A madéfalvi veszedelem

1764. január hetedike a Siculicidium napja. A Siculicidium a népirtás (genocidium) és a székelyek latin nevéből faragott műszó, - alkotóját nem ismerjük - amelyet székelyirtásnak fordíthatunk, bár az esemény helyszínéről madéfalvi veszedelem néven került be a történelemkönyvekbe. Maga a szó megfelel a kronosztikon szabályainak is, ugyanis betűit római számokként összeadva egy évszámot kapunk, az emlékezetes esemény évszámát: MDCCLVVIIII-t, vagyis a sicvlicidivm az 1764-es évet rejti.

Az előzmények két irányból hatottak az eseményekre. Egyrészt az osztrák örökösödési háború (1740-1748) és a hétéves háború (1756-1763) kudarcai arról győzték meg a Habsburg-házat, hogy ha vetélytársaival szemben eredményes akar lenni, akkor hadseregét fejlesztenie kell. Ráadásul még a fokozatosan gyengülő Török Birodalom katonai ereje is komoly fenyegetést jelentett Mária Terézia uralkodása idején (1740-1780) a Habsburg Birodalomra nézve. Ezért a királynő 1761-62 során elrendelte, hogy - a Délvidék és Horvátország mintájára - a Kárpátok hegyláncai által jól védett Erdélyben is szerveződjön határőrség, egy olyan félkatonai szervezet, amely önerőből látja el feladatát állami hozzájárulás nélkül.

Az előzmények másik szála pedig a Rákóczi-szabadságharcig (1703-1711) nyúlik vissza, melynek lázadó seregéhez az erdélyi rendek az elsők között csatlakoztak. Rengeteg székely sorakozott fel a szabadságharc zászlaja alá, és legtöbbjük mindvégig kitartott a "nagyságos fejedelem" mellett. A szabadságharc leverése után a székely harcosok nem kerülhették el a Habsburgok megtorlását, lefegyverezték és adófizetésre kötelezték őket, régi kiváltságaikat eltörölték. Így került ellentétbe a Habsburg érdekek mentén a székelyek lefegyverzése majd újra hadrendbe állítása. Az ellentétet úgy kívánták feloldani, hogy a felfegyverzett székelyeket osztrák fennhatóság alá kívánták vonni.

A székelyek évszázadokon át saját vezetésük alatt álló saját hadsereggel védték a Magyar Birodalom határait a honfoglaláskor egyezség által elnyert kiváltságok ellentételezéseként. A királynő rendeletét az osztrák fennhatóság miatt a székelység az ősi székely jogok elleni merényletnek tekintette. Ellenállásuk tehát nem a határvédelem megtagadására vonatkozott, hanem az ősi önállóságuk elvesztése miatti tiltakozás volt.

Hargitai Beáta: Madéfalvi emlékmű
Hargitai Beáta: Madéfalvi emlékmű

A zömmel jobbágysorban élő románok készségesnek is mutatkoztak az ottani ezredek létrehozásakor, a székelyek azonban a korábbi sérelmek miatt igyekeztek szabotálni a királynő terveit.

A Mária Terézia által teljhatalommal felruházott Adolf Buccow tábornok, katonai főparancsnok nem örvendett túl nagy népszerűségnek a fejedelemségben, s mindezt tetézték az 1762-es összeírásokkal kezdődő zaklatások, melyek rövid úton lázadáshoz vezettek volna. A királynő belátta az erőszakos sorozás veszélyeit, ezért 1763 tavaszán „felfelé buktatta” Buccow-t, kinevezte Erdély főkormányzójának. A katonai főparancsnoksággal Siskovics József bárót bízta meg, aki Lázár János gróf társelnökségével egy bizottság segítségével folytatta a toborzást. Azonban Mária Terézia határozott kérése ellenére a székelyeket továbbra is a megtörés eszközével igyekeztek besorozni, ez pedig érthető módon feszültséget szült. 1763-64 fordulójára általános jelenséggé vált, hogy amelyik székben megjelentek a császáriak, a székely férfilakosság jelentős része - esetenként a nőkkel, gyermekekkel együtt - a közeli erdőségekbe menekült, a bujdosók pedig idővel tömegekbe szerveződtek. A madéfalvi gyászos események előtt nem történtek fegyveres atrocitások, a gyülekező székelyek petíciókkal, küldöttségek útján igyekeztek lebeszélni a császári tiszteket az összeírásokról.

Az egyik beadványban láthatjuk, hogy milyen világosan mérik fel a fenyegető helyzetet: „az idegen nagyszámú katonaság gyakran erőszakos foglalásba, üldözésbe kezdett, a székelység korábbi jogait eltapossák... Nem ismeretlenek előttünk azon törekvés veszélyei, melyekkel idegen országra kibujdosásra mintegy előkészíttetünk; vesszük észre azon körülöttünk összevont és katonailag rendezett erős fegyveres csapatokat, melyek nem egyébért hozattak be lassanként, de minduntalan vidékünkre, minthogy alkalmas pillanatban, midőn nem is véljük, egy üdvtelen jeladásra, mintegy csatajelre, mi, szerencsétlen áldozatok meghódítva, fogságra jussunk”. Ebben a beadványban írtak arról is, hogy „jogainktól és kiváltságainktól megfosztva, vadakként ártatlanul lelövetünk, utánunk következő utódaink szomorú emlékezések közt” tartják majd számon a történteket.

