniszterelnökét. Holttestét titokban vitték a Belvárosi templomba, és csak 1870. június 9-én temethették el nyilvános tiszteletadással, majd 1874. május 26-án a Kerepesi temető mauzóleumában helyezték el.

Az aradi Szabadság-szobor
Az aradi Szabadság-szobor

Az Újépület lebontása után döntöttek úgy, hogy azon a helyen, ahol Batthyányt kivégezték, nem szobrot, hanem örökmécsest állítanak. De a kivitelezésre csak több mint húsz év elteltével került sor a tervmódosítások és a háború miatt. A Batthyány-örökmécses a szabadság jelképe lett, s már 1941-ben antifasiszta tüntetést tartottak itt, a kádárizmus utolsó éveiben pedig a március 15-i ellenzéki tüntetések rendszeres színhelye volt.

2001-ben a Nemzeti Kegyeleti Bizottság előterjesztése alapján a Kormány a nemzeti gyászról szóló 237/2001. (XII.10.) Kormányrendelettel, október 6-át, gróf Batthyány Lajos miniszterelnök és az aradi vértanúk kivégzésének napját - állandó jelleggel - nemzeti gyásznappá nyilvánította. Ezen a napon az állami lobogót félárbocra eresztik, a középületekre kitűzik a gyászlobogót, az iskolákban megemlékezést tartanak.

Emlékművük sok helyen áll az országban, közöttük a Pest megyei Gyömrőn állított emlékművet, a Békés megyei furugyi történelmi emlékparkot, valamint a Borsod megyei Kisgyőrön az Aradi vértanúk emlékparkját díszíti a Turul. Haynau kegyetlen megtorlásának egy korábbi eseményének állít emléket a székesfehérvári Haleszi felkelés áldozatainak emlékműve.