Egy másik beadványban azt írták: „őfelsége önkéntes katonákat akar”, de a bizottság az erőszakhoz folyamodott, amikor a „székely vérrel szerzett kiváltságokat és ősi nemesi szabadságaikat” erővel elvenni és megsemmisíteni akarják, de a királynő „anyai nagy kegyelmére” számítanak.

A madéfalvi emlékmű avatása 1905. október 8-án
A madéfalvi emlékmű avatása 1905. október 8-án

A székely mozgalmat az osztrákok végül katonai erővel verték le. A sorozást koordináló bizottságtól Carato alezredes arra kapott utasítást, hogy erőszakkal verje le a háromszékiek és kászonszékiek által is támogatott helyi ellenállást. Siskovics parancsára a terror eszközeivel is bátran kacérkodó Carato alezredes 1764. január hetedikén hajnali 4 órakor bekerítette a békésen alvó falut, Madéfalvát (ahová a székely ellenállási mozgalom küldöttei gyűltek össze) ágyútűz alá vette, rohamot indított a székelyek ellen, majd mintegy 400 menekülőt lekaszabolt a katonaság. A felgyújtott házakból kitóduló férfiaknak nem volt módjuk felvenni a harcot, az asszonyok, gyerekek mit sem tehettek az orv támadás ellen. A kétségbe ejtett székelység egy része inkább elhagyta szülőföldjét, mintsem tűrje a gyalázatot, másik fele pedig maradt, besorozták, megfenyítették. A brutális fellépés mindazonáltal megtette hatását, ugyanis a többi szék lakossága az ágyúkkal felvonuló császári katonaság előtt végül letette a hűségesküt, az összeírók pedig 1764 során felállították a királynő által kért ezredeket.

Mindennek dacára a „madéfalvi veszedelem” nem maradt következmények nélkül: a következő hetekben, hónapokban több ezren keltek útra a Székelyföldről a Kárpátok túloldalán fekvő Moldvába, hogy a Török Birodalom fősége alatt megmeneküljenek a katonai szolgálattól. Ahogy a székely nyelv mondja, a kitelepülők „elcsángáltak” Erdélyből, ezért a későbbiekben csángóknak nevezték azokat az emigránsokat, akik új otthonukat végül nem Moldvában, hanem attól északabbra, Bukovina területén találták meg. Ez a ma Romániához tartozó terület 1775-től Habsburg uralom alá került. Kormányzója a történelem leghíresebb huszárcsínyét végrehajtó Hadik András gróf lett. Hadik élete végén kegyelmet eszközölt ki a Habsburg kényszersorozás elől Moldvába menekült székelyeknek és családjaiknak, akiket az általa kormányzott Bukovinában telepített le. A bukovinai székely települések közül Hadikfalvát és Andrásfalvát is hálából róla nevezték el. A moldvai székelyek például Istensegíts, Hadikfalva és Józseffalva településeken - ma is jelentős magyar közösséget képeznek.

A madéfalvi veszedelem halottjai tömegsírba kerültek, és a gaztettekben pokolian leleményes Habsburg hatalom a tömegsír fölé emlékművet helyeztetett - „a székelyek megfékezett gőgje nyugszik itt" - felirattal.

A Madéfalván történtek azért is sokszorosan fájdalmasak, mert az osztrák hatalom hozzájuk hű magyar vezetőkkel hajtatta végre a vérontást. Amikor Buccow egymást követően kudarcot vallott, a panaszok viszont sokasodtak, a királynő felmentette őt, új bizottságot alakított, amelynek minden tagja a hatalomhoz hű magyar volt, így a nép nyelvén szólhattak az előkészületek során.

Az új bizottság elnöke Gyalakuti gróf Lázár János kinevezésekor 60 éves volt. Családja a szárhegyi Lázárok egyik kiszakadt ága. Segesváron született, a nagyenyedi kollégiumban tanult. Külföldi tanulmányai során klasszikus műveltségre tett szert. Annyira elsajátította a latin nyelvet, hogy versei egy részét latinul írta. Hazatérte után a bécsi udvar szolgálatába állt. A bizottság másik tagja gróf Bethlen Miklós főkormányszéki tanácsos. Harmadik tag báró Siskovics József, aki szegedi magyar családból származott, apja a város szenátora volt. Fiatalon önként jelentkezett katonának. Kinevezésekor már altábornagy, kitüntették a Mária Terézia katonai lovagrend középkeresztjével is.

Siskovics, aki tulajdonképpen levezényelte a madéfalvi veszedelmet, és látta a nagyszámú halottat és sebesültet, 1764. március 24-én - amikor Kőhalomban találkozott az odaérkező bűnfenyítő bizottsággal - így nyilvánult meg: „A székely népen, hogy egészséges maradjon, minden évszázadban egyszer eret kell vágni. Ebben az évszázadban Siskovics [ő saját maga] megtette”.

Az esemény nagyszerű irodalmi megjelenítését találhatjuk Nyírő József „Madéfalvi veszedelem" című regényében. Ez a remekmű igazi „székelyregény”, melyben egy magára hagyott népi közösség történelmi sorsának, „szenvedéstörténetének” elbeszélésével hívja fel rá a figyelmet, hogy Erdély maradék magyar karakterének fenntartása és védelme nem képzelhető el a székely közösség védelme nélkül.